Prizma – Hyunjin

 

Ajánlott zene: L. L. Junior - Hazug világ 

„A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság azonban igazabb a szó szerinti valóságnál.”

– Vincent Van Gogh

Gyerekkoromban a nagyapám mindig azt tanította, ha egy hang azt mondja belülről, hogy „nem tudsz festeni”, akkor okvetlenül álljak neki, és a hang elnémul. Cigarettától rekedt szavai még most is itt visszhangoznak a fülemben és szinte érzem a bőrkeményedéses ujjait enyémeken, amint az ecsetvonásaimat vezeti a maszatos vásznon. Kétségbeesett mozdulataim a bennem dúló összevisszaságot tükrözik. A legsötétebb árnyalatokat használom, amiket csak felismerek, de még ezekkel sem vagyok képes kiadni magamból azt a kínt és csalódást, ami füstként tölti ki a tüdőmet minden lélegzetvételkor. Halványszürkét és törtfehéret viszek fel, afféle reményteli kiáltásként, ami kontrasztot alkot a szenvedés fekete káoszával.

Ruhám ujjával megtörlöm a hidegen verejtékező arcomat, majd enyhe nyomást gyakorlok kézfejemmel a szememre, hogy kitisztuljon a látásom. Megtántorodom a hirtelen rám törő szédüléstől, meg kell kapaszkodnom, hogy megtartsam egyensúlyomat, de elvétem a mozdulatot, amitől leverem az asztalról az eszköztartókat. A földön tapogatódzva keresem a szétszóródott ecseteket, mint éhező a kenyérmorzsákat. Nyirkos kezemmel olyan szorosan kapaszkodom minden megtalált darabba, attól félve, hogyha elengedem, menthetetlenül belezuhanok a feledés szakadékjába.

Hangtalanul szánkáznak végig arcomon a perzselő könnyek, szinte marják lelkemet, mintha az lenne a céljuk, hogy felemésszék a fájdalmamat. Hiába, a terheimtől senki sem szabadíthat meg, mert a genetikámba van kódolva a veszteség. Agóniámból az ajtót érő ütések riasztanak fel, amit valaki kívülről próbál betörni. Kimerülten feltápászkodom a földről, hogy folytassam a festményemet, mielőtt teljesen elborít a ködfátyol. Kintről egyre hevesebb hangok szűrődnek be, de nem fordítok rá figyelmet, kizárok mindent, ami eltántoríthat szenvedélyemtől. Nincs időm mással foglalkozni, átadom magam az alkotásnak, ami mindig is olyan volt számomra, mint egy oázis az élet száraz sivatagjának közepén.

Tompán érzékelem, ahogy az ajtó megadja magát és recsegve betörik, majd egy erős szorítás karomon, s a világ megint megfordul körülöttem, ahogy hátraránt a betolakodó. 

– Mégis mi a fenét művelsz, Hyunjin? Napok óta próbállak elérni, hol van a telefonod? Miért nem reagáltál a hívásaimra? – kiáltja le Bangchan a fejemet. Haragját őszinte aggodalom szövi át, ami bűntudatot ébreszt bennem. – Jól vagy? Ettél te egyáltalán? Mi történt? – záporoznak megállíthatatlanul a kérdései, mintha esőt zúdítana rám.

Magam sem tudom, hogy miért, de megnyugtat a jelenléte. Ilyen volt Bangchan, egy kibaszott angyal, aki mindig a megfelelő helyen és időben bukkan fel, a legnagyobb káoszban, amikor minden összeomlani készült körülöttem, de legfőképp bennem. 

– Hagyjál, jól vagyok! – mondom a többnapi szótlanságtól rekedten. Kirántom magamat karja fogságából, de az éhség és a fáradtság elhatalmasodik rajtam, olyan hirtelen gyengülök el, hogy időm sincs felfogni; el fogok ájulni. 

Arra ébredek, hogy hideg víz csapódik az arcomba. A stúdióm padlóján fekszem Bangchan oltalmazó karjaiban, aki folyamatosan a nevemen szólongat. Észlelhette, hogy magamhoz tértem, mert a hátamat a falnak vetve felültet, majd egy palack vizet itat meg velem. Nem ellenkezem, úgy döntöm magamba a hűsítő folyadékot, hogy levegőt sem veszek. Fel sem tűnt, hogy mennyire szomjas és éhes vagyok, annyira belemerültem a festésbe. Mintha csak a gondolataimban olvasna, legjobb barátom egy csokoládét nyom a kezembe, amit két harapással eltűntetek.

– Most már jobb? – kérdezi Chan megenyhülve, de még mindig ott van az aggodalmas él a hangjában.

– Igen, köszönöm. Ne haragudj, hogy nem válaszoltam a hívásaidra. Egyedül akartam lenni – mondom, kerülve a szemkontaktust. – Most már elmehetsz. Még be kell fejeznem a festményemet – jelentem ki határozottan.

– Biztos lehetsz benne, hogy nem megyek el. A munkád megvár, elmegyünk enni valami normálisat is, miután lezuhanyoztál – mondja ellentmondást nem tűrően, és a csuklómnál fogva felhúz a földről.

– Nem! – rántom ki magam a kezéből. – Nem megyek sehova! Nem akarom, hogy felismerjenek, most nincs kedvem megjátszani magamat.

– Nem kell tudnia senkinek arról, ami benned zajlik, Hyunjin. Még nekem sem – teszi hozzá szomorú mosollyal. Úgyis meg fogja tudni. Ha van valaki, aki előtt nyitott könyv vagyok, akkor az Ő. Talán még önmagamnál is jobban ismer engem.

– Mi értelme hazudni, amikor az igazság rosszabb, mint bármilyen hazugság? – kérdezem kétségbeesetten, és letörlöm a szememet szúró könnyeket, azt kívánva, bárcsak azok homályosítanák el a látásomat. 

– Bármi is a probléma, találunk rá megoldást. Minden rendben lesz! – mondja, miközben meleg ölelésbe von.

– De ez nem! – hadakozom. – Te olyan színesben látsz mindent, hyung. Nekem ez csak egy sötét világ! Nem is tudod, mennyire. – A hangom elcsuklik a torkomat égető szomorúságtól, szinte levegőt is fáj vennem.

– Tudod, mindig csodáltam a látásmódodat. És most nem csak a festményeidre gondolok. Olyan vagy, mint egy prizma, ami magába gyűjti a világot, és úgy adod vissza annak a fényét, hogy még a felfoghatatlan dolgok is értelmet nyernek rajtad keresztül. Ez a te tehetséged. Mindegy, hogy festesz, zenélsz, vagy énekelsz, esetleg mást csinálsz. Ezt senki és semmi nem veheti el tőled. – Monológja közben végig a szemembe néz, és bár a hangja nem bicsaklik meg, halványan látom, ahogy könnyek gördülnek le az arcán. Tudja.

