Üvegtánc – Sunwoo

 

Ajánlott dal: ImagineDragons – Sharks

 

A klubhelyiséget sűrű vörös köd tölti ki, időnként fehér fénycsíkok világítják meg a felszálló por és cigarettafüst egyvelegét. A tolongó feketeruhás alakok arca alig kivehető, de magamon érzem a kíváncsi és éhes tekinteteket, amelyek úgy méregetnek, mint cápák a közéjük dobott véres húst. Bár a ketrecbe magamtól sétáltam be, a vadak nem érinthetnek meg, mert máshoz tartozom. Beljebb nyomulva egy kevésbé zsúfolt helyen megállok és kizárom a külvilágot, lehunyt szemmel csak a színtiszta dallamra figyelek. A ritmus kemény, a testem mégis lágy mozdulatokkal, szinte öntudatlanul simul bele a karjaiba, teljes megadással a feltörő szenvedélynek.

Mindig azt vallottam, hogy nincs szükségem senkire és semmire, mert a testem az, ahol a zene és a tánc egyesül egy egyszemélyes koreográfiában. A szívem egyenletes dobogása adja az ütemet a lelkemnek, amely a mozdulatokat a legmélyebb érzéseim szilánkjaiból építi fel. A tánc az én üvegkastélyom, ahova elrejtőzhetek, ahol nyugalomra találhatok. Akkor fordult ki a valóságom önmagából, amikor megismertem azt a személyt, akivel egy dalra lüktet a vér az ereinkben; az enyém forrón, az övé jéghidegen. Nem tudom, hogy én csábítottam el, vagy ő vonzott magához, esetleg egyszerre történt. Attól a pillanattól kezdve, hogy belevesztem vadul örvénylő tekintetébe, amit addig szilárdnak hittem, az cseppfolyóssá vált, a kastélyom falai pedig millió darabokra roppantak szét – ahhoz, hogy valami új épülhessen, le kell bontani a régit.

Az egyre lassuló tempó hulláma úgy ringatja a testemet, mintha egy csónak lennék a tengeren vagy egy virágszirom a langyos szellőben, ami nem tudja, hogy hol ér véget az útja, de bízik az őt vezető elemi erőben. Bőrömet bizsergés futja végig és a fülledt levegő ellenére kissé kiráz a hideg, amikor megérzem a derekamon az ismerős kezek érintését, amelyekbe úgy illeszkedik alakom, mintha egy kőből faragtak volna minket. A pulzusom az egekbe szökik Sunwoo jelenlététől, borostyános parfümje illatától, hátamnak feszülő izmos mellkasától, amire támaszkodnom kell, különben összecsuklanék a belőle áradó férfias kisugárzástól.

– Hogy találtál meg ebben a tömegben? – kérdezem felé fordulva, de megállít a mozdulatban arcomat cirógató keze.

– Te vagy az egyetlen, aki ragyog ebben a feszültségekkel teli sötétségben – suttogja fülembe karcosan, elsimítva egy szemembe lógó kósza hajtincset. – És a véred az ereidben túl hangosan lüktet – teszi hozzá vágyakozó hangon, és aprót harap a fülcimpámba.

Ujját államról a nyakamra vezeti, onnan a karom belső oldalán a vénámat követve végigsimít, amitől újra libabőrös leszek. Egyszerre érzek dermesztő hideget és égető forróságot, mintha kínzó láz gyötörne, de ez a fájdalom olyan gyönyörrel ér fel, amitől felpezsdül a vérem. Ujjait kézfejemre kulcsolva arcához emeli csuklómat.

– Isteni az illatod! – lélegez be mélyen, gyengéd csókot lehelve rám.

A legforróbban égő pontom az az apró bőrfelület, ahol telt ajka még mindig érint. Másra sem vágyom, mint megízlelni őt, az édes gyümölcsét, ami függőjévé tett. Tudom, hogy nem helyes, mintha magával az ördöggel táncolnék, de képtelen vagyok ellenállni neki, ahogy ő sem tud nekem. Úgy van szükségünk egymásra, mint jinnek a jangra az univerzum egyensúlyához.

Bele akarok nézni a szeme örvényébe, de erős tartása mozdulni se enged, így hagyom, hadd ringasson szerelmünk felhevült ritmusára. Minden összhangban lévő mozdulatunkkal összeforr néhány lélekszilánk, amelyek üvegtáncunkban kristályosodtak ki. Újra sötétségbe borul a valóság, csak ketten létezünk a saját belső világunkban.

