Szeretetünnep – TaeKook

 

Ajánlott zene: Cody Simpson – La Da Dee

 

Szeretet-nyugalom tölti ki a szívemet, ahogyan a Han-folyó koraesti fényekben úszó vizét nézem; a város díszkivilágítása eddig még nem látott árnyalatokat fest a hullámfodrokra, amelyekbe apró, fehér gyémántként olvadnak bele a szállingózó hópelyhek. Mindig erre jövök hazafelé, legyen akármilyen sietős is a dolgom, megállok pár percre, hogy elmerüljek a látványban, hagyom, hogy megrohamozzanak az emlékek, amik ehhez a helyhez kötnek. Hihetetlen, hogy már több mint három éve annak, hogy megkértem Taehyung kezét, pedig mintha csak tegnap lett volna, amikor idehívtam, hogy feltegyem neki a legfontosabb kérdéseimet és bevalljam a legmélyebb érzéseimet.

Azt mondják, hogy a szerelem nem egy örök-dolog, hanem elapad, miután felszáll az a bizonyos lila köd. Aki ezt állítja, bizonyára még nem élte át azt, amit én, vagy nem a megfelelő társsal, mert az az érzés, ami a lelkemet betölti, olyan határtalan és állandó, mint az univerzum. Hálás vagyok, amiért minden nap Isten legédesebb teremtése mellett ébredhetek, akivel minden pillanat egy csoda. Elkápráztat érzékeny lelkének érintése, amikor a szemébe nézve meglátom a létezésének legmélyebb értelmét, a gyönyörű nevetése, mire a legborúsabb időkben is kisüt a Nap a szívemben, lélegzetvételei, amik ragyogó csillagokkal hintik be gondolataim sötét égboltját a nehezebb időkben is. Ő a mentőcsónakom az élet viharos tengerén, a világítótornyom, aminek fényét követve mindig hazatalálok, akárhol is legyek.

Nosztalgiázásomból a telefonom kitartó rezgése ránt vissza a jelenbe. A kijelző óráját ellenőrizve elhúzom a számat, és sebes léptekkel folytatom az utam, miközben fogadom a hívást.

– Mikor jössz? – kérdezi Taehyung izgatottan a vonal túlsó végéről.

– Hamarabb odaérek, minthogy lefőzöl egy kávét – válaszolom játékosan, és befordulok az utcánkba.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy főzzek neked kávét? – még végig sem mondja, de meghallom a kávédaráló jellegzetes zúgását.

– Imádom, hogy ennyire ismersz! – nevetem el magam, és leteszem a telefont, hogy a kulcsomat előhalászva beengedjem magam a kapun.

A bejárati ajtó elé érve gyorsan kifújom magam és lerázom a kabátomról a havat, majd beütve a kódot belépek a meleg lakásba, ahol Yeontan és Bam lelkes ugrándozással és farokcsóválással fogadnak. A nappaliba érve mennyei narancsos vaníliás illatfelhők vesznek körbe, egyszeriben olyan éhség tör rám, mintha egész eddigi életemben soha egy falatot sem ettem volna, de leginkább egyetlen személyre vágyom mindennél jobban. A konyhapultnál áll, éppen a gőzölgő kávét tölti ki a kedvenc karácsonyi bögrémbe. Némán osonok mögé, még hideg kezeimet fehér, puha pulóverbe bújtatott teste köré fonom, arcomat nyakhajlatába fúrva belélegzem az epres boldogságot, ami Taehyung valójából árad.

– Hazaértem. – Fejét felém fordítva gyengéd ujjaival beletúr a hajamba és vaníliaízű csókkal ajándékoz meg üdvözlésképpen. – Finom lett a forró csokid – mondom ajkaimat ízlelgetve, mire a kedvenc téglalap-alakú mosolyával válaszol.

Nem bírok ellenállni, olyan hatással van rám, mint másra a koffein. Szívverésem őrült fokozatba kapcsolva akar kiugrani a helyéről mindig, akárhányszor csak meglátom. Függővé tett a nevetése, szédítő csókjai, az illata, csokoládébarna tekintete, énekhangjának mélységes magasságai, mellkasának ütemes emelkedése és szuszogása alvás közben, aranyos zavara, amikor a száját harapdálja. Gondolataimat fülledt köd borítja el, nincs semmi, csak Ő és én, és ez a pillanat, mintha az idő is megállna körülöttünk. A derekánál fogva gyöngéden magam felé fordítom, íriszeibe merülve elveszek a bennük tükröződő, lila-arany fényfűzérek ragyogásában, amitől olyan, minta apró tűzijátékok kavalkádját látnám benne. Lágyan ringatni kezdem csípőjét, érzem, ahogy a lejátszóból szóló jazz szaxofondallama beszivárog sejtjeinkbe, és átveszi felettünk az uralmat. Ez a mi örök-pillanatunk. Taehyung behunyt szemmel élvezi létünk összhangját, amitől még erőteljesebben borítja el szívemet a szeretet ünnepének csodája. Lehelet-közel hajolok hozzá, a szavakat szinte szájába suttogom, ahogy keressük egymást.

– Boldog karácsonyt, szerelmem!

– Boldog karácsonyt, Jungkook! – válaszol ajkainkat összefűzve, a saját világegyetemünkbe invitálva lelkünket egy szenvedélyes, zenével fűszerezett csókra.

________________________________

Sziasztok!

Ezt a kis rövid novellát az előző challengere írt Borahae című novellámhoz kapcsolódóan írtam, aki esetleg nem olvasta, megteheti, és talán jobban megérti ezt is, de igazából anélkül is olvasható. Kíváncsian várom a véleményeiteket. ^^

Ezt a gifet itt hagyom, ezzel is boldog karácsonyt kívánok Nektek! 💜

És ezt is hallgassátok meg, mert annyira csodálatos ;;;;

Treasure – JaeYong

 

Ajánlott zene: LeeSung Kyung – As we live

 

A levendula színű égen apró gyémántként ragyognak fel a csillagok, míg Taeyong fejét mellkasomon nyugtatja. Amerikában vagyunk valahol a Mojave sivatag közepén, a platós autónk hátulján fekve élvezzük a minket körülvevő határtalanságot és egymás társaságának végtelen jelenét.

Ujjaimmal naplemente illatú bársonytincsei közé túrva érzem a testéből áradó szeretet-meleget, amely még a forró levegőnél is jobban elgyengít, és amitől csak még jobban vágyom harmatos ajkainak hűs csókjára. Tekintetemmel őt pásztázom, az arcán békésen táncoló pasztellszínű fényvilágot, az íriszeiben boldog tűzijátékként robbanó csillogást. Olyan, mintha belőle származna minden, ami körülvesz bennünket; az ő lelke színezi ki a naplementét, szívének dobbanása igézi elő a csillagokat, hangjára reagálva cirógat meg a lágy szellő.

– Olyan gyönyörűek, mintha drágakövek lennének! – mondja továbbra is az eget nézve, mire kisimítom a szemébe hulló szirmokat, és apró köröket rajzolok homlokára, állának vonalára, szájának szegletébe. Apró puszit hint az ujjamra.

– Igen. Gyönyörű. – Képtelen vagyok visszafogni a bennem tomboló érzelmeket, szinte elfúlva súgom közénk a valóságot, mire fejét felém fordítva egyenesen rám néz.

– De honnan tudod, ha nem is odanézel? – kérdi tenyerével finoman a mellkasomra csapva.

– Most is nézem. Nekem te vagy a legcsodálatosabb kincs az univerzumban. – Válaszom váratlanul éri, édes pír kúszik arcára, imádnivaló nevetése csiklandozza a nyakamat, ahova fejét ejti.

Hajába csókolok, majd felülve magammal húzom őt is, és a hátát nekem döntve átkarolom a derekát.

– Tudod, miért szerettem volna idejönni? – kérdezem összekulcsolt kezünket csodálva. Tökéletesen kiegészítik egymást, mint a kezdet és a vég, melyeknek csak a másik létezésétől van értelme.

– Miért? – Nem válaszolok rögtön. Felállva leugrok az autó hátuljáról, és széttárt karokkal körbefordulok, hogy ezzel is megmutassam, mire gondolok.