Megfeszül közöttünk a ki nem mondott igazság és a reményteljes jövő hazugsága, ahogyan egymást fürkésszük; én a válaszokat kutatva, ő a kérdéseket magába fojtva. Elfogytak a szavak, de nincs is rá szükségünk, mert a lelkünket maró kín mindennél hangosabb.

 Az univerzum legnagyobb képmutatása az, amikor a szar dolgok a jó emberekkel történnek, mint annak idején a nagyapámmal is.

Ha az életemről dokumentumfilm készülne, akkor keservesen rossz happy endje lenne, mert a kielégítő „vége” felirat helyett a narrátor egy orvosi diagnózissal zárná le festőművészi karrieremet:

Huszonnégy éves korában örökletes szemideghártyagyulladást diagnosztizáltak nála, amely rövid időn belül teljes vaksághoz vezetett.

Déjà Vu – JaeYong

 

Ajánlott zene: TXT – Sugar Rush Ride

 

Érzem, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek. Minden porcikámat bizsergeti a forró izgalom, a kezem mégis nyirkos, ahogy az utolsó darab kapszulát forgatom ujjaim között. Annyi ellenérvet próbáltam felsorakoztatni, hogy miért nem kéne bevennem, de a józan eszemet elhomályosítja a vágy, hogy újra láthassalak. Nincs rá garancia, hogy ez valóban így lesz, de ezt a kockázatot vállalom, úgysincs veszíteni valóm. Inkább élek egy olyan múltban, amiben már többször boldogok voltunk, mint egy olyan valóságban, amelyben nem ismerlek.

Nyelvemre helyezem az emlékeket őrző kapszulát és leöblítem az utolsó korty sojuval. A kanapéra ledőlve szinte azonnal magába ránt a már ismerős, kissé bizonytalan érzés, amitől olyan, mintha egyszerre álmodnék és lennék ébren. Már nem én uralom a testemet és a gondolataim is hamarosan megszűnnek; egy olyan személy veszi át a tudatom felett az irányítást, aki régóta nem létezik, de egykoron én voltam.

 

 

Enyhén fűszeres, édes narancsillatra és lágy jazz dallamára ébredtem. Ahogy felültem, lecsúszott a vállamról egy pokróc – biztosan a kedvesem terítette rám, amíg aludtam. Kiskutyám, aki addig a lábamnál feküdt, lelkesen odaugrált hozzám, és boldogságát, miszerint végre fent vagyok, nedves orrpuszikkal fejezte ki.

– Szia, szépségem! Szeretnél kimenni? – kérdeztem, mire izgatott farokcsóválás volt a válasz. – Rendben, értettem, mindjárt kiviszlek, csak előbb nézzük meg, minek van ilyen jó illata – simogattam meg puha fejét, majd feltápászkodtam a kanapéról.

A konyha felé indulva a sürgés-forgás zajai és a zene egyre jobban felerősödött. A helyiségbe belépve azonban minden határozottságom elszállt, nem voltam felkészülve arra a jelenségre, ami elém tárult. A rádióból a kedvenc Frank Sinatra dalom szólt, melynek ritmusára szerelmem úgy ringatta csípőjét, hogy azt a legprofibb táncosok is megirigyelnék, öblös bariton hangjával pedig úgy kényeztette érzékeimet, mintha bűnbe akarna csábítani. Jaehyun kötényt viselt elegáns ruhája felett, de még így sem tudta eltakarni férfias alakját, formás hátsó felét. Egyik kezében egy tál habnak tűnő valamit tartott, a másikban fakanalat, amivel olyan gyengéden keverte a fehér masszát, mintha csak selymet készítene. Minden mozdulatával szinkronban megfeszültek a hátán domborodó izmai, szinte éreztem a testéből áradó feromonok bódító illatát. Teljesen lenyűgözött, mint egy tökéletesen elkészített műalkotás, amit a távolból csodálok, mégis közelebb érzem a lelkemhez, mint bármi mást abban a pillanatban.

Tekintetemet egyenesen rá szegezve egyre közelebb araszoltam hozzá, mígnem erős hátának ütköztem. Úgy vonzott magához, mintha ő lenne a Föld, én pedig a Holdja – végtére is, a gondolataim állandóan körülötte keringtek. Karjaimat keskeny dereka köré fonva gyengéd csókot leheltem a nyakára, majd államat vállára támasztva figyeltem, ahogy tevékenykedik. Szerelmem, reagálva a közelségemre, belesimult ölelésembe és gyönyörű mosollyal köszöntött.

Imádtam elnézni, ahogy süt, bár én voltam a szakács, ő sokkal finomabb süteményeket szokott készíteni. Ez volt a mi közös megállapodásunk. Én készítettem a főételeket, ő pedig mindig meglepett valami isteni édességgel.

– Tessék, kóstold meg! – nyújtott felém egy kanállal abból, amit eddig kevert.

– Úristen, cukorsokk! – kaptam a számhoz meglepetten, mert valami citrusosra számítottam az illatok alapján.

– Akkor elég édes lett – Jaehyun a reakciómat látva még szélesebbre húzta mosolyát, mintha direkt csinálta volna.

– Amúgy finom, de mi ez? Azt hittem, valami narancsosat készítesz – kérdeztem, majd szedtem még egy kanállal. Hiába, Jaehyun és Ruby után az édesség a másik gyengém.

– Jól érezted, narancsos szegfűszeges mézeskalácsot sütöttem, ami mindjárt kész, ez pedig a cukormáz lesz a tetejére – magyarázta, közben végig az ajkamat figyelte, mintha lenne rajta valami. Ujjaival megtámasztotta az államat és vaníliaízű csókot adott, ami, ha lehetséges, még mámorítóbb és édesebb volt, mint a cukormáz.

– Maradt egy kis hab az ajkadon – mondta szerényen, és megtörölgette szám sarkát, majd kivette a sütőből a tepsit.

Ezzel csak azt érte el, hogy még többet akarjak, de tudtam, hogy arra még várnom kell, mert kiskutyám egyre türelmetlenebbül téblábolt a lábunknál. Úgy éreztem, én vagyok az a kisgyerek, aki nem eheti meg a csokoládéját, ami ott van előtte az asztalon, csak akkor, ha megcsinálta a házi feladatait.