 

 

Ezüst holdfényben állunk összefonódva, szívtől szívig, ajaktól ajakig. Éhesen kapok utána, amikor egy pillanatra megszakítja a kapcsolatot, hogy lélegzethez juthassak, de nincs szükségem levegőre, amikor felduzzadt párnái csodát alkothatnak a testemen.

– Kérlek, ne vedd el tőlem! – nyöszörgök a vágytól kínlódva, mire egy gyönyörű mosollyal ajándékoz meg, ami láttatni engedi hegyes szemfogait.

Tekintetünk összekapcsolódik, és szinte beleszédülök az erőbe, amint egyetlen pillantása hordoz. Mintha élve fel akarna falni, darabokra szedni, hogy újra összerakhasson. Tudom, hogy olvas bennem és érez engem, hallja, ahogy a vérem miatta száguldozik eszeveszettül. De én is látom őt. Az önuralma a határokat súrolja, szája meg-megremeg, ahogy utánam szomjazik, mert csak én tudom betölteni azt az űrt, ami benne van. És minden vágyam, hogy örömet okozzak neki.

Kezemet, amit eddig vállán pihentettem, tarkójára vezetem, ujjaimmal beletúrok fekete hajába, és határozott mozdulattal magamhoz vonom egy újabb izgató csatába, amelynek mindketten győztesei vagyunk. Hevesen mar rám, olyan szorosan feszülünk egymásnak, hogy szinte magába olvaszt. Egyik karjával erősen tart derekamnál fogva, a másikkal pőre bőrömet simogatja, mintákat karcol hátamba, mintha ő lenne a festő, én pedig a vászon, aminek minden porcikáját magáévá akarja tenni műalkotásával. Csókokkal borítja el állam vonalát, a fülem mögötti tetoválást, amely az összetartozásunkat jelképezi; neki is van egy ilyen pontosan ugyanazon a helyen.

– Szeretném, ha éreznéd a leheletemet a nyakadon – suttogja Sunwoo, mire valami felrobban bennem. Apró csillagokat látok a szemhéjam mögött, a színük a felzúduló érzésekkel együtt váltakozik; versenyeznek, hogy melyik veheti át felettem az uralmat.

– Ízlelj meg! – kérlelem fejemet hátravetve, teljesen feltárulkozva előtte. A szenvedély vörös tüze elborít, felperzsel, ahogy megérzem lélegzetét érzékeny bőrömön, és forró nyelvét, ahogy végignyal pulzáló ütőeremen.

– Lélegezz! – csókol nyakamba, és belém mélyesztve fogait inni kezdi a véremet.

 

Ekkor törtem össze másodjára, de közel sem utoljára.

 

________________________________

Sziasztok!

Örülök, hogy ismét belevágtunk a challengebe, már nagyon hiányzott! <3 

Egy éve, hogy legutóbb írtam, ahogy láttam, nem csak nekem okozott kis nehézséget összehozni valamit, de remélem, hogy élvezhető és érthető lett a történetem. 

Kíváncsian várom a véleményeket, hajrá mindenkinek a további körökre! ^^

Maholnap – Eric

 

Ajánlottzene: Pentagon – Runaway

Szinte kirobban a szívem, olyan erősen veri belülről mellkasomat a hangszórókból üvöltő zene ritmusára, mintha azt remélné, hogy elmenekülhet és megszabadulhat lelkem nyomasztó terhétől. Fáradt, verejtékező testemre zavaróan tapad a több mérettel nagyobb ruhám, ami a kényelem adás helyett fojtogat, miközben a fulladásig begyakorolt táncmozdulatokat ismétlem szüntelenül. A gyakorlóterem sötétjébe egyetlen lámpa hoz gyér világot, megtörve a kilátástalanságot, amelybe derékig vagyok süllyedve. Végre egyedül lehetek önmagammal. A tükörben látszó alakra koncentrálok, kritikus szemekkel kísérem végig a mozgását, látom az összes hibáját és a tökéletlenségét, ami ide vezetett. Elrontottam.