– Mert itt mindenről te jutsz az eszembe. Azt mondják, hogy ez az út vezet a mennyországba.

– Már megint kezded, hagyd abba! – mondja nevetve és eltakarja az arcát, hogy biztosan ne lássam, mennyire zavarban van. Élvezve, hogy milyen reakciót csaltam ki belőle, két lába közé lépve megragadom a tarkójánál, és masszírozni kezdem, majd elveszem előle a kezét.

– Szeretem, amikor elpirulsz. Akkor olyan a színed, mint a naplementének – mosolygok rá a gödröcskéimmel, amiket tudom, hogy imád, és sosem tud nekik ellenállni.

– Nekem tudod, hogy miről jutsz mindig az eszembe? – Ujjaival a homlokomba hulló tincsekkel játszik, ahogyan gondolataiba mélyedve felidézi az emlékeit.

– Miről? – Oldalra billentem a fejem, s észrevétlenül még közelebb húzódom hozzá.

– A szélről. Amikor fúj, becsukom a szemem, és azt képzelem, hogy te érinted meg az arcom és túrsz bele a hajamba. Így akkor is érezlek, amikor nem vagy mellettem.

Hirtelen nem tudok mit válaszolni neki, mintha kitörölték volna a szavakat a tudatomból, helyette inkább megszűntetem a köztünk lévő, homokszemnyi távolságot, és rövid fürtjein végigzongorázva elveszek isteni csókjának mennyországízű harmóniájában.

Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.

________________________________________

Sziasztok! ^^

Tudom, ez a novella inkább illik az NCT - Highway To Heaven című dalra, ami a kedvencem ever, de azért igyekeztem az aktuális dalra is utalni benne. Amúgy Jaehyun tényleg ezt mondta Taeyongnak: "My cutie, you know, I treasure you the most, right?" ;;;; Magyarul olyasmi, hogy "Kedvesem, ugye tudod, hogy téged tartalak a legnagyobb becsben?"

Még egy funfact igazából rólam, hogy amit itt leírtam az az én egyik nagy álmom, vágyam, hogy ez megvalósulhasson velem. Nem is muszáj Amerikában, de a lényeg, hogy ilyen autóval, annak hátuljára kifeküdve nézzük a naplemetnét, aztán a csillagokat egy olyan helyen, ahol nincs fényszennyezés. Talán ezért is ez a kedvenc NCT dalom, mert ebben minden benne van, amit szeretnék, amiről álmodom, csoda az egész. Elképesztő és csodálatos lehet, és egyszer szeretném megtapasztalni egy számomra fontos emberrel ezt a féle szabadságot és határtalanságot, de addig is örülök, hogy megírhattam ezt Jaeyonggal. :3

Az utolsó dőlt betűvel írt mondat egyébként egy idézet a Bibliából (Máté 6:21).

Hát szomorú is, hogy ez a challenge is ilyen hamar eltelt, de boldog vagyok, hogy ismét részese lehettem, és a csoda írásaitokat olvashattam, és megismerhettelek titeket! Köszönöm a véleményeiteket is, amelyekkel hozzám, a fejlődéshez és az írásaimhoz is hozzátettetek.

Remélem, hogy ti is jól éreztétek magatokat, és hogy nemsokára újra találkozunk! ♥

Rollercoaster - NCT 127

 

Ajánlott zene: StrayKids – Voices

 

Boldog gyerekzsivaj és izgatott sikoltozás visszhangzott mindenhonnan, az emberek kígyózó sorokban várakoztak arra, hogy sorra kerüljenek a kiválasztott játékoknál. Annyi lehetőség volt, hogy a fiúk nem tudták, hogy melyikkel kezdjék, hova menjenek, annyi inger érte őket egyszerre. Lenyűgözve álltak a nyitott tér közepén, és fejüket nyújtogatva nézelődtek.

– Éhes vagyok, együnk először! – mondta Taeyong, amint megérezte az édes illatfelhőt, ami a legközelebbi ételkocsi felől szállt hozzá.

– Nézd, van buborékos tea, vegyünk azt! – Doyoung, mintha meg se hallotta volna Taeyong vágyát, karját megragadva elkezdte a kiszemelt bódé felé húzni barátját, aki lebiggyesztett ajkakkal vette tudomásul, hogy még várnia kell a finomságra.

– Jövök én is! – kiáltott utánuk Yuta, majd kacsintott egyet Markra, amolyan „Mindjárt jövök, Édes!” jelleggel, és a fiúk után futott.

Mark megilletődve a többiek felé fordult, és kissé aggódva hallgatta a beszélgetésüket, ami arról folyt, hogy miket kell mindenképpen kipróbálniuk.

– Először üljünk fel a hullámvasútra! – javasolta Donghyuck izgatottan. Már két napja, hogy megtudták a vidámparkba szervezett kirándulást, azóta mindenkit azzal fárasztott, hogy bemutatta a különböző féle sikoltásait, amit majd a hullámvasutazás közben ki akar próbálni a durva kanyaroknál.

– Szerintem is menjünk először oda, később biztos hosszabb lesz a sor – mondta Taeil, aki legalább annyira várta már az említett játékot, mint Donghyuck, de igyekezett leplezni izgatottságát, mert mégis ő volt közülük a legidősebb.

– Rendben, induljunk akkor, álljunk sorba, és a többiek is majd oda tudnak jönni – hangzott a bölcs válasz Johnnytól, majd Taeil vállán átvetve a karját megindultak a csapat elején.

Menet közben Donghyuck Mark mellé szegődött, mert megérezte barátja frusztráltságát, ezért nyakánál fogva kissé megmasszírozta, hogy próbálja oldani a feszültségét.

– Nem félsz? – kérdezte Donghyuck visszafogva magát, hogy ne terhelje le jobban a láthatólag ideges fiút.

– De igen – jött a bizonytalan válasz Marktól, aki ujjait tördelve igyekezett kontrollálni remegő kezeit.

– Add, majd fogom a kezedet, hogy megnyugtassalak – mondta egy ragyogó mosoly kíséretében Donghyuck, és betartva az ígéretét Mark ujjai közé fűzte sajátjait. Egyikük sem mutatta ki, de valójában mindketten jobban érezték így magukat, ilyen közel egymáshoz. Markra pozitívan hatott Donghyuck magabiztossága, a gyomrában lévő csomó szorítása megenyhült, mire odaértek a hullámvasútra váró sor végére.

Alig néhány perccel később feltűnt Doyoung, Yuta és Taeyong hármasa, kezükben egy-egy buborékos teával, csak az utóbbinak volt tele a másik keze is a különleges, palacsintába tekert, vaníliás fagylalttal és eperrel töltött japán édességgel.

– Mark! – Yuta már messziről észrevette kiszemeltjét, és ágyúgolyóként kezdett el felé rohanni, hogy fullasztóan szoros ölelésbe vonhassa, mintha legalább egy éve nem találkoztak volna. A nagy hévtől kirántotta Mark kezét Donghyuckéból, aki látva a számára cseppet sem boldog egymásra találást, kesernyés arccal elfordult tőlük, és inkább Jungwoo-val beszélgetett tovább.

– Jaehyunie, megkóstolod? – kérdezte Taeyong megérkezve, és kinyújtotta az említett felé a már kissé olvadozó finomságot. Jaehyun először lenyalta az oldaláról kicsorduló fagylaltcsíkot, majd harapott belőle egy darabot.

– Hmm, nagyon jó! – mondta megízlelve, de nem vette észre, hogy közben összemaszatolta a száját a tejszínhabbal. Taeyong viszont igen, aki gyakorlott mozdulattal letörölte a puha ajkakra került krémet.

– Igen, finom édes – nyalta le az ujjáról, nehogy kárba vesszen, majd, hogy elnyomja vigyorát, beleivott a matcha tejes italába.

Időközben a sor is egyre gyorsabban haladt, a fiúk pedig hangosan beszélve igyekeztek túlüvölteni az őket körülvevő zajt, amit hirtelen Donghyuck éles hangja hasított keresztül.