–  Menjünk, vigyük ki Rubyt egy kicsit, utána együtt feldíszítjük a mézeskalácsokat – ajánlotta fel, miközben megtörölte a kezét egy konyharuhában.

Válaszul megragadtam Jaehyun kötényének nyakrészét és magamra vontam egy intenzívebb csókra. Kezeit csípőmre szorítva húzott magához közelebb, hogy egy légvételnyi hely se legyen közöttünk, és megajándékozott egy isteni ráadással.

– Ha így folytatjuk, jól fogok veled lakni, és akkor nem lesz, ki megegye ezt a sok süteményt – leheltem kipirultan.

– Kíváncsi leszek, hogyha majd megkóstolod a piskótával együtt, mennyi idő kell, hogy megedd az összeset. Nem adok két órát, és már csak morzsa marad utána – mondta incselkedően, miközben kioldozta a kötényét.

Ujjainkat összefűzve húzott maga után az előszobába, majd gyors felöltözés után kivittük Rubyt sétálni. A szállingózó hóesésben egymás mellett lépkedve meghitt csend ölelt körül bennünket. Jaehyun a hóban játszó Rubyt figyelte, az én gondolataim pedig ismét kedvesem körül forogtak; próbáltam feleleveníteni azt a pontot, amikor ennyire a szerelme függőjévé váltam.

 

 

Kábultan ébredek, és úgy lüktet a fejem, mintha légkalapáccsal vernék. Hiába volt ez már az ötödik eset, amikor bevettem egyet a speciális kapszulák közül, a mellékhatásokat nem viseltem jól. És nem is a fizikai fájdalommal volt a probléma, mert arra elég volt bekapni néhány fájdalomcsillapítót és pihenni egy napot. A lelkemet sokkal jobban kikezdte egy ilyen utazás. Minden alkalom után úgy éreztem magamat, mint egy földből kitépett rózsa, aminek egy vázában kell szenvednie, hogy örömöt okozzon a társadalomnak, azzal a tudattal, hogy ő már soha nem virágozhat többet. Azt az életet, amit az imént újra átéltem, soha nem kaphatom már vissza. Abban az időben, bár sokkal szerényebb körülmények között, de boldog életem volt. Most viszont nincs semmim, csak egy jelentéktelen állásom, ahol naphosszat gürizek a semmiért, mint egy átkozott mókuskerékben. Elegem van már ebből.

Elkeseredetten feltápászkodom az elnyűtt kanapéról és nagy nehezen kitámolygok a konyhába, ahol egyenesen a gyógyszeres szekrényhez nyúlok. Két fájdalomcsillapítót is beveszek, hátha enyhül a keserves fájdalom, ami szétfeszít belülről. Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy ennyire hiányozhat valaki egy előző életből, aki most talán nem is létezik.

Bevánszorgok a hálóba és úgy, ahogy vagyok, ruhástól lefekszem az ágyra. Még annyi energiám sincs, hogy kihúzzam magam alól a takarót, olyan fáradtság uralkodik a testemen, lelkemen egyaránt. Már csak aludni szeretnék.

Az ördög ott lebeg az ágyam felett és a világ legnagyobb hazugságával hiteget, amellyel végül mély álomba ringat: holnap minden jobb lesz.

 

 

Kellemesen melengették a délutáni napsugarak az arcomat, ahogy ott feküdtem egy tisztás szélén, Silla határában. Valahol a közelben egy patak csörgedezett, tisztán hallottam a víz csobbanását, a madarak boldog csicsergését. Minden békés volt, de csupán néhány percig élvezhettem.

Arra lettem figyelmes, hogy nem vagyok egyedül. Jóval messzebb tőlem egy férfi gyakorolta a kardforgatást. Észrevétlenül egy cseresznyefa árnyékába húzódtam remélve, hogy nem vett észre, onnan néztem. Mozdulatai finomak és kecsesek voltak, mint egy daru násztánca. A figurákból ítélve egy ünnepi szertartásra készülhetett, talán esküvőre. Amennyire ki tudtam venni a távolból, körülbelül velem egyidős lehetett, magas volt és izmos. Látszott, hogy nem először fog fegyvert, rutinosan forgatta ujjai közt a pengét. Nem tudtam levenni róla a szemem, gyönyörű és kifinomult volt, amit csinált.

Annyira elmélyedtem a figyelésében, észre sem vettem, hogy alig pár méter választ el tőle. A következő pillanatban egy kard csapódott annak a fának a törzsébe, éppen a fejemmel egy vonalban, amely mögött rejtőztem. Ijedtemben hátraestem és zavartan próbáltam felfogni, hogy mi történt. Majdnem meghaltam!

– Majdnem megölt! – adtam hangot sopánkodásomnak, és felkelve a földről leporoltam a hanbokomról a koszt.

– Talán nem kellene a fa mögül leskelődnie, mint valami közönséges bűnözőnek – vágott vissza bizalmatlanul az idegen, miközben kihúzta a fába szorult kardját. Még, hogy én? Na, álljon meg a menet!

– Nem vagyok bűnöző – reagáltam enyhén sértetten. – Észrevettem, hogy a tisztás másik oldalán gyakorol, és kíváncsi voltam rá. Elnézés, hogy meglestem – vallottam be. –  Nagyon tehetséges kardforgató – mondtam őszintén, kissé félve a reakciójától. Olyannak tűnt, aki távolságtartó a többi embertől.

– Köszönöm – válaszolt megenyhülve, és mintha egy halvány mosoly is átfutott volna az arcán. – De elő ne forduljon még egyszer, mert a végén tényleg megölöm véletlenül – fűzte hozzá tettetett szigorúsággal. Volt valami, ami megfogott benne, már akkor, amikor messziről figyeltem. Bár kívülről hidegnek és keménynek tűnt, úgy éreztem, nem ez az igazi énje. A mozdulataiból áradt a gyengédség és valami felismerhetetlen szomorúság. Meg szerettem volna ismerni a benne rejlő titkokat.

– Megkérdezhetem, hogy mennyi idős? Úgy gondolom, körülbelül egykorúak lehetünk, én huszonhat éves vagyok. Esetleg tegeződhetünk? A nevem Lee Taeyong – zúdítottam rá egyszerre a gondolataimat. Reméltem, hogy nem ijesztettem el azonnal. A koromat hallva mintha elcsodálkozott volna, de egy pillanat töredéke alatt rendezte arcvonásait.

– Nemrég töltöttem be a huszonötöt. Részemről rendben van. Jung Jaehyun vagyok – mutatkozott be. Máris úgy éreztem, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Reméltem, hogy egyszer a barátjaként tart majd számon, akiben megbízik.

