Sol Levante – RenHyuck

 

Ajánlott zene: Jesse & Joy – Espacio Sideral

„Kincskét kellene vigyáznunk minden barátunkra, aki körülöttünk van. Törődni velük, biztosra menni, hogy rendben vannak, és megtenni a tőlünk telhető legtöbbet, hogy mindig ott legyünk számukra.”

– Huang Renjun

 

A pasztellszíneket szeretem a legjobban. Egyik árnyalatuk sem harsány, nem versengenek, hogy melyikük az élénkebb, hanem egymást kiegészítve olyan harmóniát alkotnak, amely az otthonomra emlékeztet. Szeretet-meleg tölti ki a szívemet, ahogy a tengerpart nedves homokján ülve a naplemente égboltra festett alkotását csodálom. Mégha nem is lehetek most a családommal, úgy érzem, hogy itt vannak velem; édesanyám ölelése az arcomat érő napsugarakban, apa megnyugtató biztonsága a tenger kékjében, amely most is összeköt minket. Remélem, hogyha ők is nézik most az alkonyi szépséget, akkor elér hozzájuk az én jelenlétem is, hogy tudják, éppen rájuk gondolok.

Behunyt szemmel élvezem, ahogy a szél összeborzolja mályvaszínű hajamat, és elmélyülve hallgatom a hullámok morajló lélegzetvételét, melybe olykor a fiúk távoli nevetése szűrődik. Nemrég fejeztük be a készülő albumunkhoz a felvételeket, és mivel nincs más dolgunk ezután, maradhattunk még kicsit élvezni a friss levegőt és a csodálatos környezetet.

– Renjunie – Donghyuck hátulról belém kapaszkodva fullasztó kedvességgel szorongat meg, felgyorsult szívverésem, mintha versenyt akarna futni az idővel, hevesen ver a hirtelen ért támadástól.

– Hé, megijesztettél! – játékosan meglököm a mellém telepedő vállát, aki sose hagy ki egyetlen alkalmat sem arra, hogy szivathasson, egyszerűen a vérében van ez a képesség, hogy kiakasszon másokat, de azt is a legszerethetőbb módon.

 – Tudom, direkt volt – nevet fel, mire beletörődően sóhajtok egyet, és narancssárgában úszó arcára nézek, mire ő is rám figyel. – Min gondolkodtál annyira? – kérdezi hangjában őszinte érdeklődéssel, amitől valóságosabbnak érzem magam, tudom, hogy tényleg kíváncsi rá.

– A naplementén. Te mit szeretsz benne? – tekintetét a horizonton lassan eltűnő égitestre szegezi, s elgondolkodva kinyúl felé.

– Azt, hogy utána úgy ragyog az ég, mint egy kristálydoboz, tele gyémántokkal. – Úgy tesz, mintha megsimogatná a korongot, próbálja tenyerébe zárni, de a sugarak aranyporként folynak ki az ujjai közül.

– Azok a csillagok.

– Igen, de a Nap fényét tükrözik vissza, és ettől olyan, mintha éjszaka is sütne. Ugyanolyan fontos éjjel is, mint nappal. – Válaszát hallgatva, elmerülve fürkészem lágy vonásait, melyek az élet energiáját sugallják, s ettől olyan érzésem támad, mintha éppen a felkelő Napot nézném, Donghyuck személyében. Nem kell neki indok a boldogsághoz, mert olyan a természete, akiben ez eleve benne van, mint ahogyan a Napnak sem kell más forrás ahhoz, hogy a legfényesebb legyen.

– Rajtad van a Göncölszekér – mutatóujjammal megbökve összekötöm barna pöttyeit, melyek mintáját eddig nem vettem észre, de ebben a különleges fény-árnyék viszonyban a színek jól láthatóan kirajzolják az arcára írt csillagképet. Mindig ezt keresem meg elsőként, amikor felnézek az égre, így kellemes felismerésként ér, hogy legjobb barátom is magán hordozza a kedvencemet.