– Mi jövünk! – harsogta.

– Annyira ijesztő, mindjárt megáll a szívem! – Markból frusztrált kiáltás szakad ki, tenyerét mellkasára szorítva, lábával toporzékolva erősítette meg a mindenki számára nyilvánvaló tényt; teljesen be van parázva.

– Ne aggódj, majd én melléd ülök – mondta Taeyong bíztatóan Mark hátára téve a kezét, de valójában ő maga is rászorult volna a vigasztalásra.

– Gyerünk, szálljunk fel! – Jaehyun másodikként ült be a kocsiba Donghyuck mellé legelőre, mögöttük a többiek párosával foglaltak helyet, csak Johnny volt egyedül, de ő nem bánta, mert még férfiasabbnak érezte magát tőle.

– Mark, gyere, itt a te helyed! – szólt hátra szórakozottan Donghyuck a vonat csúcsára mutatva. Még mindig zavarta az a korábbi jelenet Yutával, és valahogy vissza akart vágni. Válaszul csak ideges nevetést kapott.

– Tényleg nagyon félek! Most még ijesztőbb, hogy Taeyong hyung ül mellettem – mondta, mikor meglátta a másik szemében is a rettegést; nem érezte magát biztonságban. Az említett kezébe temette az arcát, és megbánta, hogy az imént evett. Meditálva igyekezett kiszűrni a saját gondolatait, ahol egyre csak azt kántálta magának: „Nyugalom, mindjárt vége, kibírod!”. Aztán megérezte a hirtelen rántást, és a vonat velük együtt elindult a veszedelem szakadékja felé. Taeyong képtelen volt meghallani a belső hangját, mert a többiek lelkes sikoltozása mindent betöltött, így csak erősen összeszorította a szemét, és remélte, hogy túléli a zuhanást.

A kör alig néhány percig tartott csupán, és még ki se szálltak a szerelvényből, Donghyuck már üvöltött.

– Oké, gyerünk még egyszer! – tolta félre Yutát az útból, hogy Jungwoo-val együtt elsőként állhassanak be újból a sorba.

– Úgy érzem, hogy a lelkem végleg elhagyott – meredt maga elé Mark üres tekintettel.

Taeyong hátát a falnak vetve támaszkodott, és végső elkeseredettségében a fejében kergetőző hangokhoz fohászkodott. Kérlek, mentsetek meg!

_________________________________________________

Sziasztok! ^^

Hát, igazából nem vittem túlzásba úgy semmilyen téren, de kíváncsian várom, hogy milyen volt nektek olvasni. :D

Amikor kitaláltam, hogy jó, valami vidámparkosat fogok írni, ahogy sok hang meg sikítás és üvöltés van, merthogy voices, akkor még nem jutott eszembe, de aztán rájöttem, hogy van az NCT 127-nek egy ilyen videója, amikor Japánban elmentek az egyik híres vidámparkba. Megnéztem újra, és igazából abból ihletődtem, mert annyira viccesek és imádnivalóak.

Itt a link angol felirattal, ha valakit érdekelne. ^^

Cosmogyral – TaeKook

 

Ajánlott zene: Derik Fein – Don’t Matter

 

Vastag dunyhaként nehezedik rám a szoba sötétségének nyomasztó árnyéka, teljesen egyedül vagyok. Érzéseim fojtogató tengere szétfeszíti tüdőmet, egyre csak lehúz a bűntudat mételyként felemésztő örvénye; utolsó reményembe kapaszkodva a felszínre jutásért esedezem, de legbelül tudom, hogy nem érdemlem meg. Azt mondják, hogy hálásnak kéne lennem, mert élek, de az én szívem abban a pillanatban megszűnt hinni és dobogni, amikor ajkaimon éreztem lelked utolsó lélegzetvételét, és a szemed gyönyörű csillagjai a végtelen űrbe veszve örökre eloltották fényüket. Számomra egész lényed jelentette a világmindenséget, de nélküled már önmagamat is képtelen vagyok értelmezni. Annyira fáj a hiányod, mintha tíz emeletnyi zuhanás után az összes csontomat ripityára törtem volna a fagyos betonon, de még ez sem ér fel ahhoz, amit te érezhettél, mikor a karjaimban a vérveszteségtől remegve küzdöttél az ébren maradásért. Elmémbe égett gyönge félmosolyod, amellyel engem akartál megnyugtatni, mikor leginkább neked lett volna szükséged az én támogatásomra. Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megmenteni. Minden az én hibám.

Égető könnycseppjeim erőszakosan folynak le állam vonalára, nem bírom tovább visszatartani őket; elértem a tűréshatárom pengevékony küszöbét. Hátam a kopott falnak vetve lecsúszom annak tövébe, öklömet a hideg kőbe verem, de ez sem enyhíti kettészakadt lelkem kínját. Korábban azt gondoltam, hogy csak a gyengék sírnak, de melletted megtanultam, hogy azok a legbátrabbak, akik képesek megélni az érzelmeiket. Mindeddig fogalmam sem volt arról, hogy mennyi keserű szomorúságot és vak dühöt fojtottam el, melyek most eltorzult vonásaimra égve felfedik magukat százarcú démonom előtt; aki én magam vagyok.

– Nézz rám! –  bariton tónusú hangod olyan lágyan szólal meg, mint amikor egy tollpihe a levegőben táncolva átszelte a köztünk feszülő valóságot. Szemhéjamat erősebben szorítom össze, képtelen vagyok kinyitni. Félek, hogy nem Te fogsz velem szembenézni. – Bízz bennem, Kook! – szavaidnak nyomán ujjaiddal nedves arcomra simítasz, majd édes bársonyajkaiddal lecsókolod a frissen kibuggyanni készülő könnyeimet, de tetteiddel csak még több sós cseppet csalsz ki. Remegő ajkaimba harapva bátortalanul felnyitom összetapadt pilláimat, rettegve attól, hogy mindezt csak álmodom.

– Tae – hangom elcsuklik, mikor újra meglátlak, nyirkos kezemmel puha orcád felé nyúlok; örökkévalóságnak tűnik, mikor legutóbb megérinthettelek. Bőröd kellemesen hűvös tapintású, olyan, mint a nyári zápor, mely kiszáradt szívem repedéseibe szivárogva éltet.

– Erősnek kell lenned, Jungkook! Ne engedj az ártó gondolatoknak, mert felemésztenek!

– De mégis hogyan? Annyira hiányzol – ide-oda cikázok gyönyörű fekete szemeid közt, melyek ez alkalommal is a megnyugvás ölelésébe vonnak.

– Tudom. Te is szörnyen hiányzol nekem, de bírnod kell. Ne add fel a harcot önmagad ellen!

– Akkor mit csináljak?

– Hozd fel a szívedből a jót, és emlékezz vissza arra a pillanatra, amikor a legboldogabb voltál! – Visszhangzik a súlyos csend, amely elhangzott szavaid nyomán keletkezik, és elgondolkodom azon, amit az imént mondtál. Boldogság? Olyan távolinak tűnik, mintha az előző életemben történt volna. Mégis, valami megindul bennem, feléled az elemi vágy, hogy legszebb emlékem tükrébe pillantva újra átélhessem ezt a rég elfeledett érzést. De egyedül képtelen vagyok rá…

– Velem maradsz? – kérdezem szemlesütve, előre félve attól, hogy ezután többé már nem láthatlak. Szükségem van Rád!

– Én mindig veled vagyok, Jungkook. Ott vagyok a szemedben megcsillanó fényben, amikor a csillagokra nézel, a friss levegő illatában, mikor mélyen beszívod, a gitárod húrjaiban, amikor pengeted. Mindenben ott vagyok, amit szeretsz. – A bennem tomboló hurrikán elcsitul, ahogyan elér hozzám simogató lélekhangod, s enyémmel rezonálva összeforrasztja azt, ami egyszer megszakadt.

– Úgy sajnálom, Tae! – Annyi mindent szeretnék még mondani, de csak a felszínt kapargatom. Mutatóujjaddal állam alá nyúlva felemeled a fejemet, ezzel arra késztetsz, hogy tekintetedbe fűzve enyémet újra elvesszek univerzumodban. Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?