– Kérni szeretnék egy szívességet – álltam elő hirtelen egy ötlettel. – A családom azt szeretné, hogy a palota udvarában szolgáljak, viszont legutóbb megbuktam, pont a kardforgató vizsgán. Sajnálatos módon egyáltalán nincsen érzékem a fegyverekhez. Megkérhetlek, hogy legyél a tanárom? – kérdeztem reménnyel telve. Valószínűleg kihallotta a hangomból az elveszettséget és a megfelelni akarást, mert hajába túrva valóban elgondolkodott az igazából őszinte kérésemen. Végtelennek tűnő idő után végre megszólalt.

– Rendben, tanítalak. De ne hidd azt, hogy ingyen teszem! – mondta sejtelmes félmosollyal, melytől kirajzolódott arcán egy kedves gödör.  

– Hálásan köszönöm! – hajoltam meg előtte boldogan, amiért beleegyezett. Hajlandó voltam bármennyit fizetni azért, hogy megismerhessem ezt a rejtélyes fiatalembert, aki az első perctől kezdve rabul ejtette az érdeklődésemet.

Ez volt az első találkozásunk és egyben a barátságunk kezdete.

Idővel a tiltott határvonalak elhalványultak közöttünk, ahogyan egyre jobban megismertük egymás belső világát. Képesek voltunk napkeltétől napnyugtáig beszélgetni, még az éjszakai égbolton hallgatózó csillagok sem zavartak bennünket. Csak ketten voltunk, távol a családi elvárásoktól, a társadalom nyomásától. Olyan könnyedén kinyitottuk a bezárt ajtóinkat, ahogyan az esti szél felkavarta a körénk lehullott cseresznyevirágokat.

Hanyatt feküdtünk a ragyogó univerzum alatt. Egyikünk sem szólalt meg, ahogyan egyikünk sem merte megmozdítani a köztünk összekulcsult kezeinket, nehogy megszakadjon a pillanat gyönyöre. A saját biztonságos buborékunkon belül léteztünk, ahol nem kellett attól félnünk, hogy sérelem ér bennünket.

Egymás menedéke, egymás jövője voltunk.

 

 

Zokogva kelek fel gyönyörű álmomból, azt kívánva, hogy bárcsak valóság lenne. Az első életünk. Olyan volt ez most, mint egy pofoncsapás a sorstól. Legalább annyira fáj, mintha egy nyílt sebbe sót dörzsöltem volna. Már sose leszek boldog?

Dühösen letörlöm az arcomat égető könnyeket és kipattanok az ágyból. Alkoholra van szükségem, de gyorsan. Az előszobába érve magamra kapom a kabátomat és a cipőmet. Felmarkolva a kulcsomat és a tárcámat úgy lépek ki a lakásból, hogy tükörbe se nézek. El tudom képzelni, mennyire nyúzott lehet az arcom.

A néhány sarokra lévő vegyesbolt felé veszem az irányt. Késő este lévén elég zsúfolt az utca, több mint tíz perc alatt teszem meg az alig ötpercnyi távolságot. A boltban is sokan vannak, ezért csak célirányosan megyek, egyenesen az alkoholos hűtőkhöz, utána az édességekhez. Nem sokkal később hat üveg sojuval és négy zacskó chipssel felpakolva távozok, és lehajtott fejjel hazafelé veszem az irányt.

Már az utolsó zebrán haladok át sietősen, hogy minél hamarabb kikerüljek az emberek tömegéből, amikor hirtelen valaki keményen a vállamnak ütközik. Kiesik a kezemből a zacskó, és az összes üveg millió darabra pattan szét a betonon. A jelenetet látva a mellettem lévő emberek ijedten arrébb ugranak, nehogy kár essen a drága cipőjükön a szilánkoktól. Idegesítőek.

– Francba, nem tudsz figyelni? – szólok oda ingerülten az idegennek, aki nekem jött.

Leguggolok a zacskóért, hogy legalább a nagyobb darabokat ki tudjam dobni. Szemem sarkából látom, ahogy a férfi is lehajol segíteni. Ez a minimum, ha már miatta veszett kárba az összes sojum.

– Sajnálom, véletlen volt! – szabadkozik, miközben felszedi a többi kiszóródott holmit.

Hangjától azonnal megáll a kezem a levegőben, még lélegezni is elfelejtek. Különleges erő kerít hatalmába, mintha megfordulna velem a valóság, szédülök. Olyan déjà vu érzésem van. Lehetséges volna?

– Siessünk, mindjárt piros lesz! – reagálni sincs időm, amikor megragad a csuklómnál fogva és maga után húz a járdára, arra, amerre lakom.

Összemosódik a világ körülöttünk, amikor tekintetünk találkozik, és meglátom azt a ragyogó fényt az előttem álló férfi szemében, amelyről már majdnem lemondtam. Szinte lassított felvételként figyelem, ahogy az arcvonásai megváltoznak, és a kezdeti sokkot felváltja a rádöbbenés. Felismer engem, ahogyan én is Őt. Ebbe az egyetlen, végtelen pillanatba sűrűsödik bele a múltunk, a jelenünk és az összes következő életünk, aminek az újratalálkozás lehetősége ad értelmet.

– Végre megtaláltalak! – mondja, és az a gyönyörű gödröcskés mosoly terül el az arcán, amelyre mindennél jobban vágytam.

___________________________

Sziasztok! ^^

Hú, sok időnek tűnik ez a félév, amíg pihentettük a kihívást, de közben olyan eseménydús is volt, hogy gyorsan eltelt. Mindenesetre nagyon örülök, hogy végre folytatjuk, hogy sikerült a zenémre írnotok. És hogy én is meg tudtam írni ezt a novellát. Furcsa, úgy négy napja még azt se tudtam hogyan és miként írjam, aztán végül két nap alatt sikerült befejezni. Remélem nagyjából mindenkinek érthető volt, de azért röviden felvázolom, hogy mi volt az alapkoncepcióm.

A jelenben elő embereknek van lehetősége visszatekinteni a korábbi életükből egy-egy legszebb emlékbe, ehhez pedig kapszulák társulnak. Kicsit ilyen black mirror szerűen képzeltem. A jelent jelenidőben írtam, a visszaemlekezéseket pedig múlt időben, az első flashbacket egyébként 1956 körülre gondoltam, a másodikat pedig a Silla királyság korszakába, de ez talán egyértelműbb volt. 