– Mert én vagyok Fullsun. Látod, ha én nem lennék, akkor az anyajegyeim sem lennének különlegesek, de így, hogy rajtam vannak, csak még szebbek a ragyogó személyiségemtől – jelenti ki kezét fejének támasztva, magabiztos félmosolyt rámvillantva, melytől kitör belőlem a nevetés. Neki dőlve próbálom megtartani magam, de ő is felborul velem együtt, és a partot mosó tengert is túlharsogva átadjuk magunkat az önfeledt örömnek, nem törődve azzal, hogy összekoszoljuk a ruhánkat. Imádom, hogy mindig megnevettet, mégha komolyan is gondolja, amit mondott. Mellette sose érzem magam kínosan, mindig önmagamat adhatom, és ez a legfontosabb számomra a barátságunkban: nem kell megjátszanom magam, és ő se teszi.

Tekintetem visszavezetem a felettünk elterülő, halványrózsaszín fellegre, mely óceánkék ruhájába öltözve köszönti az estét, míg a hűvös szél olykor meglengeti a felettünk úszó, krémszínű csipkefelhőket. Magamba szívom a látványt és a pillanat békés emlékét, majd, mikor fázni kezdek, felkelek a földről, és leporolom magamról a homokot.

– Gyere, menjünk haza! – Donghyuck fölé hajolva kinyújtom neki a kezem, és felhúzom őt is, majd vállánál átkarolva elindulunk a többiek felé, akik már messziről integetnek nekünk.

Boldog vagyok, hogy őket is a családomnak nevezhetem.

_________________________________________

Sol Levante: Felkelő Nap

Imádom Hecsi anyajegyeit. ;;

A kör dalán kívül ez a kis csoda járt sokat a fejemben, szeressétek! ♡

Aurora Borealis - MarkHyuck

Ajánlott zene: NCT 127 – Limitless

A Nap vörösen perzselő sugarainak forró lehelete és az alattam feketén nyújtózkodó árnyékom kísérik nehéz mancsaim bizonytalan lépéseit. Bármerre nézek, csak homok alkotta dűnehegyek sokasága vesz körül. Olyanok, mint a piramisok, melyek sírkamrájába kincsek helyett a szabadságom van elrejtve. A szél, mintha gúnyt akarna belőlem űzni, folyton felkavarja a forró szemcséket, megborzolja sörényemet, hogy mindezt szemembe fújva elvakítson, ezzel a látás adta érzékeimet eltompítva még beljebb csalhasson a sivatag kopár útvesztőjébe. Előre haladok, de azt hiszem, hogy hátrafelé megyek. Mintha homokórába zárva élném át ugyanazt az időtlennek tűnő pillanatot, amelybe a lábaim köré fonódó kétségek ragasztanak. Kijutok innen valaha?

Alakomat egyre csak közrefogja a feltörő sötétség hűs szorítása, ahogyan az utolsó napsugarak bíborrózsaszín fátylát átlöki a holnap küszöbén. Utolért hát az éjszaka. Elfáradva a szüntelen meneteléstől, letelepedem a még meleg homokba, s figyelmemet az égen feltűnő vándoroknak szentelem. A mélykék mennyboltozat tengerén megcsillanni látszik egy-kettő égitest, ahogyan apró lámpásként világítva utat mutatnak az őket követő, több száz ragyogó pontocskának. Még a csillagoknak is vannak vezetőik, akkor miért én vagyok egyedül elveszett? Bárcsak az éjjel elhozná nekem a remény üzenetét!

Hömpölygő gondolataimat az ég alján kecsesen lüktető lángok feltűnése szakítja meg, melyek a nyugat és kelet közt feszülő határtalanság peremét nyaldossák. Ahogyan a fény egyre erősödik, és szétterjed a sötétségben, borzongás fut végig a hátamon, és egyszeriben úgy érzem, hogy lángra lobban a szívem a bennem feltörő hetedik érzéktől. Feléled bennem a vágy, érezni akarom a színköd simogatását ajkaimon, arcomon, s lelkemen is. Vajon hűvös, mint a friss forrásvíz, vagy a Nap melegét hordozza érintésében?

Az éj feketeségén átszűrődő smaragdzöld és zafír lila csodálatos fénykeringője szétterül szemem prizmáján; teljesen beszippant a látvány. Ekkor halk suttogásra emlékeztető dallam csendül fel valahol a puszta messzeségében, s óvatosan beférkőzik tudatom legmélyére. Egy újabb délibáb lenne ez is?