Újraindítom a zenét, majd a kezdőhelyemre állok és elölről kezdem az egészet. Csikorog a padló a cipőm talpa alatt, ahogy kapkodom a lépéseket. Remeg a lábam, csípi a szemem a belecsorgó izzadtság, ami elhomályosítja látásom, de akkor sem hagyom abba, amíg tökéletes nem lesz a koreográfia. Lávaként árad szét testemben a forróság, ég minden izmom az erőfeszítéstől, amit az órák óta tartó táncolással makacsul rájuk kényszerítek. Hogy akarok elérni bármit is, ha ezt is képtelen vagyok rendesen megcsinálni?

– A francba! – Keményen a földnek csapódnak térdeim a következő félresikerült lépés és a kioldódott cipőfűzőm következtében.

Egész lényemet megrázza egy mélyről feltörő borzongás, amikor eszembe jut, hogy mennyi embernek okoztam fájdalmat egyetlen hibával. Lángoló arcomat még forróbb könnycseppek szántják végig, ahogy kiszakad belőlem a bűntudat és a fájdalom keserű egyvelege. Remegő kezeimet ökölbe szorítom, nem érdekel, hogy a körmeim élesen tenyerembe fúródnak, mert ez fel se ér ahhoz az érzéshez, ami a szívemet szakítja szét. Minden megmaradt energiámmal a földre ütök, remélve, hogy elpusztíthatom azt a szörnyű képet, ami állandóan a szemem előtt lebeg. Azt a csalódott szomorúságot és elkeseredést, amit csapattársaim arcára nézve láttam, tekintetük, melyekből a saját elveszettségemet tükrözték vissza rám az önvád mérgező árnyaival karöltve, amikor az utolsó helyezettre sorolva mondták ki a nevünket.

– A rohadt életbe! – Üvöltésem beleveszik az egyre dühösebben hangzó zenébe, mintha az engem szétfeszítő feszültség láncai közé íródott volna a dallam; még az is kínozva adja tudtomra, hogy hibáztam. Miért van az, hogy amikor a legkevésbé akarom, akkor a fájdalomtól mégis sokkal erősebben érzem a valóságot?

Hátra dőlve elterülök, akárcsak egy eldobott mocskos rongy, kezeimmel frusztráltan a hajamba túrok, majd a füleimre szorítok, de így sem tudom kizárni a kemény ítéletet, amely az elmémbe vésődött.

„– Az a banda, amelyik a legkevesebb pontot gyűjtötte össze, és ezzel az utolsó helyen végzett… a THE BOYZ!”

Mintha vésővel vernék belülről a fejemet, olyan hasító durvasággal hallom a hangot ezt az egy mondatot ismételgetni. Vajon a többiek is ugyanezt érzik?

– Youngjae! – A bömbölő hangszóróba befagy a zene, ahogy valaki megállítja a lejátszást. – Hát itt vagy, már mindenütt kerestünk! – szólal meg gyöngéd-nyugtató hangján és mellém lépve felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.

Hyunjae. Újra könnyek lepik el a szememet, ahogy engedem neki, hogy álló helyzetbe húzzon, szipogásom pedig végleg elárul. A cipőm orrát bámulom, nem tudok a tekintetébe nézni, mert félek attól, hogy olyan dolgokat látnék benne, amiket nem tudok elviselni. Lehajtott fejjel dülöngélek talpamon, amikor hirtelen magához húz és szorosan megölel. Államat vállába fúrva engedem, hogy a sírás újra úrrá legyen rajtam. Hyunjae hátamat simogatja vigasztalva, amivel csak azt éri el, hogy még erősebben törnek ki belőlem az érzelmek.

– Saj-sajnálom – motyogom szaggatottan átázott pulcsijába azt, ami először az eszembe jut.

– Nyugodj meg, Eric! – mondja gyengéden.

Belemarkolok ruhája anyagába, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, erőt merítek közelségéből; Hyunjae az én személyes töltőm. Mély, reszelős levegővétel után felemelkedek válláról, és az ő aggodalomtól csillogó tekintetébe nézek.

– Hyung… sajnálom, hogy elfutottam – alig bírok a bűntudattal, ami felforrósítja arcomat.

– Semmi baj, megértem, hogy egyedül akartál lenni – válaszol és kezét a tarkómra vezetve masszírozni kezdi görcsös izmaimat. – De legközelebb hagyj egy üzenetet, mert a szívbajt hoztad ránk! A többiek most is téged keresnek.

– Ne haragudjatok! A fellépés is… Sokat rontottam – mondom, ismét lenézve a cipőmre, aminek kopottsága a rengeteg gyakorlással töltött óra fáradhatatlan jele.