A kosztümös részhez nagy inspiráció volt számomra az alábbi dal, mind hangzásban és szövegében, ajánlom, hogy olvassátok el megint az egészet végig ezzel a zenei aláfestéssel. Plusz egy gondolat, érdekes, már azelőtt nagyon illet a zene a fejemben elképzelt jelenethez, mielőtt tudtam volna, hogy miről szól, de amikor megnéztem a fordítást... Déjà vu volt az érzésem nekem is! :D Én mondom, ez a zene a novellámról szól! 

https://youtu.be/5tP5hknskAU?si=c3IrNnXdTI-F-YYf

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Addig is hadd kívánjak Áldott Karácsonyt Mindenkinek!❤️

Te vagy a biztonságom – Taekook

 

Ajánlott dal: Follow The Flow – Szélcsend

„BREAKING: BTS V és Blackpink Jennie kézenfogva sétáltak Párizsban”

„Kim Taehyung [BTS] és Kim Jennie [Blackpink] egy párt alkotnak”

„Új fotók és videók BTS V és Blackpink Jennie romantikus randevújáról”

„A fanok két táborra szakadtak BTS V és Blackpink Jennie szerelmi botránya miatt”

 

Telefonom kijelzőjén másodpercenként felugrik egy újabb rólam szóló hír, amit gyakorlott mozdulattal törlök ki, de mindhiába, azonnal jön kettő új helyette. Egész nap bombáztak az értesítések, többezer ember írt és hívott, közöttük láttam Namjoon hyung és Jungkook nevét is, de egy perc nyugtom sem volt eddig a feszített menetrend és a szponzorokkal való találkozók miatt. Döbbenten nézem a záporozó szalagcímeket, amik egyre mocskosabb dolgokat állítanak rólam, mire ingerülten rákattintok az egyikre és gyorsan átfutom, hogy legalább képben legyek, megint milyen történetet talált ki a média, amivel több nézettséget próbálnak maguknak szerezni. A hazug sorokat olvasva tehetetlen düh lobban fel bennem, amiért megint ezt teszik velem, velünk.

Idegesen a hajamba túrok, a telefonomat zsebre vágva felkapom a dzsekimet és anélkül, hogy bárkit is értesítenék, elhagyom a hotelszobámat, mert megfulladok a négy fal között. Az utcára kiérve fedetlen arcomat azonnal megcsapja a hűvös éjjeli levegő, amitől kicsit enyhül a fejfájásom, de még ez sem elég, hogy elcsitítsa a bennem dúló vihart. A külvilágot teljesen kizárva haladok valamerre, magam sem tudom hová, igyekszem minél messzebb kerülni a tomboló világ zajától.

Elborzaszt, hogy mire képesek az emberek csak azért, hogy pénzhez jussanak és hírnevet szerezhessenek maguknak, képes volt valaki megint leutánozni engem és hamis pletykát terjeszteni pénzért, a legrosszabb pedig az, hogy a többség még el is hiszi, amit az orruk elé tolnak, meg sem kérdőjelezik a források valódiságát. A munkám ezen árnyoldalát mindig is utáltam. Amikor valaki megvádolt minket valamivel, amit el sem követtünk, mindig nekünk kellett meghunyászkodnunk és bocsánatért esedeznünk, ki sem állhattunk az igazunkért, mert abból még nagyobb botrány kerekedett volna. Ezek az emberek még attól sem riadnak vissza, hogy életeket tegyenek tönkre, sőt, az szerez nekik örömet, ha láthatnak egy hírességet szenvedni. A nyers féltékenység és a becsvágy hajtja az ilyeneket előre, és belegondolva, hogy hány ártatlan életet követeltek már a hazug és a gyűlölködő szavak, felfordul a gyomrom.

A villámcsapásként belém hatoló aggodalom megállásra késztet, és csak akkor veszem észre, hogy egy játszótérre tévedtem. Gyorsan előrántom zsebemből a telefont és remegő kezeimet próbálom kontrollálni, miközben tárcsázom a gyorshívóról a legfontosabb személyt, akit már az első percben fel kellett volna hívnom, de az indulataim miatt teljesen megfeledkeztem róla. Keserű gombóc szorítja össze a torkomat, ahogy a szemem előtt látom az érzelmektől sötétbe boruló arcát, miközben a hazugságokat olvassa. Hiába nem igaz egy szava sem a cikkeknek, fontosnak érzem erről őt személyesen megnyugtatni, mert nagyon féltékeny típus, olyankor pedig hajlamos sokat inni és teljesen magába fordulni. A vonalban egy utálatos női hang közli, hogy nem elérhető a szám. Újra megpróbálom, de ezúttal is az üzenetrögzítő kapcsol be.

 Ujjaim teljesen elfehérednek a telefon szorongatásától; ironikus, hogy attól az eszköztől remélek biztonságot és megnyugvást, amiről az egész káoszról is tudomást szereztem. Legszívesebben darabokra törném és behajítanám egyenesen a Szajnába, ugyanakkor minden múló pillanatban azt várom, hogy csörögni kezdjen és megjelenjen Jungkook gyönyörű mosolya a képernyőn.

De nem szólal meg.

A kétségbeeséstől elgyengülök, mintha kihúzták volna alólam a talajt, csak sötétséget látok magam körül. Elbotorkálok arra, ahol a hinta körvonalát sejtem, és a hideg láncba kapaszkodva levetem magam az ülésre. Homlokomat a vasnak vetve próbálom csitítani a kiszakadni készülő szívemet, de a fájdalom továbbra sem csitul. Túl messze van. Félek, hogy mire hazaérek, késő lesz. Félek, hogy egyszer már túl sok lesz neki mindez, a sok hazugság és színjáték, amit ránk erőltetnek. Aggódom, hogy valami őrültséget csinál, hiába vagyunk már együtt évek óta, nem telik el úgy nap, hogy ne félteném. Ujjaimmal hajamba túrok, fejemet a térdem közé hajtom és a tarkómat masszírozom, ahogyan Jungkook szokta, amikor meg akar nyugtatni. Felidézem puha érintését a bőrömön, a testéből áradó meleget, szíve egyenletes dallamát és megpróbálva magamba szívni az illatát mély levegőt veszek, hogy elűzzem a mérgező gondolatokat. Úgy érzem, mintha az egész világ magamra hagyott volna.