A dal közelebbről és hangosabban hallatszik, mire megvilágosodom; a fények hangját hallom, ahogyan engem szólítanak. Válaszolni szeretnék, üvölteni, de a némaság teljesen megbéklyózza testemet, csupán elmém tükrén visszhangoznak a ki nem mondott szavak. Szükségem van Rád, hogy lélegezni tudjak, hogy újra szabad lehessek! Kérlek, hadd váljak eggyé veled! Hadd legyek egy csepp a végtelen óceánodban!

 

***

 

Hevesen dobogó szívem zakatolása riaszt fel, fojtogat a takaróból áradó forróság, nyelni is alig tudok kiszáradt torkom miatt. Zavarodott tekintetem végigjártatom a szürkület homályába burkolt szobán, mire tudatosul bennem, hogy otthon vagyok. Összekuszálódott hajamba túrva mély lélegzetet veszek, s lassan kifújom, hogy visszaálljon a normális ritmusra. Csak álmodtam az egészet.

 Ölelő karok szorítását érzem meg magam körül, mire oldalra fordulva Donghyuck alvástól kissé puffadt arcával találom magam szembe. Minden vonását aprólékosan szemügyre veszem a halvány fényben; elidőzőm homlokába hulló, hullámos fürtjein, sűrű szempilláinak pihéin, enyhén elnyíló, dús ajkain. Bőrömet csiklandozza levegővételeinek puhasága, libabőr futkos karomon, mikor véletlenül hozzám ér. Csakis őt akarom, senki mást.

Közelebb hajolok hozzá, és ujjammal megcirógatom pisze orrának ívét, s lágy csókot hintek völgyében megbúvó kedvenc anyajegyemre. Ábrándozásomból rekedtes suttogása ébreszt fel, mely olyan hatással van rám, mintha ezer tűzijáték robbanna fel a testemben. Engem szólongat.

 

Azt álmodtam, hogy oroszlán vagyok. Most, hogy felébredtem, nem tudom már, hogy ember vagyok-e, aki azt álmodta, hogy oroszlán, vagy oroszlán vagyok, aki azt álmodja, hogy ember.

__________________________

Aurora Borealis – Északi Fény

Sziasztok! :3

Huh, hát ez nehezebben ment, mint gondoltam... Hogy én mit össze nem szenvedtem ezzel a kis rövidke novellával! XD Nehezen jött az ötlet, aztán a megvalósítás, az elkezdés, a folytatás és a befejezés is. Ettől függetlenül, ha nem is tökéletes, de a helyzethez képest igyekeztem kihozni belőle a legtöbbet, amit tudtam. Mégis, a legjobb az egészben a kép, hát az szerintem gyönyörű lett, szerintem az egyik legfontosabb része egy novellának a hozzá illeszkedő kép (legalábbis a sajátjaimnál), és VLING VLING ✨ ismét csodálatosat alkotott, köszönöm Neked! ❤

Kicsit tartok a véleményektől, de várom is nagyon az őszinte visszajelzéseiteket, meglátásaitokat. ^^

Coincidentia - HyuckIl

Ajánlott zene: NCT 127 - Highway to Heaven

„Éjjel egyik, nappal másik, körbe-körbe jár, míg meg nem csókol a szerelem, s benned testet talál.”

A lemenő nap fénye vörös tengerben úsztatta meg az égen alacsonyan lebegő gomolyfelhőket, festői kontrasztot alkotva a végtelen mélységű kék rengeteggel. Homokban hagyott könnyű lépteinek nyomát gyengéden simította el a fehéren habzó óceán hűvös, kristálytiszta vize.  A mezítláb sétáló férfi gondolataiba mélyedve pásztázta az egyre sötétedő égboltot az éjszaka előhírnökei után kutatva; kereste a csillagokat, apró fényforrásokat, melyek vidám pislákolásba kezdenek, akárhányszor csak meglátják az őket figyelő szempárt.