– Ne emészd magad emiatt. Utolsók lettünk, de ezen is túl fogunk jutni együtt. Hallottad, hogy mit mondott Sunwoo az eredményhirdetés után? – kérdezi lejjebb hajolva, tekintetemet keresve. Mikor érdeklődést lát benne, folytatja. – Azt, hogy emlékezzünk erre az érzésre.

A dühöt, szomorúságot, a fáradt tehetetlenséget, a csalódást és mindazt a sok mindent, amit nem tudok beazonosítani, de örvényként kavarog a mellkasomban, kitölti a lelkem helyét, levegőként szívom magamba és vérként szánkázik bennem, ezt az egyveleget, ami a kudarccal egyenlő, ne felejtsem el? Mintha valaha bárki képes lenne erre.

– Hidd el, hyung, emlékezni fogok rá – a keserűség könnyei megtöltik a szememet, ahogy az övében is meglátom ugyanazt, ami bennem háborog.

– Ez nem gyengeség, Youngjae. Tőled függ, hogy mit kezdesz vele. Én azon leszek, hogy az erősségemmé formáljam – mosolyog rám bátorítóan. – Akárcsak a fiúk is. És neked is menni fog. Azért is vagyunk, hogy segítsünk egymásnak – szorít meg kissé karomnál fogva, nyomatékot adva szavainak.

– Igazad van – értek egyet halvány mosolyfélével ajkaimon. – Köszönöm, hyung!

Letörölve arcomról a nedvességet kiürítem a fájdalmat a szívemből, hogy helyette a testvéreimként szeretett csapattársaimmal és a csodálatos rajongóink hangjával töltsem meg lelkem üres kottáját.

– Gyere, hyung, menjünk haza!

Hyunjae-t átkarolva egyre biztosabb léptekkel hagyom el a próbatermet, ahova holnap mind a tizenegyen egy emberként térünk majd vissza újult erővel. Holnap, amikor a ma már csak megviselt tegnap lesz.

Hasadék – Changmin

 

Ajánlott zene: Finley – Driving to Nowhere

Younghoonnak

Azt mondják, a legjobb dolgok egy szívdobbanásnyi idő alatt érnek véget. Az egyik pillanatban még azt hisszük, hogy az önfeledt boldogságunk örökkévaló, mindent pozitívan és félig telinek látunk, majd az a bizonyos pohár hirtelen kicsúszik a kezünkből, és a földet érése pillanatában atomszilánkjaira törve szóródik szét a jövőnk. A vágás okozta sebek véresek, és pokolian tudnak fájni, de ha megfelelően lekezeljük őket, viszonylag hamar begyógyulnak. Az, amit Te ejtettél rajtam, amikor a szemembe nézve lehasítottad a lelkemből a hozzád tartozó felét, hogy elhagyj valaki másért, olyan kínt okozott, amely minden levegővétellel egyre rosszabb lett, mint egy lassú, halálos méreg, ami a szenvedésemből táplálkozik.

Mi van meg benne, ami bennem nincs? Mitől jobb ő? Mit rontottam el? Legalább száz hasonló kérdés fogalmazódott meg bennem, magamban kerestem a hibát, szomjaztam a miérteket, de a legjobban egyvalamire vágytam még így is, Rád. Hiába zúztál össze a családom és barátaim szeme láttára, még mindig szerettelek. Aztán mikor először megláttalak vele, ahogyan egymásba karolva sétáltok át az úttesten, boldogan, újra meghalt bennem valami. Nekem kellett volna a helyében lennem. Akkor, ott egy pillanatra azt hittem, hogy el foglak titeket ütni az autóval, de valami megállított. Tudod, kíváncsi voltam rá, hogy vajon meddig fogjátok bírni együtt.