Mozdulatomban az eget megrázó dörgés állít meg, mire tekintetemet a koromfekete felhőkre szegezem, amelyeket éles villámlás hasít ketté, majd megérzem az első arcomra hulló hideg cseppet, amelyet pillanatokon belül ezer követ. Amíg a bennem dúló háborúval voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy körülöttem is vihar készül kitörni. Beletörődve hagyom, hadd áztasson el teljesen az eső, hátha képes elmosni a kételyekből táplálkozó könnyeimet is. Talán nem véletlenül szokták a tüzet ellentűzzel eloltani, lehet, hogy a lélek-záporokat a természetes zivatar tudja elcsitítani.

Fejemet lehajtva, zsebre tett kézzel elindulok arra, amerre a visszautat remélem, és a gyémántként csillogó vízcseppek táncát nézem. Fogalmam sincs, menyi idő telt el vagy hogy hány óra van, de több lakás ablaka mögött gyúl fel villany és látszik mozgolódás, amiből úgy sejtem, már hajnal fele járhatunk. Hiába voltam fent egész éjjel, nem érzek fáradságot, csak azt szeretném, hogy minden rendben legyen, ahhoz pedig az kell, hogy minél hamarabb hazarepülhessek Koreába.

Alig pár méter választ el a hoteltől, amikor megtorpanok, mert nem tudom, hogy a szitáló esőfüggöny és az utcai lámpák játéka okozza ezt a délibábot, vagy a valóságot látom. A meglepettség és a megnyugvás egyvelegétől minden erőm elszáll, képtelen vagyok mozdulni. Félek, ha közelebb megyek, megtörik a varázs és szertefoszlik a felém siető, ismerős sziluett.

– Hogy kerülsz ide? – nyögöm ki még mindig döbbenten, hiszen éppen a világ másik felén kellene lennie.

– Aggódtam miattad. Láttam délelőtt a híreket és próbáltalak elérni, de nem reagáltál a hívásaimra. Úgy éreztem, hogy szükséged van rám, ezért felültem az első párizsi gépre. Hol voltál? Mindenki téged keres. Megsérültél valahol? – mondja fürkésző tekintettel méregetve, hogy jól vagyok-e.

– Csak sétáltam, hogy kiszellőztessem a fejem, sok volt minden egyszerre. Aztán hívtalak is, de nem vetted fel. Én is aggódtam miattad, féltem, hogy nagyon megvisel majd ez a sok hülyeség. Jungkook-ah, ugye tudod, hogy minden, amit írtak az hazugság? Még csak nem is találkoztam Jennie-vel... – sorolom kapkodva mindazt, ami az utóbbi órákban nyomasztott, mire Jungkook tenyerébe fogja arcom és ajkára húzva, megállítva engem a hadarásban.

Olyan érzés, mintha kiszakítottak volna az univerzumból és átemelnének egy másikba, amelynek minden rezgését, tapintását és illatát ismerem. Amilyen vadul tombolt, olyan hirtelen csitult el és húzódott vissza a vihar, ami a félelmeimet is jelképezte. Tényleg igaz, hogy a felhőszakadás utáni szélcsend magában hordozza a béke eufóriáját.

Belefeledkezve minden káoszba, ami a világban zajlik, már nem érdekel semmi, csak a lelkemet elárasztó boldogság, amely Jungkook jelenlétéből fakad. Leheletnyire elválunk egymástól, éppen csak annyira, hogy karjaimat dereka köré kulcsolva közelebb húzva magamhoz belélegezhessem őt. Tarkómat cirógató ujjait megérezve jóleső melegség önt el; otthon vagyok.

– Ne aggódj, most már itt vagyok. Biztonságban vagy, Taehyung.

Üvegtánc – Sunwoo

 

Ajánlott dal: ImagineDragons – Sharks

 

A klubhelyiséget sűrű vörös köd tölti ki, időnként fehér fénycsíkok világítják meg a felszálló por és cigarettafüst egyvelegét. A tolongó feketeruhás alakok arca alig kivehető, de magamon érzem a kíváncsi és éhes tekinteteket, amelyek úgy méregetnek, mint cápák a közéjük dobott véres húst. Bár a ketrecbe magamtól sétáltam be, a vadak nem érinthetnek meg, mert máshoz tartozom. Beljebb nyomulva egy kevésbé zsúfolt helyen megállok és kizárom a külvilágot, lehunyt szemmel csak a színtiszta dallamra figyelek. A ritmus kemény, a testem mégis lágy mozdulatokkal, szinte öntudatlanul simul bele a karjaiba, teljes megadással a feltörő szenvedélynek.

Mindig azt vallottam, hogy nincs szükségem senkire és semmire, mert a testem az, ahol a zene és a tánc egyesül egy egyszemélyes koreográfiában. A szívem egyenletes dobogása adja az ütemet a lelkemnek, amely a mozdulatokat a legmélyebb érzéseim szilánkjaiból építi fel. A tánc az én üvegkastélyom, ahova elrejtőzhetek, ahol nyugalomra találhatok. Akkor fordult ki a valóságom önmagából, amikor megismertem azt a személyt, akivel egy dalra lüktet a vér az ereinkben; az enyém forrón, az övé jéghidegen. Nem tudom, hogy én csábítottam el, vagy ő vonzott magához, esetleg egyszerre történt. Attól a pillanattól kezdve, hogy belevesztem vadul örvénylő tekintetébe, amit addig szilárdnak hittem, az cseppfolyóssá vált, a kastélyom falai pedig millió darabokra roppantak szét – ahhoz, hogy valami új épülhessen, le kell bontani a régit.

Az egyre lassuló tempó hulláma úgy ringatja a testemet, mintha egy csónak lennék a tengeren vagy egy virágszirom a langyos szellőben, ami nem tudja, hogy hol ér véget az útja, de bízik az őt vezető elemi erőben. Bőrömet bizsergés futja végig és a fülledt levegő ellenére kissé kiráz a hideg, amikor megérzem a derekamon az ismerős kezek érintését, amelyekbe úgy illeszkedik alakom, mintha egy kőből faragtak volna minket. A pulzusom az egekbe szökik Sunwoo jelenlététől, borostyános parfümje illatától, hátamnak feszülő izmos mellkasától, amire támaszkodnom kell, különben összecsuklanék a belőle áradó férfias kisugárzástól.

– Hogy találtál meg ebben a tömegben? – kérdezem felé fordulva, de megállít a mozdulatban arcomat cirógató keze.

– Te vagy az egyetlen, aki ragyog ebben a feszültségekkel teli sötétségben – suttogja fülembe karcosan, elsimítva egy szemembe lógó kósza hajtincset. – És a véred az ereidben túl hangosan lüktet – teszi hozzá vágyakozó hangon, és aprót harap a fülcimpámba.