Kisimult vonásain zaklatott nyugtalanság árnya suhant át, tudva, hamarosan újra el kell mennie, lejárt az ideje. Szerette volna tovább nyújtani az idő folyamát, hogy minél később kelljen elszakadnia kedvesétől és véget nem érő, szédítő táncba szorítva egymással kergetőzni a ködbe vesző, sűrű örökkévalóságon át. Éltető melege és mindent beragyogó világossága a legnehezebb napokban is képes volt boldog, őszinte mosolyt csalni ajkára, már az első kellemes fénysugár érintése óta tudta, hogy szüksége van rá a teljes értékű élethez. Láthatatlan kötelék vonzotta őket egymáshoz, s olvasztotta lelküket eggyé, megalkotva létezésük ezerdarabos kirakójának utolsó, hiányzó darabját. 

Ajándékként élte meg az összes percet, melyet az univerzum szánt neki; csodálattal szemlélte az elbűvölő, festői szépségű tájat, élvezte az arcát langyosan simogató Nap utolsó sugarait, lágy szellő kacagását, bokáját érő hűs habok és az aprószemű homok csiklandós érintését minden megtett lépéskor. Testét egyre könnyebbnek és légiesebbnek érezte, mintha önmaga is a különböző formájú felhők közül való lenne. Az óceánt aranylón átívelő fényhíd túlsó végén elmosódni látszott a meleget adó égitest sziluettje, s egy pillanattal később teljes egészében a látóhatár alá bukott. A férfi szemét behunyva hagyta, hogy a szél fénylő cseppekké formálódott mivoltát egybeolvassza az örömtáncot járó víztömeggel, mely régi jó barátként köszöntötte hullám-karjai közt az éjszaka hercegét, Moon Taeilt.

Azon a helyen, ahol talpa nyomot hagyott az aranybarna homokban, fehér liliomszirmok pihentek, míg a víz békésen ringató táncba nem invitálta őket.

*

Kövekkel borított, kopár sziklaszirten üldögélt fejét felhúzott térdeire hajtva a napbarnított bőrű fiú. Hiába múlt már éjfél, ismerős dallamot dúdolgatva magasról szemlélte az egybefüggő feketeséget megtörő, ezüst csillogású bársonyos vízfodrokat, kicsiny világító szentjánosbogarak táncát a Vénusszal. Elbűvölő látvány volt a kifeszített fekete vászon-szerű boltozaton fehér gyémántként ragyogó, mindig más alakot öltő, ugyanazt az oldalát mutató Hold.  Már majdnem elérte teljes formáját, mégis úgy tűnt, mintha szándékosan takarta volna el magát, leplezve az őt borító fájdalmas, holdrengés okozta sebeket. Donghyuck szívét keserű aggodalom szorította össze, vadul cikázó gondolatainak káoszos egyvelegén keresztül próbált kiutat találni a múlt ijesztő útvesztőjéből.

Taeil számára a tökéletes társ, ki jóban és rosszban elkísérte, fényt adott neki, mikor egyedül, elveszetten bolyongott. Szomorúságtól zaklatott szívét képes volt megnyugtatni, elfeledtette vele a vádló sértéseket, melyeket szüntelenül kapott a gyakran bekövetkező katasztrófákért, felmelegedés okozta károkért, elviselhetetlen nyári forróságért.

Szeretettel tekintett fel rá, minden porcikájával vágyakozva, hogy megérinthesse. Kezét felemelve ujjbegyével óvatos mozdulatot mímelve simította meg a Hold karimáját, odaképzelve a mögötte megbúvó, gyönyörű alakot. Imádta meleg sugaraival cirógatni márványfehér bőrét, hajának sötétjét kedve szerint világosra színezni. Boldoggá tette a felé irányuló csodálat, mellyel minden alkalommal, hálásan megajándékozta, mikor esővel való játékának hétszín szivárványhídját az égre festette. Emlékei kedves mosolyt csaltak szája sarkára, lelkét öröm feszítette, ahogy meglátta az ár keltette hullámok sziklafalról felcsapódó, hidegkék ruháját az ezüstös derengésben. Érezte arcán gördülő sós cseppek puhaságát, mintha a Hold ujjai vezették volna állának élén, egészen le forró testét borító vékony ing kivágásáig.

Lágy szellő borzolta kócos, napszítta fürtjeit, bódítóan édes illatot árasztó, hófehér virágszirmokat ejtve Donghyuck ölébe. Kezével óvatosan megsimogatta a bársonyos liliom-tincseket, s vágyakozó sóhajt elengedve felnézett a pirkadó égen egyre haloványabban világtó égitestre, alig várva az újratalálkozás mámoros pillanatát.