– Ne hibáztasd magad, Kook! Én is szeretlek! És most emlékezz!

 

 

 

Lépteink nehéz ütemét a nedves földet borító avarlepel könnyíti, csupán a szél hűvös nesze és Yeontan lelkes csaholása töri meg a ránk telepedett éjszaka holdfényes emlékét. Az ég kitisztult, már csak a fű csillogása és a levegő fűszeressége emlékeztet a néhány órával ezelőtti zivatarra. Taehyung mellettem, a gondolataiba mélyedve nézi kiskutyáját, aki sündisznó után szaglászik.

– Tannie, hagyd békén! – szólok rá, mikor azt látom, hogy eltökélt szándéka megenni a szegény kis állatot, ami hegyes tüskéivel próbál védekezni a támadás ellen. A pórázt elhúzva kiterelem őt a bokrok alól, s inkább a nyílt tisztás felé veszem az irányt. Taehyung ujjai közé fűzöm sajátjaimat, így húzom magam után. Ahogy megérzem kissé hideg kezét enyémre kulcsolódni, elönti testemet a biztonságérzet hulláma.

– Kook, tudtad, hogy a természet zenél? – kérdése váratlanul ér, ezért elgondolkodva feltekintek a pislákoló mécsesekkel hintett mennyboltra.

– Hogyan? – kérdezem kíváncsian, de nem felel rögtön, csak hallgatja a szellő suttogását.

– Amikor esik az eső, vagy a fáról lehullanak a levelek. A zene minden élőben ott van. A nyíló virágok szirmaiban, a szél dallamában, a felkelő Napban, még a csillagokban is. Benned és bennem is. – Fejét felemelve ő is az ég gyémántjainak ajándékozza átható pillantását, de én már csak Rá figyelek.

Egész lényét ezüstös fénybe vonja a felettünk végtelenül elterülő galaxis, s ettől olyan, mintha nem is evilági lenne. Körbeölel a szívéből áradó melódia, amely örömteli duettre hív engem. Teljesen elmerülök összeolvadt lelkünk boldogság-tengerében, ahogy tekintetét enyémbe függeszti; megtalálom bennük azt, amire egész életemben vágytam.

______________________________

Cosmogyral: Univerzum körül forgó

Sziasztok! ^^ 

Nos, ez a novella inkább illik Péter Szabó Szilvia – Tűréshatár című zenéjére, de kisebb részletekben a kör dalából is igyekeztem belecsempészni, de amennyire tetszett a dal, annyira nem akart jönni az ihlet. ;;;;

Tudom, hogy írtam már korábban témában és hangulatában is hasonlót, a következő körökhöz felélesztem a kreatívabb énem. 

Várom a gondolataitokat! :3

Aurora Borealis - MarkHyuck

Ajánlott zene: NCT 127 – Limitless

A Nap vörösen perzselő sugarainak forró lehelete és az alattam feketén nyújtózkodó árnyékom kísérik nehéz mancsaim bizonytalan lépéseit. Bármerre nézek, csak homok alkotta dűnehegyek sokasága vesz körül. Olyanok, mint a piramisok, melyek sírkamrájába kincsek helyett a szabadságom van elrejtve. A szél, mintha gúnyt akarna belőlem űzni, folyton felkavarja a forró szemcséket, megborzolja sörényemet, hogy mindezt szemembe fújva elvakítson, ezzel a látás adta érzékeimet eltompítva még beljebb csalhasson a sivatag kopár útvesztőjébe. Előre haladok, de azt hiszem, hogy hátrafelé megyek. Mintha homokórába zárva élném át ugyanazt az időtlennek tűnő pillanatot, amelybe a lábaim köré fonódó kétségek ragasztanak. Kijutok innen valaha?

Alakomat egyre csak közrefogja a feltörő sötétség hűs szorítása, ahogyan az utolsó napsugarak bíborrózsaszín fátylát átlöki a holnap küszöbén. Utolért hát az éjszaka. Elfáradva a szüntelen meneteléstől, letelepedem a még meleg homokba, s figyelmemet az égen feltűnő vándoroknak szentelem. A mélykék mennyboltozat tengerén megcsillanni látszik egy-kettő égitest, ahogyan apró lámpásként világítva utat mutatnak az őket követő, több száz ragyogó pontocskának. Még a csillagoknak is vannak vezetőik, akkor miért én vagyok egyedül elveszett? Bárcsak az éjjel elhozná nekem a remény üzenetét!

Hömpölygő gondolataimat az ég alján kecsesen lüktető lángok feltűnése szakítja meg, melyek a nyugat és kelet közt feszülő határtalanság peremét nyaldossák. Ahogyan a fény egyre erősödik, és szétterjed a sötétségben, borzongás fut végig a hátamon, és egyszeriben úgy érzem, hogy lángra lobban a szívem a bennem feltörő hetedik érzéktől. Feléled bennem a vágy, érezni akarom a színköd simogatását ajkaimon, arcomon, s lelkemen is. Vajon hűvös, mint a friss forrásvíz, vagy a Nap melegét hordozza érintésében?

Az éj feketeségén átszűrődő smaragdzöld és zafír lila csodálatos fénykeringője szétterül szemem prizmáján; teljesen beszippant a látvány. Ekkor halk suttogásra emlékeztető dallam csendül fel valahol a puszta messzeségében, s óvatosan beférkőzik tudatom legmélyére. Egy újabb délibáb lenne ez is?

A dal közelebbről és hangosabban hallatszik, mire megvilágosodom; a fények hangját hallom, ahogyan engem szólítanak. Válaszolni szeretnék, üvölteni, de a némaság teljesen megbéklyózza testemet, csupán elmém tükrén visszhangoznak a ki nem mondott szavak. Szükségem van Rád, hogy lélegezni tudjak, hogy újra szabad lehessek! Kérlek, hadd váljak eggyé veled! Hadd legyek egy csepp a végtelen óceánodban!

 

***

 

Hevesen dobogó szívem zakatolása riaszt fel, fojtogat a takaróból áradó forróság, nyelni is alig tudok kiszáradt torkom miatt. Zavarodott tekintetem végigjártatom a szürkület homályába burkolt szobán, mire tudatosul bennem, hogy otthon vagyok. Összekuszálódott hajamba túrva mély lélegzetet veszek, s lassan kifújom, hogy visszaálljon a normális ritmusra. Csak álmodtam az egészet.

 Ölelő karok szorítását érzem meg magam körül, mire oldalra fordulva Donghyuck alvástól kissé puffadt arcával találom magam szembe. Minden vonását aprólékosan szemügyre veszem a halvány fényben; elidőzőm homlokába hulló, hullámos fürtjein, sűrű szempilláinak pihéin, enyhén elnyíló, dús ajkain. Bőrömet csiklandozza levegővételeinek puhasága, libabőr futkos karomon, mikor véletlenül hozzám ér. Csakis őt akarom, senki mást.

Közelebb hajolok hozzá, és ujjammal megcirógatom pisze orrának ívét, s lágy csókot hintek völgyében megbúvó kedvenc anyajegyemre. Ábrándozásomból rekedtes suttogása ébreszt fel, mely olyan hatással van rám, mintha ezer tűzijáték robbanna fel a testemben. Engem szólongat.

 

Azt álmodtam, hogy oroszlán vagyok. Most, hogy felébredtem, nem tudom már, hogy ember vagyok-e, aki azt álmodta, hogy oroszlán, vagy oroszlán vagyok, aki azt álmodja, hogy ember.