Ujját államról a nyakamra vezeti, onnan a karom belső oldalán a vénámat követve végigsimít, amitől újra libabőrös leszek. Egyszerre érzek dermesztő hideget és égető forróságot, mintha kínzó láz gyötörne, de ez a fájdalom olyan gyönyörrel ér fel, amitől felpezsdül a vérem. Ujjait kézfejemre kulcsolva arcához emeli csuklómat.

– Isteni az illatod! – lélegez be mélyen, gyengéd csókot lehelve rám.

A legforróbban égő pontom az az apró bőrfelület, ahol telt ajka még mindig érint. Másra sem vágyom, mint megízlelni őt, az édes gyümölcsét, ami függőjévé tett. Tudom, hogy nem helyes, mintha magával az ördöggel táncolnék, de képtelen vagyok ellenállni neki, ahogy ő sem tud nekem. Úgy van szükségünk egymásra, mint jinnek a jangra az univerzum egyensúlyához.

Bele akarok nézni a szeme örvényébe, de erős tartása mozdulni se enged, így hagyom, hadd ringasson szerelmünk felhevült ritmusára. Minden összhangban lévő mozdulatunkkal összeforr néhány lélekszilánk, amelyek üvegtáncunkban kristályosodtak ki. Újra sötétségbe borul a valóság, csak ketten létezünk a saját belső világunkban.

 

 

Ezüst holdfényben állunk összefonódva, szívtől szívig, ajaktól ajakig. Éhesen kapok utána, amikor egy pillanatra megszakítja a kapcsolatot, hogy lélegzethez juthassak, de nincs szükségem levegőre, amikor felduzzadt párnái csodát alkothatnak a testemen.

– Kérlek, ne vedd el tőlem! – nyöszörgök a vágytól kínlódva, mire egy gyönyörű mosollyal ajándékoz meg, ami láttatni engedi hegyes szemfogait.

Tekintetünk összekapcsolódik, és szinte beleszédülök az erőbe, amint egyetlen pillantása hordoz. Mintha élve fel akarna falni, darabokra szedni, hogy újra összerakhasson. Tudom, hogy olvas bennem és érez engem, hallja, ahogy a vérem miatta száguldozik eszeveszettül. De én is látom őt. Az önuralma a határokat súrolja, szája meg-megremeg, ahogy utánam szomjazik, mert csak én tudom betölteni azt az űrt, ami benne van. És minden vágyam, hogy örömet okozzak neki.

Kezemet, amit eddig vállán pihentettem, tarkójára vezetem, ujjaimmal beletúrok fekete hajába, és határozott mozdulattal magamhoz vonom egy újabb izgató csatába, amelynek mindketten győztesei vagyunk. Hevesen mar rám, olyan szorosan feszülünk egymásnak, hogy szinte magába olvaszt. Egyik karjával erősen tart derekamnál fogva, a másikkal pőre bőrömet simogatja, mintákat karcol hátamba, mintha ő lenne a festő, én pedig a vászon, aminek minden porcikáját magáévá akarja tenni műalkotásával. Csókokkal borítja el állam vonalát, a fülem mögötti tetoválást, amely az összetartozásunkat jelképezi; neki is van egy ilyen pontosan ugyanazon a helyen.

– Szeretném, ha éreznéd a leheletemet a nyakadon – suttogja Sunwoo, mire valami felrobban bennem. Apró csillagokat látok a szemhéjam mögött, a színük a felzúduló érzésekkel együtt váltakozik; versenyeznek, hogy melyik veheti át felettem az uralmat.

– Ízlelj meg! – kérlelem fejemet hátravetve, teljesen feltárulkozva előtte. A szenvedély vörös tüze elborít, felperzsel, ahogy megérzem lélegzetét érzékeny bőrömön, és forró nyelvét, ahogy végignyal pulzáló ütőeremen.

– Lélegezz! – csókol nyakamba, és belém mélyesztve fogait inni kezdi a véremet.

 

Ekkor törtem össze másodjára, de közel sem utoljára.

 

________________________________

Sziasztok!

Örülök, hogy ismét belevágtunk a challengebe, már nagyon hiányzott! <3 

Egy éve, hogy legutóbb írtam, ahogy láttam, nem csak nekem okozott kis nehézséget összehozni valamit, de remélem, hogy élvezhető és érthető lett a történetem. 

Kíváncsian várom a véleményeket, hajrá mindenkinek a további körökre! ^^

Maholnap – Eric

 

Ajánlottzene: Pentagon – Runaway

Szinte kirobban a szívem, olyan erősen veri belülről mellkasomat a hangszórókból üvöltő zene ritmusára, mintha azt remélné, hogy elmenekülhet és megszabadulhat lelkem nyomasztó terhétől. Fáradt, verejtékező testemre zavaróan tapad a több mérettel nagyobb ruhám, ami a kényelem adás helyett fojtogat, miközben a fulladásig begyakorolt táncmozdulatokat ismétlem szüntelenül. A gyakorlóterem sötétjébe egyetlen lámpa hoz gyér világot, megtörve a kilátástalanságot, amelybe derékig vagyok süllyedve. Végre egyedül lehetek önmagammal. A tükörben látszó alakra koncentrálok, kritikus szemekkel kísérem végig a mozgását, látom az összes hibáját és a tökéletlenségét, ami ide vezetett. Elrontottam.

Újraindítom a zenét, majd a kezdőhelyemre állok és elölről kezdem az egészet. Csikorog a padló a cipőm talpa alatt, ahogy kapkodom a lépéseket. Remeg a lábam, csípi a szemem a belecsorgó izzadtság, ami elhomályosítja látásom, de akkor sem hagyom abba, amíg tökéletes nem lesz a koreográfia. Lávaként árad szét testemben a forróság, ég minden izmom az erőfeszítéstől, amit az órák óta tartó táncolással makacsul rájuk kényszerítek. Hogy akarok elérni bármit is, ha ezt is képtelen vagyok rendesen megcsinálni?

– A francba! – Keményen a földnek csapódnak térdeim a következő félresikerült lépés és a kioldódott cipőfűzőm következtében.

Egész lényemet megrázza egy mélyről feltörő borzongás, amikor eszembe jut, hogy mennyi embernek okoztam fájdalmat egyetlen hibával. Lángoló arcomat még forróbb könnycseppek szántják végig, ahogy kiszakad belőlem a bűntudat és a fájdalom keserű egyvelege. Remegő kezeimet ökölbe szorítom, nem érdekel, hogy a körmeim élesen tenyerembe fúródnak, mert ez fel se ér ahhoz az érzéshez, ami a szívemet szakítja szét. Minden megmaradt energiámmal a földre ütök, remélve, hogy elpusztíthatom azt a szörnyű képet, ami állandóan a szemem előtt lebeg. Azt a csalódott szomorúságot és elkeseredést, amit csapattársaim arcára nézve láttam, tekintetük, melyekből a saját elveszettségemet tükrözték vissza rám az önvád mérgező árnyaival karöltve, amikor az utolsó helyezettre sorolva mondták ki a nevünket.