*

A messze elnyúló látóhatárt virágoktól tarka mező töltötte be, melyek a szélben jobbra-balra hajladoztak. Fontos volt Taeil számára ez a hely, annyi szép emlék kötötte, melyet Donghyuck-al együtt élt meg. Nevetve gondolt vissza arra a napra, mikor először nézett fel rá; olyan éles, vakító világgal és kitörő lelkesedéssel köszöntötte, hogy többször is tüsszentenie kellett, míg megszokta az erős, melegen becézgető sugarait. Az idő folyamatos múlásával, éjt nappallá téve minden percet egymás közvetlen jelenlétében töltöttek, megosztva belső, legmélyebb gondolataikat, érzéseiket, felszín alatt megbúvó félelmeiket. A sors fanyar fintora, hogy, bár egyazon égbolt különböző pólusának voltak uralkodói, megállíthatatlan keringőt táncolva jártak körbe-körbe állandó változóként, mégsem tehették ezt kéz a kézben; alig néhány perc személyes találkozásra volt lehetőségük.

A térd fölé érő növényzet között egyre beljebb sétálva utazott vissza elméjében a legkedvesebb, univerzum csillagleple alatt született emlékeihez. Az első szerelmes üzenet a leggyönyörűbb égi jelenség képében ért el hozzá; gyorsan száguldó üstökös vonult át a fellegek között, napszél keltette, hosszú fénycsóvát húzva maga után, káprázatos látványt nyújtva. Szerette Őt, heves energiától kicsattanó, határozott személyiségét, gyermeki lelke simogató gyengédségét, kezének biztonságot adó melegét hideg sajátján. Élt a pillanatokért, mikor játékos sugarai csiklandozták arcát, s friss nyár illat lengte be körülötte a levegőt.

Kalandozásából varázslatosan szép színek kavalkádja rántotta vissza a jelenbe, melyek a lenyugvó nap tengerét alkották. Elérkezett az idő, mikor egymáshoz közel kerülve két egészként újra találkozhatnak. 

Bíborrózsaszín és narancs árnyalat töltötte ki a horizontot alkotó, keskeny csíkot. A végtelen mindenségen egyszerre volt látható az életerőt adó, aranysárga Nap, mellette a könnyed eleganciát és érzékiséget képviselő, fényesen tündöklő Teliholddal. A feltámadt langyos, nyáresti fuvallat vígan rázta meg a napraforgó mező virágait, egy-egy szirmot társként magával repítve a hosszú útra. 

Gyengéd, törődő érintéseket vállán megérezve forróság öntötte el Taeil szívét, majd egész testében szétáradt a jóleső borzongás szerelmének ölelő karjaiban. Képes lett volna feladni az örökkévalóságot ezért a néhány percért, melyet a másik iránt táplált érzelemben elveszve, valóra vált álomként élt meg. Donghyuck felé fordulva kezét finoman kipirult arcára helyezte, hüvelykujjával megsimította a fiú bronzszínű, hibátlan bőrét. Lassan közeledtek egymás felé, szemüket le sem véve a másik beteljesülésért sóvárgó ajkairól; találkozásukkor csillagrobbanás-méretű energia keletkezett közöttük. Taeil egy másodpercre elszakította magát tőle, hogy az elbűvölő csokoládébarna szempárba nézve elmondhassa vallomását az előtte álló fiúnak, mielőtt újra magával ragadja a csillagos éj.

– Legyen szó fényes nappalról, vagy sötét éjszakáról, mindig mellettem vagy. Mikor szomorú vagyok, vagy fáj valami, fentről ragyogsz rám. Ahelyett, hogy köszönetet mondanék, inkább örökké melletted leszek, mikor sötét éj zuhan alá, én leszek a világosságod és vigyázni fogok rád. Mert Te vagy az én legértékesebb csillagom. 

_____________________________________________

A címhez egy kis magyarázat. ^^

Coincidentia (latin) magyar megfelelője a koincidencia. Ennek jelentése: "jelenségek, hatások egyidejű fellépése", "egybeesés". 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a címe, igazából a novella megírása után ez volt a második legnehezebb dolog. Aztán valahogy szembe jött velem ez a szó. Kicsit félretéve tovább keresgéltem, de mégis, ez tűnt a leginkább ideillőnek, hiszen a jelenséget, amit szemléltetni szerettem volna a novellámba, azt tökéletesen írja le ez a kifejezés.