__________________________

Aurora Borealis – Északi Fény

Sziasztok! :3

Huh, hát ez nehezebben ment, mint gondoltam... Hogy én mit össze nem szenvedtem ezzel a kis rövidke novellával! XD Nehezen jött az ötlet, aztán a megvalósítás, az elkezdés, a folytatás és a befejezés is. Ettől függetlenül, ha nem is tökéletes, de a helyzethez képest igyekeztem kihozni belőle a legtöbbet, amit tudtam. Mégis, a legjobb az egészben a kép, hát az szerintem gyönyörű lett, szerintem az egyik legfontosabb része egy novellának a hozzá illeszkedő kép (legalábbis a sajátjaimnál), és VLING VLING ✨ ismét csodálatosat alkotott, köszönöm Neked! ❤

Kicsit tartok a véleményektől, de várom is nagyon az őszinte visszajelzéseiteket, meglátásaitokat. ^^

Sziromélet – JunHwan

 

Ajánlott zene: Destrose – Fade Out

Megtört érzések csendje nehezedik rám, ahogyan szüntelenül csak rád gondolok, kezemben az életünket tartalmazó fényképalbumot szorongatom a kissé már megkopott kanapén ülve. Emlékszel, mennyit erősködtél, hogy ezt vegyük meg? Nekem jobban tetszett a mustársárga, de ragaszkodtál ehhez a vajszínűhöz, hiába mondtam, hogy nagyon hamar be fog koszolódni. De nem bírtam ellenállni a kiskutya tekintetednek, melyekkel könyörögve lepillantottál rám, akárhányszor el akartál érni valamit. Úgy ismerted a gyengepontjaimat, mint senki más a világon. Tudtad, hogy néha csak azért hezitáltam, mert szerettem volna még azokban a csodálatos, krémcsokoládé színű szemeidben megcsillanni látni az örömöt, amely eltöltött téged, mikor nagy sokára rábólintottam valamire. Amivel igazán az őrületbe tudtál kergetni, az az, amikor felkelés után úgy, ahogy voltál, teljesen meztelenül jöttél ki reggelizni. Annyiszor mondtam neked, hogy legalább alsónadrágot vegyél fel, de direkt nem hallgattál rám, mert élvezted, ahogyan minden második falatnál félrenyelek miattad.

Enyhe rózsapiros mosoly kúszik arcomra, egyszerre önt el a kényelmes melegség és a fanyar fájdalom kavalkádja az imént szertefoszlott emlékvillanások miatt. Mintha a földből kitépve megvonták volna tőlem a lehetőséget, hogy tavasszal újra sziromlelkeket növesszek. A testem még mindig ismeri az ölelésedet, magamon érzem gyengéd tenyered simogató érintését, apró csókjaid cirógatását a kedvenc, szív alakú anyajegyemen, megnyugtató bariton hangod bizsergető mélysége most is remegésre késztet. Jelenléted kitölti a lakás összes helyiségét, bárhová megyek, mindenhol veled találkozom; keserű mandulaillatod teljesen beleitta magát lényembe. A Te szenvedésed szorítja össze a mellkasomat annyira, hogy levegőhöz is alig jutok, vagy én vagyok ennyire szomorú? Már nem tudom, hogy hol végződőm én, s hol kezdődsz Te.

Kinyitom az albumot az első oldalon, majd óvatosan végighúzom ujjaimat a megsárgult papírlapra írt, tüskeként maró sorokon, s a mellé ragasztott, préselt virágon, melynek időszítta színe csupán halvány derengésként tükrözi egykori ékes vidámságát.

„Láttam egy virágot nappal szirmot bontani,

Majd eljött az este, s újra megláttam a virágot.

Ahogyan a világ fényességből sötétségbe borult,

a gyönyörű színek is eltompultak.

Megtanultam, hogy

nappal virágzol, majd elhalványulsz az éjben.

Te, aki a világosságot és a sötétséget bizonytalanul határolod,

mindig virág maradsz.”

Versed abba a pillanatba repít, mikor egyszerre osztoztunk a boldogság mosolyain és a meghatottság könnyein. Én azért sírtam, mert ezt nekem, rólam írtad: elevenembe láttál, olvastál bennem, felismertél, szavakba öntöttél, miközben szereteteddel vígasztaltál, s akkor még nem tudtad, de gyógyítottál is. Akárhányszor a depresszió vaksötét vermében találtál, velem ejtettél empátia-könnyeket. Ebben a feneketlen mélységben jöttem rá, hogy egyedül Te vagy az én világosságom, az a fény, mely alatt az a virág lehetek, amit a szívemben látsz gyökerezni.

Arcomat égetően végigszántó kristály a megszáradt növényre hullva darabjaira törik az igazságtól, mely minden nap fojtogat; már nem tudlak visszahozni. A következő csepp vörös reménybe kapaszkodva enged el, s lelkesen színezi újra a megfakult szirmokat. Azt ígérted, hogy könnyebb lesz. Hogy sose fogom magam egyedül érezni. Megtörve, összeaszottan, megtaposva érzem magam, amióta csak elmentél. Mint a legszebb virág, amit csak azért szednek le az emberek, hogy eljátsszák vele a szeret – nem szeretet, tudva, hogy úgyis a kedvükre alakítják a végkimenetelt, míg az élettelen bársonypihék tehetetlenül peregnek alá a semmibe. Minden nélküled töltött nappal leszakítottál egyet rólam, míg végül nem maradtam más, csak egy kiszikkadt, üres szár, amelyen a saját elvesztett szirompengéi ejtettek végzetes sebeket. Örök éjbe vagyok zárva, az élet fájdalmának vérző hegeit magamon viselem, miközben egyre csak az utolsó, nekem mondott szavaidat ismétlem:

– Várj rám, hazajövök!

_________________________

Sziasztok! ^^ 

A novellában szereplő verset Koo Junhoe írta, és egy V Live részből kiderült, hogy igazából Jinhwan és a nehezebben megélt pillanatai ihlették. ;;; Épp képet kerestem róluk, mikor megtaláltam az erről szóló gifeket, és úgy voltam vele, hogy mindenképpen bele szeretném építeni ezt és June gondolatait Jinanról és a depresszióról a novellámba, így e köré írtam meg ezt a kis történetet. Több-kevesebb sikerrel. ><

Beszúrom ide azt a  pár gifet tartalmazó LINKET, ahonnan talán jobban meg tudjátok ti is érteni a verset és annak jelentését Jinanra és Junhore-ra nézve. Az én szívem rendesen összeszorult tőle ;;;

Illetve az emlékben szereplő, meztelenül való reggelizés valóban megtörtént, Jinan mesélte egy rádiós talkshowban, mikor az életükről szóló vicces sztorikról kérdezték őket. XD

Elég hamar készen lettem ezzel, remélem, hogy nem vált ez a novella kárára. Nagyon várom már a véleményeiteket! *-*

A borítót nagyon köszönöm Neked, Chingu! ;; 💜

Még egy Jinan, mert annyira szeretem :3

    Muszáj vagyok ide betenni, mert csodálatos lett ez az MV, a zene, a hangok, a szöveg, minden. Nézzétek, hallgassátok, szeressétek őket! :3

És szerintem valamilyen szinten illik is a novellámhoz, de hangulatában mindenképpen. ;; 

iKON – Why, why why

(Rein)Carnation - KaiBaek

Ajánlott zene: Younha ft. RM - Winter Flower

„Ez az élet receptje. Gondolj a virágokra, amiket elültetsz a kertben évről évre. Ők megtanítják neked, hogy az embereknek is muszáj elhervadni, levelet hullatni, gyökeret ereszteni, növekedni, hogy virágozhassanak.” 

­– rupi kaur

 

Gyér napfény sütött be az üvegfalú szoba hatalmas ablakain, sugaraival langyosan cirógatta a színes cserepekbe ültetett virágokat. Alig észrevehetően illegették meg ékes koronájukat; boldogan viszonozták a köszöntést. Mindössze tizenkét fajta volt, de annak többszáz színpompás példánya alkotta a kert ékességét. A terem közepén mázolt faállvány adott helyet a legnagyobb becsben tartottaknak, ahol jelenleg egyetlen fehér-rózsaszín cirmos szegfű szépellett a délutáni napsütésben; Byun Baekhyun kedvenc virága.

 A sötétbarna fürtös férfi arcán megannyi emlék varázsolta békés mosoly ült, miközben vékony ujjaival megérezte a szegfű szirmainak bársony-melegét. Közelebb hajolva hozzá mélyen beszívta a virág önmagából ontotta aromáját; édes kedvesség keveredett a jellegzetes, frissen sült csirke ínycsiklandó illatával. Lehunyt szemmel engedte, hogy hevesen verő szíve gondolatait egy bizonyos személy felé tereljék.