A szakításunk óta nem telt el úgy nap, hogy ne hajtottam volna el a legalább egyszer a környékeden. Láttalak Téged messziről, figyeltelek, ahogyan nyugodt arccal kiteregeted a teraszon a tiszta ruhákat, mintha valaha is képes lennél lemosni magadról a hazugságokat, amikre jóhiszeműen kisujjesküvel tetettél velem annak idején fogadalmat. Aztán láttam, amikor teli bevásárlószatyrokkal felpakolva megérkezik a ribancod abban a pulóverben, amit az első közös Valentin-napunkon vettünk együtt, és aminek a párja az én szekrényem egyik kiemelt polcán lapul azóta is. Olyan düh gyulladt fel bennem, akárhányszor karjaidba zárva csókkal köszöntötted, amely felégette bennem az utolsó béklyóit a szívemet szorító fonálnak, ami egykor hozzád kötött. Forró volt és veszedelmes, kitartó, mint az erdőtűz, ugyanakkor a pusztítás mellett kitöltötte azt a Te-alakú űrt a lelkemben, ahova megannyiszor üvöltöttem a nevedet válasz reményében, de néma visszhangon kívül semmit sem kaptam.

Haragudtam a világra, amiért ennyire kicseszett velem, Rád, amiért drága éveket pazaroltam arra, hogy boldoggá tegyelek, de legfőképpen magamra, mert vakon bíztam benned. Emlékszel, mindig, mikor moziba mentünk, vagy filmet néztünk, és én horrort választottam, megkérdezted, hogy mit szeretek annyira ebben a műfajban. Én hiába fejtettem ki, akkor se értetted meg, talán nem is akartad soha, mert képtelen vagy a saját szemszögeden túllátni. De ha jobban belegondolsz, a válasz nagyon egyszerű. Néha a dolgok csak feketék vagy fehérek, mint a hazugság és az igazság. Az emberek azok, akik kiszínezik ezeket, hogy a legjobb formában adják elő másoknak, mindegy, hogy a felismerhetetlenségig eltorzul a kép. Azért szeretem a horrorfilmeket, mert nincsen benne átmenet, az ostoba tetteknek következménye van, egyértelmű, hogy az adott szereplő meg fog halni, egy percig sem áltatnak hamis reményekkel.

Köszönöm, hogy megtanítottad nekem, az életünk valójában olyan, mint egy film; tele van fordulóponttal, de az igazság az, hogy a műfajt mi magunk választjuk meg.

U.i.: Tudod, melyik a kedvenc horrorfilmem, ugye?

Changmin

 

Savóként marja szét bensőmet a gyűlölet, ahogyan a nappali ablakán belesve kirajzolódik előttem egy markáns alak. Remegő kezében a levelemet tartja, és miközben arcát a pislákoló lámpa fényének árnyéka borítja el, egy pillanat alatt keserű cafatokra szakítja a papírt, ezzel együtt az utolsó gátat is áttörve bennem. Vége.

Az éjjel semmi sötétje sűrűn telepszik rá a környező házakra, a Hold, mintha megsejtette volna terveimet, némaságba burkolódzva, vakon méreget. Súlyos a csend, ahogyan az ablakok alatt egyedül osonok végig, meg nem állva addig a házig, amit egyszer otthonomnak neveztem. A zár kódját beütve könnyedén bejutok, ahol rögtön megcsap a férfias illatok egyvelege, valami büdös pacsulival keverve, de megállás nélkül haladok tovább az ismert úton a háló felé. Fülsértőnek hallom az enyhe nyikorgást, amelynek kíséretében benyitok az igazak álmát alvó pár szobájába. Félhomály veszi körül a párnák közt egymásba fonódó testeket, ahogyan feléjük lépve kitakarom a beszűrődő holdvilágot. Kint feltámad a szél, a résnyire nyitott ablakon jéghideg levegő szökik be, meglengetve a fátyolszerű függönyöket, mire a pár ébredezni kezd a hűvösre.

– Szívem, csukd be az ablakot! – nyögi a szőke hajú kis buzi félálomban. Younghoon nyűgösen, szemét dörzsölgetve ébredezik, mígnem tekintete megakad az én sehova sem vezető feketeségemben. Ajkaimat a beteljesült élvezet vigyorára húzva szorítok ujjaimmal a penge fémmarkolatára, és megszólalok:

– Akartok játszani?

________________________________________

Sziasztok! 

Nagyon örülök, hogy ismét elindult a challenge, izgatottan és kíváncsian várom a véleményeiteket! ♡

Ha valaki nem ismerné, ezt a novellát a THE BOYZ nevű fiúbanda egyik tagjával, Ji Changminnal (aka Kyu) írtam, aki a legcreepybb ember ever. Az ő kedvenc horrorfilmje a Gyerekjáték (Child's play), aminek híres mondata az "– Akartok játszani?", és kedvenc karaktere természetesen Chucky, aki szerinte annyira cuki. XD