(Ui. update 2021.01.20.) 

Igazából csak most, majd' egy év elteltével a novella megírása után jöttem rá, hogy az NCT - Sun & Moon című dala konkrétan magába foglalja az egész novellámat, és ezt az egyébként gyönyörű dalt most először néztem meg szöveggel, így arcon csapott a felismerés a dal és a novellám kapcsolata közt.

Üzenet a csillagokban - MarkHyuck

Ajánlott zene: Queen - Bohemian Rhapsody

Az életem olyan volt, akár egy fekete lyuk a végtelen világegyetem egy elhagyatott csücskében, távol mindentől és mindenkitől. Mélységes sötétségbe és hideg ürességbe zárt, ahol minden van, és semmi sincs. Nem volt reményem a szabadulásra, beletörődtem, hogy ez az én sorsom, Isten nem tervezett számomra mást, csak örökké tartó magányt, keserűséget, fájdalmat és halált.

Tizennyolc éven át tűrtem, viseltem a fájó, lila foltokat a testemen, és az annál is mélyebb, mindig frissen vérző sebeket a lelkemen. Sosem fogadtak el, szembeköptek, megvetettek, bántottak és megvertek az emberek pusztán az identitásom miatt. Olyan mélységeket tapasztaltam, amelyekről fogalmam sem volt, hogy létezhet. Sötétségben éltem, körbevett a semmitmondó, undorítóan szürke köd, a nemtörődömség nyikorgó mókuskerekébe voltam ragadva, léteztem, de nem éreztem. Semmi sem számított már igazán.

Az ember társas lény. A boldog, teljes élethez szüksége van egy másik személyre, akivel meg tudja osztani minden gondolatát, érzelmét, feltétel nélküli szeretetét, s aki viszont szereti. Mellette őszintén és igazán önmaga lehet. Tízéves koromig az édesanyám volt nekem ez a személy, de az ő elvesztésével a remény apró szikrája is kihunyt a szememből. Reméltem egy boldogabb jövőt, hogy ha majd felnőtt leszek, anyával messze költözünk a házból, távol az apámtól, az iskolától, mindentől, ami eddig csak fájdalmat okozott nekünk. Anya halálával ez az álom, és vele együtt a szabadulás idilli képe is szertefoszlott, már nem volt mi tartsa bennem a lelket. Összeomlottam, de senki sem vette észre, hogy mételyként emészt belülről a magány. Egészen addig, míg Vele nem találkoztam.

Tornádóként forgatta fel addigi silány életemet az a fiú, aki nagyon rövid idő alatt vissza tudta igézni a fényt a tekintetembe, reményt hozott a mindennapokba, meleg ölelésével a legmélyebb, szívemet égető sebeket is képes volt meggyógyítani, majd szeretettel megtölteni. Ő a világosság a sötétségben, vakító villám a mennydörgésben, színpompás, boldogan táncoló őszi levél a hűvös szellőben. Erősebben vonzz Magához, mint a gravitáció a földhöz, a csillagok ragyogásához hasonlóan kápráztat el mindig, amikor megszólal, mosolya langyosan simogat, akár a koranyáron felkelő napsugarak, amikor először érik a hidegtől pirospozsgás arcomat. Ő jelenti számomra a mindenséget, kiragadott a lyukból, ahol letaszítottként, egymagam szenvedtem reményvesztetten. Nélküle már rég elsüllyedtem volna a fenyegető éteri mindenségben.

Holnap lesz húsz éve, hogy erre a világra jöttem. A születésnapom egyszerre volt lehetőség és megpecsételt átok az életem felett. Legtöbbször azt kívántam, bár sose születtem volna meg. Egészen más okból különleges augusztus másodika; akkor ismertem meg, és szerettem bele abba az emberbe, kinek a csillagokat is lehoznám az égről. Neki köszönhetem azt, hogy most itt vagyok, segített visszatalálnom önmagamhoz, megmutatta, hogy sose tart örökké a ködös, szürke fergeteg, mert a vihar után mindig kisüt a nap. Az ég sötétkék vásznán én vagyok a gomolygó bárányfelhő, Ő pedig az éltető meleget adó, ragyogó Nap.