 🏵

 

Hiányzott neki minden porcikája; az együtt eltöltött értékes idő; az olykor komoly, éjszakába nyúló beszélgetések; mackó-meleg ölelések, melyeket csak Ő volt képes adni; hajának puha érintése, aminek állandóan sült csirke illata volt, hisz minden nap azt evett a kedvenc éttermében; bőrének bronzszínű tónusa, amit sokan rossz szavakkal illettek, de ő imádta különlegességét. Megannyiszor mentek együtt délutánonként közös kutyasétáltatásra, vagy ültek be az étterembe. Hiába nem bírt belőle sokat enni az erős fűszerezés miatt, azt mindig örömmel nézte, mikor legjobb barátja húsz combot is képes volt elfogyasztani alig egy óra alatt. Kedvenc időtöltésük közé tartozott egy-egy könyv és egymás társaságában a park frissen nyírt füvére telepedve órákat olvasni, hogy aztán izgatott beszélgetésbe elegyedve osszák meg egymással az élményeiket. Több volt számára legjobb barátnál, habár ezt sokáig maga sem tudta. Mikor távol volt tőle, szinte mindig rá gondolt alig várva a holnapot, az újratalálkozás lehetőségét. Közelségében megszámlálhatatlan pillangó bontott szárnyat testében, hogy boldogság-táncra hívja lelkét; szerelmes volt.

Az emberi élet leginkább a virágokhoz hasonlítható. Egy ezüst pitypangernyős mag akár az egész világot is beutazhatja a széllel, mielőtt földbe mélyedve képes lehet gyökeret ereszteni. Az embernek is időnként kitérőket kell tennie, hogy megtalálja a helyét, elérje álmait. Még a legszebb virágnak is először a koszos földet kell áttörnie ahhoz, hogy növekedni tudjon. A külső és belső harcokat megvívva lesz csak méltó arra, hogy kivirágozzon. Viszont egyvalamit sokan elfelejtenek; a virágmag megszületéséhez, egy másik élőlénynek el kell pusztulnia. 

Baekhyun tudta, hogy nem tart örökké boldogsága, amit barátja közelségében érzett. Kedves emlékképek helyét szomorúak vették át. Tisztán látta maga előtt a keserű beletörődéstől meggyötört arcot, a táncoló csillagként fénylő apró, sós cseppek pergését, telt ajakszéleinek legörbülését. Az utolsó pillanatig remélte, hogy félrehallotta a nevet, annak az embernek a nevét, akinek a lelkét át kellett segítenie. Remélte, bízott benne, áltatta magát, hogy nem ő lesz az. Biztosan sok ilyen nevű ember létezik a világon. Azonban a név mellé illat is társult, amely összetéveszthetetlenül tükrözte szerelmének tiszta létét. Legcsodálatosabb és legfájdalmasabb emlékei közé tartozik az, amikor utolsó perceiket egymás ajkának ízlelésével töltötték. Egyetlen csók csupán, ennyi adatott nekik szerelmük korai haván. Minden ki nem mondott vallomás, érzelem és gondolat feloldódott a csókban, szeretet és béke megnyugvása költözött szívükbe. Röpke pillanatok elmúlásával már nem érezte a másik édesen telt ajkait övéin.

– Ne szomorkodj sokáig miattam, Baekhyun! Egyszer még visszatér a tavasz.

– Nekem örökké te maradsz a virágom, Jongin.

– Lenne egy utolsó kívánságom. Tarts meg egy darabot a lelkemből és ültesd el a kertedben! Segíts, hogy kivirágozhassak! – Jongin sziluettje a másodpercek pergésével egyre jobban halványodott; életében utoljára ajándékozta meg Baekhyunt szeretetteljes mosolyával.

 

Tenyerében apró dolog meleg érintését sejtette. Jongin lelkének utolsó földi darabja. 

🏵

... egyetlen fehér-rózsaszín cirmos szegfű szépellett a délutáni napsütésben; Byun Baekhyun kedvenc virága.

_____________________________________________

Carnation jelentése: szegfű

Reincarnation jelentése: újjászületés

Rózsaszínben: hűség, soha nem foglak elfelejteni

Fehér színben: kedves, ártatlan, tiszta szerelem, elragadtatás

A szegfű a január hónapnak, azaz Jongin születésnapi virága.

(Amúgy személyes kedvencem is a szegfű. 🏵 )

Furcsa belegondolni, hogy ez volt az utolsó köre ennek a challenge-nek, ami már hét hónapja tart. Pedig olyan, mintha csak egy hete kezdtük volna. Meghatározta az elmúlt pár hónapomat, keretet adott az időmnek, mindig kíváncsian vártam a dalokat, a rá írt novellákat. Sok új, nagyon szép zenét ismertem meg az elmúlt körök során, még annál is több csodálatos, érdekes, izgalmas, megdöbbentő és lebilincselő novellát olvastam Tőletek. A challenge által olyan írókat ismerhettem meg, akiknek a neve eddig csak egy volt a sok közül, de már tudom, hogy az írásaitok értékes kincset tartalmaznak. Továbbra is figyelemmel foglak követni titeket! ^^

Köszönöm nektek ezt az izgalmas és értékes néhány hónapot, a kitartásotokat, becsületes kommenteléseket; én rengeteg dolgot tanultam és tapasztaltam belőlük. Örülök annak, hogy veletek kezdhettem bele az írásba, remélem, hogy minél többen visszatértek majd a következő challenge-re is!

És köszönet Vling Vling ✨, hogy elindítottad, fenntartottad és végigvezetted, nélküled ez nem valósulhatott volna meg. 

Csodálatos nyarat, feltöltődést, ihletet és vidámságot kívánok nektek a továbbiakban, találkozunk a következő Music Challenge-ben! 💕

Sweven - Jiwon

Ajánlott zene: Spirit - I Will Always Return

A zúgolódó tenger élénkítően sós illatát sodorta felém a hűvös északi szél, mely vékony farmerdzsekimen könnyen áthatolva hirtelen megrázta testem. Imádtam az óceánt, a tengert, az aranyló homokkal borított partot, a kavicsok közt megbúvó, szebbnél szebb kagylókat, melyekbe időnként befészkelte magát egy-egy remeterák új otthon reményében. A sötétkék hullámokat verő víz szinte egybeolvadt az éjszakai égbolt feketeségével. Tökéletesen látszódtak az apró életként pislákoló csillaglámpások különböző képeket kirajzolva, melyeket mindig is szerettem hanyatt fekve csodálni és elmerülni a végtelenségükben.

Könnyed lépteink alatt némán süppedt be az aprószemcséjű homok, a közénk beállt csendet csak a természet nyugtató dallamai színezték ki. Nem volt szükség beszédre, csupán elmerültem a lényéből áradó békességben és szeretetben, mely mintegy védőburok, körbevett. Már azelőtt tudta minden kérdésemet, mielőtt feltettem volna őket, de türelmes odafigyeléssel mindig megvárta, amíg szavakba tudom önteni szívem gondolatait. Most azonban nem volt szükség szavakra. Egymás mellett sétálva az égre emeltük tekintetünket; a sötét mennyboltozat mint vetítővászon, sorra kibontakoztatta csillagjainak kavalkádjából ködfelhős életem meghatározó jeleneteit.