***

Gyönyörű, ezüst fényben szikrázó éjszaka a mai, eddig minden tökéletesen alakult. Elkészítettem a szendvicseket, palacsintát sütöttem, a forrón gőzölgő teát és a forrócsokit termoszba öntöttem, a kedvenc süteményét is megsütöttem, szerencsére még nem hűlt ki. Mindezt egy kosárba pakoltam, pokrócokat és a legféltettebb kincsemet a teleszkópomat elraktam a hátizsákomba; indulásra készen voltam. Azt beszéltem meg Vele, hogy éjfélkor, a város melletti kis dombnál találkozunk. Ott viszonylag alacsony a fényszennyezés, ennek hála zavartalanul gyönyörködhetünk majd az apró, gyémántként tündöklő pontocskákban a koromfekete ég alatt. Hála az esti üres utcáknak, a busszal hamar, még az érkezése előtt odaértem, így volt időm kipakolni. A domb tetejét betakaró, puha fűre kiterítettem a kissé bolyhos, de meleg pokrócot, néhány méterrel arrébb pedig felállítottam a teleszkópot.

Ez volt az egyetlen olyan tárgy, amihez ragaszkodtam. Édesanyámtól kaptam, ezért óvatosan bánok vele, kincsként vigyázok rá. Mintha a gondolataimból olvasta volna ki, mire vágyom a legjobban. Csak ő ismert igazán, tudta, mennyire szeretem a csillagokat, hogyan vonzz a világűr végtelensége. Nem nevetett ki, csak kedves félmosolyra húzta száját, akárhányszor említettem neki, hogy űrhajós leszek és felfedezem a messzi ismeretlent, majd elnevezek róla egy bolygót. A következő karácsonyra ajándékozott meg a legszebb teleszkóppal, amit valaha láttam. Igazi antik darab, még nagyon régen készítette egy híres csillagász. Akkor még bele se gondoltam, mennyibe kerülhetett anyukámnak, miből tudta megvenni ezt az értékes darabot. Amikor rákérdeztem, honnan van, csak annyit válaszolt, hogy egyik este a város szélén sétált, s hirtelen látott egy fénycsóvát, ami egy domb tetejére vezette, ott talált rá a teleszkópra. Gyermeki csodálkozásomban minden szavát elhittem, de a titokra mai napig nem derült fény, s talán jobb is így.

Ezért is ezt a dombot választottam a randevúnk helyszínének.

– Megérkeztem! Hé, Mark, figyelsz rám? – emlékeim sűrűjéből Donghyuck izgatott hangja szakított ki. Hátrafordultam és mosolyogva néztem, amint az utolsó pár méter távolságot futva teszi meg, hogy aztán előttem megállva kifújja magát.

– Csak elgondolkodtam, de végre, hogy ideértél. Gyere, már megcsináltam a helyünket!

– Rajtam járt az eszed, mi? – kérdezte szemtelenül, mire szemforgatva mosolyra húztam a számat és meleg kezét megragadva odavezettem a pokróchoz.

– Ezt mind Neked csináltam, hoztam a kedvenc süteményedből is – mutattam neki a finomságokat, amik a pléd nagy részét elfoglalták.

– Azta, nagyon finom az illata, farkaséhes vagyok! – szemei tágra nyíltak az ennivaló láttán, olyan aranyos volt, mint egy kisgyerek.

Néztem, ahogy sorra tömi magába az édes szeleteket, mintha sosem lenne elég belőle. Valahogy így éreztem én is Vele kapcsolatban. Már azzal, hogy figyelhetem minden mozdulatát, gesztusát, arcának rezdüléseit, váltakozó érzelmeinek kivetülését, örömmel tölt el. Legszívesebben egész nap Őt bámulnám, mint a legcsodálatosabb műalkotást, amit csak Isten teremthetett.

– Képzeld, hoztam valamit! – A táskám legalján találtam meg a lapos dobozkát, benne a vékony szálakkal.

– Csillagszórók! – Amint felismerte, mit tartok a kezemben, ki is vett néhány szálat belőle, és az enyémekkel együtt meggyújtotta őket.

A szikrára kapott pálcikák mindenfelé szórták a fényt, olyan volt, mintha a saját kis tűzijátékainkat varázsoltuk volna elő a semmiből. Levegőbe rajzoltunk velük, a neveinket, szívet, csillagot, ami éppen az eszünkbe jutott. Szaladtunk, nevetve egymást kergettük, közben absztrakt formákkal fényesre festettük a körülöttünk lévő valóságot. A csillagszórók lassan kialudtak, mi pedig elfáradva telepedtünk le a teleszkóp mögé.

– Ez a másik meglepetésem. Édesanyámtól kaptam még régen. Eddig nem mutattam meg senkinek, Te vagy az első. Hogy tetszik? – Izgatottan vártam a válaszát, kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni.

Nagyon alaposan megvizsgálta, ámulattal nézte a faragott medalionnal díszített, állványra erősített, színpompás csövet, ujját óvatosan húzta végig a kézzel munkált fatesten és a gravírozott domborulatokon, vigyázva, nehogy kárt tegyen benne.

„Ha láthatnád a földet megvilágítva egy olyan helyen, ahol sötétség van, sokkal pompásabban nézne ki, mint a Hold.“ (Galileo Galilei, 1609)

Donghyuck leesett állal, csodálkozással vegyes ámulattal nézett rám. Kellett néhány pillanat, mire meg tudott szólalni.

– Nagyon szép ez a teleszkóp. Mondd csak, miért érdekel ennyire Galilei?

– Régen, még kiskoromban sokat voltam egyedül a szobámban. Nem voltak barátaim, ellenben rengeteg könyvem volt, azok közül is főleg csillagászati albumokat és atlaszokat szerettem. Mivel mást nem tudtam csinálni, csak olvasni, az első, amit elkezdtem, pont Galileiről szólt. Ekkor kezdett el jobban érdekelni, hogyan működik a világegyetem. Nagyon sok érdekességet megtudtam belőle, mennyi mindent fedezett fel, például azt, hogy a Tejút, ugyan folytonosnak látszik, valójában csillagok sokaságából áll. Mégis, elítélték, amiért teljesen más világnézete volt, mint a többi embernek, és ez annyira igazságtalan!

– Ha mi is ott lettünk volna, kiállhattunk volna az elveiért azokkal szemben, akik elítélték őt. Sokkal előrébb lenne az emberiség, ha akkor nem hazudtolják meg Galilei állításait.

Heves válaszán elmosolyodtam, tudtam, hogy az igazságérzete az egyik legerősebb tulajdonsága. Megfogtam a karját, és magam mellé húztam a fűbe. Háton fekve kémleltük a felettünk fátyolként elterülő, végtelen mélységű eget, a csillámló ezüstszínnel megvillanó fényfoltokat.

– Nézd, az ott a Nagy Medve csillagkép, annak a hét legfényesebb csillagja alkotja a Göncölszekeret. Az pedig ott a Sarkcsillag, a Kis Medve legfényesebbje, mondhatni a mindenség közepe, mert sosem mozdul el, a többi pedig ezt járja körbe.

– Jaj, ne okoskodj már annyit! Amúgy tudtad, hogy Galilei fedezte fel, hogy a Föld a Nap körül kering?

Komolynak álcázott kérdésére csak nevetéssel tudtam reagálni. Donghyuck azonnal csatlakozott hozzám, így fetrengtünk egymás mellett, ki tudja meddig. Úgy éreztem, hogy a világ összes terhe elhagyott, a szél szárnyán messze repült, mint a minket elhagyó nevetés. Bármilyen akadály vagy nehézség érjen bennünket a jövőben, a szél úgyis fújni fog. Lassan alábbhagyott a testünket rázó, hirtelen jött öröm, s meghitt csend ereszkedett ránk, ujjainkat összekulcsolva feküdtünk. Fejemet oldalra fordítottam, hogy mélyen emlékezetembe véshessem Donghyuck látványát, ahogyan a gyönyörű eget pásztázza; csokoládészín szemeiben boldogság és a csillagok fényes tükröződése ragyogott. Visszafordítottam tekintetemet a sötétben is sugárzó, végtelen égboltra, s kezét megszorítva, együtt indultunk el a káprázatos, csillagok közötti utazásra.