Magam előtt láttam születésem pillanatát; édesanyám gyengédségét, mikor fájó sebeimet kezelve nyugtatta a síró gyermek-ént; az érettségim napját, ahogy a kitűnő bizonyítványommal kezemben vigyorogtam a kamerába. A következő jelenet azokba az időkbe vezetett vissza, mikor a fiúkkal a debütálásunkért versenyeztünk egy másik csapat ellen, melyből vesztesként kerültünk ki. Utána újabb megpróbáltatások, kétségek sorozata következett, küzdöttünk egymással, egymásért. Láttam a rajongóinkkal töltött boldog és megható pillanatokat, mikor végül iKON-ként mind a heten a színpadon állhattunk. Testet öltött az örömkönnyekkel teli boldogság, mikor első helyezést értünk el egy zenei műsorban, vagy amikor világsiker lett a legújabb dalunk, s rekordokat döntve az összes lista élére került. Az utolsó kép kegyetlenül összefacsarta a szívem, s rég nem érzett fájdalommal töltötte ki bensőmet, összeszorította tüdőmet; visszafojtott lélegzettel, könnyes szemmel néztem végig azt, mikor a legjobb barátom, testvérem elhagyott minket. Az utána következő emlékek immár nem az égboltot, hanem gondolataim mélységeit töltötték be; képtelen voltam elfelejteni azt a percet, amikor mind a heten szorosan egymást ölelve sírtunk és erőnk teljéből kapaszkodtunk egymásba. Szorítottuk egymást bízva abban, hogy csupán egy rossz álom az egész. Reméltük, hogy hamarosan minden jobbra fordul. Nem mondtuk ki hangosan, de mindannyiunkban ugyanaz a kérdés merült fel.

Mi lesz ezután? Valaha teljes lesz újra a csapat? Egy család maradunk?

Megválaszolatlan kérdések sűrűjéből a horizonton feltűnő lábnyomok szakítottak ki. Életem egyes állomásait két pár kísérte, de feltűnt, hogy számos helyen, így a legutóbbi emlékek mellett csupán egy pár lábnyom rajzolódott ki a nedves homokból. Ezek voltak a legkeservesebb szakaszok, ahol számtalanszor akartam feladni. Hol volt ekkor Ő? Keserű csalódottság és megbántottság nyomasztó érzései kerítettek hatalmukba; a köztünk lévő harmonikus csend helyét a belőlem kiáradó nyugtalanság vette át.

– Uram, megígérted, hogy ha követlek téged, akkor Te mindig velem jársz az életem útján. De most azt látom, hogy a legnehezebb időszakoknál csak egy sor lábnyom van az úton. Nem értem, hogy miért pont akkor hagytál magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a segítségedre. – Hangom bizonytalanul eltörpült a hatalmas hullámokat verő tenger domináns zaja mellett, de erős tenyerének szorítását vállamon megérezve biztos lehettem abban, hogy meghallotta felé intézett szavaimat.

– Drága gyermekem, Jiwon! Én szeretlek téged, és soha nem hagytalak el. Azért látsz csak egy pár lábnyomot, mert a megpróbáltatások idején, amikor annyira szenvedtél, hogy járni is alig tudtál, én mindvégig a hátamon hordoztalak.

_________________________________________________________

Sweven:

álombéli látomás; álom.

Ezt a rövid történetet egy vers ihlette, aminek az a címe, hogy Lábnyomok. Igazából lehet, hogy nem sok köze van a dalhoz, de első hallásra olyan volt, mintha egy dicsőítő dalt hallganék, teljesen olyan volt a hangulata is, szövege is számomra, ekkor jött az a gondolat, ami ebben a versben is van (eredetileg azt hittem, hogy konkrét igevers van az utolsó párbeszédről a Bibliában és kerestem, de tévedtem, ekkor bukkantam rá a versre, ami annyira megtetszett, hogy fel szerettem volna dolgozni és a saját gondolataimmal kitölteni, így keletkezett ez a novella.

A történetben Jiwon álmában járunk, ahol azt álmodja, hogy a tegnerparton Istennel sétál, s közben történik mindaz, amit olvashattatok. 

El sem hiszem, már egy éve... ;;; Mérhetetlenül hiányzik Hanbin, az iKON, azóta nem néztem velük semmit, nem láttam őket, csak azon a pár képen, egy-két videón, amit megosztanak. Nehezen veszem rá magam, hogy nézzek velük valamit, ahol nem heten vannak, de úgy érzem, nagy szükségem van rá, hogy lássam őket, hogy talán a szívemen esett lyuk összeforrhasson, ha nem is teljesen. ;;;; 💕

Karamella - TaeKook

Édes csokoládé és karamella illata táncolta körbe a lakás helyiségeit. Fontos feladata volt; megtalálni a kiszemelt célpontot és kellemesen elbódítva őt lecsalogatni a konyhába, ahol kedvese finomságot készít neki. Megérezve az ínycsiklandozó fuvallatot, Taehyung hasa morogva adta tudtára éhségét, így hát engedve a csábításának feltápászkodott kedvenc foteljéből és éppen olvasott könyvét félretette, hogy fellelje az isteni aromák forrását. Minél közelebb ért a konyhához, az illatok úgy férkőztek minden egyes porcikája közé, ahogy a nyitott ablakon belibbenő szellő felkavarta a gőzpárás levegőt.

Halkan, szinte lábujjhegyen lépkedett egyre közelebb a tűzhelynél serényen tevékenykedő fiúhoz, s alig pár centire állt meg tőle, így teljes rálátása nyílt a széles vállakra, a kavarásba fektetett erő miatt megfeszülő izmokra. Nem tudta magát tovább türtőztetni, gyengéden köré fonta karjait, s szerető ölelésébe vonta. Az olvasztott csokoládé lágysága teljesen beleitta magát a fiú fekete hajába és ruhájába; ennél többet akarva fúrta arcát nyakhajlatába, orrával megcirógatva szuszogott bele, ezzel apró nevetést csiklandozott ki belőle.

– Megkóstolod? – mély, rekedtes hangjának rezgése Taehyung szívét az eddiginél is jobban megdobogtatta. El sem tudta képzelni, hogy hogyan fogja ezt kibírni később, mikor idősebbek lesznek, ha már az elmúlt évek során mit sem változott a másik puszta jelenlétére adott heves reakciója, félő, hogy a szíve egyszer tényleg kiugrik a helyéről. Szavak helyett csak előre hajolt és száját nagyra tátva várta, hogy a másik megetesse, azonban ahelyett, hogy közvetlenül Taehyungnak adta volna a kiskanálnyi falatot, Jungkook cselesen saját maga kapta be gyorsan, játékos vigyor kíséretében.

– Hé! – Taehyung méltatlankodását kifejezve enyhén megütötte barátja karját, s bosszúból belenyúlt a másik edényben gőzölgő karamellába és Jungkook szájára kente a masszát, nem kímélve az arca puha bőrét sem.

Mielőtt bármit is reagálhatott volna, Taehyung ráhajolt az édesebbnél édesebb ajkakra, hogy egyszerre élvezhesse ki két kedvenc ízének mámorítóan finom elegyét; a karamellát és Jungkook eperízű csókját.

_________________________________________________________

Karamellás, O P P Á S, TaeKookos, boldogságos születésnapot kívánok Chingu! 💜

Reflection - Ten

Ajánlott zene: Jun&The8 - My I

„Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak sosem mutatunk. Ám a tükör a maszk mögé lát.”

 

Az égszínkéken csillogó víztükör hűvösen érintette talpamat, felületére heves mozdulataimmal rajzoltam hullámzó fodrokat. Ezúttal nem a színpadon, nevemet kántáló rajongók gyűrűjében voltam, nem az előre kitalált koreográfiát vázoltam, ahogyan azt mindig is elvárták tőlem. Most egyedül önmagamnak táncoltam, őszintén.

Természet százszínű dala vezette testembe a vágyat, hogy még többet mutassak meg eddig fel nem fedett lényemből. Lelkem szétszakadni kívánkozott; egyszerre éreztem az ereimben csordogáló erőt és boldogságot, s emésztett a magány belém szivárgó mérge. Azt hittem, hogy tudom ki vagyok és mit akarok, de elbizonytalanodtam. A víz homályos ábrázata sötét alakot festett elém, mely szinkronban követett, utánzott, mégis más volt. Erősebb, durvább volt a megjelenése, határozott minden lépése. Tetőtől talpig feketébe öltözött, ambiciózus férfi volt, arcának markánsan finom vonásain látszott, hogy az a típus, aki mindenáron érvényre juttatja akaratát. Megrémített a köztünk lévő különbség, lépteink alkotta össztáncunk, de képtelen voltam elszakítani róla a figyelmemet. Amikor jobbra fordultam ő balra ment, hátamat mutattam neki, ő szembe fordult velem, ha begyorsítottam, ő lassabbra vette a tempót. Együtt lélegzett velem. Ahogy az ég és föld eggyé olvad a horizontban, úgy fonódott össze univerzumokat áthidaló tekintetünk, miközben próbáltuk túltáncolni a bennünk dúló örvényt. Ekkor láttam meg benne azt, ami belőlem hiányzott.

Azt mondják, van ragyogás a fényben, de az alattam elterülő árnyékom egyre csak növekedett, mintha szörnyeteggé válva teljesen el akarna nyelni. Egész eddig saját világosságomat tápláltam, a karrieremet építettem, mert semmi sem volt fontosabb annál, hogy feljebb jussak az úton, amelyet magaménak hittem. Tévképzetek közt vergődtem, a tehetségemmel öntözött fa virágzó maszkot viselt a világ szeme előtt, de mélyen legbelül rothadt; nem merte felvállalni léte teljes valóságát, férgek rágta hibáit.

            – Miért nem mosolyogsz, hát nem ezt akartad? – jeges zuhatagként ért a mély hang, amellyel hasonmásom groteszk utánzata megszólított. Észre sem vettem, hogy egy pillanatra kizökkentem a ritmusból, s már a szenvedély helyett fájdalmas grimasz torzította megjelenésemet.

            – Hát visszajöttél…

            – Az élet, amire vágytál, amit annyira akartál, és a céljaidat megbánás nélkül érted el. Megvan minden, amit csak kívánhatsz, hírnév, autó, pénz… Még ezt is utálod? Mi bajod van? Mit akarsz még?

            – Nem vagyok boldog, oké?! Szarul érzem magam, magányos vagyok, hiába vesznek körül emberek.  Azt hittem, végre megtalálhatom a kiutat ebből a körforgásból, de megint itt vagy. Most hogyan akarsz tönkre tenni? – a tehetetlen düh egyre jobban elöntötte füsttel az elmémet, kétségbeesetten mozogtam az erősebben dübörgő zenére azt remélve, hogy a táncon keresztül kiadhatom magamból a kétségbeesett félelmet, a felgyülemlett feszültséget. Irányítani akartam, megmutatni neki, hogy nincs hatalma felettem. Megragadtam felém nyúló karját, hogy vállánál fogva szorítsam a földhöz; minden erejével ellenállt, szembeszállt velem. Kihasználva pillanatnyi gyengeségemet hátam mögé csavarta kezemet.

– Fuss vagy állj meg és hagyd abba a nyafogást! Azt hiszed, hogy érsz valamit a folytonos kifogásokkal? Csak áltatod és hamis ábrándokkal eteted magad. Nem vettél rólam tudomást eddig, de jól tudod, hogy létezem. Benned vagyok, egy testben élünk, én vagyok te, ahogy te vagy én. Pont ettől a hozzáállástól lesz csak minden sokkal rosszabb. Mikor fogod már fel végre, hogy én nem ellened vagyok? – szavai erőszakosan hatottak rám, akarata kiszáradt faként tornyosult felettem, készen arra, hogy a leghegyesebb ágat szívemen keresztül döfje. Most ő vezette a koreográfiát, kénytelen voltam engedelmeskedni neki. Hátulról mart belém, ujjait nyakam köré fonta, mintha meg akarna fojtani. Rákényszerített arra, hogy saját tökéletlenségemmel harcoljak, tövisek szóródjanak a bőrömbe felszakítva a korábbi sebeket, amelyeket ő ejtett rajtam.

– Ahhoz, hogy az életed teljes lehessen, szükséged van rám. Ha ezt elfogadod, képes leszel kitárni a szárnyaid és kiszabadulni önmagad ketrecéből.

Térdre esve támaszkodtam a hideg, zavaros vízen, levegő után kapkodva igyekeztem lecsillapítani az elhalkuló zenével együtt lüktető lelkem remegő hangját. Arcomat izzadság és könnyek áztatták, vulkáni vihar dúlt bennem. Ki vagyok én? Sötét gondolataim kavalkádjából gyengéd érintés szakított ki. A mélység túloldalán levő énem karját felém nyújtva tört át a víztükrön, hogy hűs tenyerét égő arcomra simítsa. Kezemet megadóan övére vezettem, fejemet érintésébe hajtottam. Átengedtem magam neki, hagytam, hadd töltse be az űrt, amit én vájtam magamba. Igaza volt. Olyanok vagyunk, mint tél a nyárban, múlt a mában, élet a halálban. Én vagyok az ő sötét szállal szőtt világában a világosság lángja, míg az én ragyogó világomban ő tölti be az árnyékot, benne ölt testet minden hibám, az összes rossz tulajdonságom, melyek személyiségem részét képezik, amik akkor is hozzám tartoznak, ha nem veszek róluk tudomást és a tenger fenekére száműzve, álarc mögött rejtegetem őket.

Úgy tűnik, mikor szembenézek a legmélyebbre került önmagammal, abban a pillanatban szárnyalok a legmagasabban.

„Ha valakit szembesíteni akarsz önnön árnyékával, akkor mutasd meg neki a saját fényét. Amint valaki megtapasztalta párszor, hogy milyen érzés a két ellentét között állni, elkezdi megérteni, hogy mit is jelent az én. Bárki, aki meglátja a saját árnyékát és fényét, egyszerre két oldalról fogja látni magát, így pedig középre fog kerülni.”

— Carl Gustav Jung

_________________________________________________________

Ehhez a körhöz nagy segítségemre volt ez a lentebb linkelt Ten x WINWIN cover videó, sok hasonlóságot véltem felfedezni a dal kínai percormance koncepciójával, aztán jött hozzá ez a Billie Eilish dal és a szövege is, szóval ajánlom ezeket is, ha valaki még nem ismerné, hallgassa és nézze meg őket! ^^

Ten x WINWIN Choreography: lovely

Billie Eilish, Khalid - lovely

Marionette

Ajánlott zene: Angela Zhang - All From Me

Gazdagon faragott markolatú penge erőszakosan vájt a húsba, átlyukasztva a bőrt felnyársalta a hibátlan testet nem kímélve a létfontosságú szerveket; iszonyatos kínt élt át a megsebzett uralkodó. Arannyal hímzett selyemruháján tenyérnyi nagyságú vörös folt éktelenkedett. Szélei mohón terjedtek, ahogy a forró vér egyre inkább beleszítta magát az anyagba. Gurgulázó köhögés tört fel a torkából, ahogy megfáradt, halványodó fényű szemeit arra az emberre szegezte, aki most életét veszi, holott annak védelmére esküdött fel. Csalódottsággal vegyes keserűség nézett szembe rémült döbbenettel.

– Miért… Hogy… tehetted?

– Fe-felség! Nem! Esküszöm, hogy nem én akartam! – Egész lényében remegett, kezében a megmunkált fa vésetei égetőn marták tenyerét. A láthatatlan béklyó jeges szorítása erősödött; képtelen volt elengedi a kardot. – A testem magától-

– Bíztam benned! A jobb kezem voltál… – a császár szavai hallatán kétségbeesetten próbált tenni valamit, menteni a menthetetlent, de mindhiába. A kard pengéje méreggel volt átitatva.

Hörgő hang tört fel az elesett torkából; véreres, korábban bölcsességtől csillogó szeme fennakadt, ahogy utolsó lélegzetével elhagyta a lelke. Élettelenül dőlt a halálos fegyvert tartó hadvezér vállára.

 A férfi nem volt ura cselekedeteinek. Létezésének értelmet a világot irányító hatalom adott, amely önnön kegyetlen céljai érdekében rángatta ide-oda a szabadságától megfosztott valóját. Olyan volt, mint egy bábu a hatalmas táblán; képtelen volt saját maga dönteni a sorsa felől. Csupán feláldozható katona volt egy korszakot romba döntő összeesküvésben.

A darab záró jelenetét döbbent csend követte. A nézők néhány rövid pillanatig még az előadás hatása alatt voltak, majd egyszerre csapott fel az orkán erejű taps hulláma. Szaggatottan, élő marionett-bábuként mozogtak; szerepük volt az élet végzetes színjátékában.