– A rohadt életbe! – Üvöltésem beleveszik az egyre dühösebben hangzó zenébe, mintha az engem szétfeszítő feszültség láncai közé íródott volna a dallam; még az is kínozva adja tudtomra, hogy hibáztam. Miért van az, hogy amikor a legkevésbé akarom, akkor a fájdalomtól mégis sokkal erősebben érzem a valóságot?

Hátra dőlve elterülök, akárcsak egy eldobott mocskos rongy, kezeimmel frusztráltan a hajamba túrok, majd a füleimre szorítok, de így sem tudom kizárni a kemény ítéletet, amely az elmémbe vésődött.

„– Az a banda, amelyik a legkevesebb pontot gyűjtötte össze, és ezzel az utolsó helyen végzett… a THE BOYZ!”

Mintha vésővel vernék belülről a fejemet, olyan hasító durvasággal hallom a hangot ezt az egy mondatot ismételgetni. Vajon a többiek is ugyanezt érzik?

– Youngjae! – A bömbölő hangszóróba befagy a zene, ahogy valaki megállítja a lejátszást. – Hát itt vagy, már mindenütt kerestünk! – szólal meg gyöngéd-nyugtató hangján és mellém lépve felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.

Hyunjae. Újra könnyek lepik el a szememet, ahogy engedem neki, hogy álló helyzetbe húzzon, szipogásom pedig végleg elárul. A cipőm orrát bámulom, nem tudok a tekintetébe nézni, mert félek attól, hogy olyan dolgokat látnék benne, amiket nem tudok elviselni. Lehajtott fejjel dülöngélek talpamon, amikor hirtelen magához húz és szorosan megölel. Államat vállába fúrva engedem, hogy a sírás újra úrrá legyen rajtam. Hyunjae hátamat simogatja vigasztalva, amivel csak azt éri el, hogy még erősebben törnek ki belőlem az érzelmek.

– Saj-sajnálom – motyogom szaggatottan átázott pulcsijába azt, ami először az eszembe jut.

– Nyugodj meg, Eric! – mondja gyengéden.

Belemarkolok ruhája anyagába, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, erőt merítek közelségéből; Hyunjae az én személyes töltőm. Mély, reszelős levegővétel után felemelkedek válláról, és az ő aggodalomtól csillogó tekintetébe nézek.

– Hyung… sajnálom, hogy elfutottam – alig bírok a bűntudattal, ami felforrósítja arcomat.

– Semmi baj, megértem, hogy egyedül akartál lenni – válaszol és kezét a tarkómra vezetve masszírozni kezdi görcsös izmaimat. – De legközelebb hagyj egy üzenetet, mert a szívbajt hoztad ránk! A többiek most is téged keresnek.

– Ne haragudjatok! A fellépés is… Sokat rontottam – mondom, ismét lenézve a cipőmre, aminek kopottsága a rengeteg gyakorlással töltött óra fáradhatatlan jele.

– Ne emészd magad emiatt. Utolsók lettünk, de ezen is túl fogunk jutni együtt. Hallottad, hogy mit mondott Sunwoo az eredményhirdetés után? – kérdezi lejjebb hajolva, tekintetemet keresve. Mikor érdeklődést lát benne, folytatja. – Azt, hogy emlékezzünk erre az érzésre.

A dühöt, szomorúságot, a fáradt tehetetlenséget, a csalódást és mindazt a sok mindent, amit nem tudok beazonosítani, de örvényként kavarog a mellkasomban, kitölti a lelkem helyét, levegőként szívom magamba és vérként szánkázik bennem, ezt az egyveleget, ami a kudarccal egyenlő, ne felejtsem el? Mintha valaha bárki képes lenne erre.

– Hidd el, hyung, emlékezni fogok rá – a keserűség könnyei megtöltik a szememet, ahogy az övében is meglátom ugyanazt, ami bennem háborog.

– Ez nem gyengeség, Youngjae. Tőled függ, hogy mit kezdesz vele. Én azon leszek, hogy az erősségemmé formáljam – mosolyog rám bátorítóan. – Akárcsak a fiúk is. És neked is menni fog. Azért is vagyunk, hogy segítsünk egymásnak – szorít meg kissé karomnál fogva, nyomatékot adva szavainak.

– Igazad van – értek egyet halvány mosolyfélével ajkaimon. – Köszönöm, hyung!

Letörölve arcomról a nedvességet kiürítem a fájdalmat a szívemből, hogy helyette a testvéreimként szeretett csapattársaimmal és a csodálatos rajongóink hangjával töltsem meg lelkem üres kottáját.

– Gyere, hyung, menjünk haza!

Hyunjae-t átkarolva egyre biztosabb léptekkel hagyom el a próbatermet, ahova holnap mind a tizenegyen egy emberként térünk majd vissza újult erővel. Holnap, amikor a ma már csak megviselt tegnap lesz.

Kabócaének – Junhwan

 

Ajánlott zene: Halsey– Lilith

 

 

„A találkozásunk olyan forró volt, mint a nyárközépi nap

És olyan szomorú, mint a kabócák hangja,

Amikor fülledt nyár van,

Távoli természetesség volt a kabócák hangjának visszhangjával.”

 

Behunyt szemekkel élvezem a forró napsugarak ölelését és a langyos szellő simogatását felhevült testemen. A körülöttem lévő csendbe a természet zenéje visz életet; a fű zizegése, ahogy a szél végigfésüli lágy ujjaival a szálakat, a kabócák magányos éneke és a boldogan repdeső madarak csicsergése fülledt harmóniát alkot azzal a nyomasztó érzéssel, ami a szívemben van. Mélyen belélegezem a semmivel össze nem téveszthető nyár-illatot, amitől még bódultabbnak érzem magam, s legszívesebben elaludnék, ha kiskutyám nem kezdené el ráncigálni a rövidnadrágom szárát, ezzel felébresztve az ábrándozásomból. Lenézek kedvesemre, aki büszke csaholással jelzi, hogy megtalálta a labdáját és várja a megérdemelt jutalmat érte.

– De ügyes fiú vagy! – Elismerően megsimogatom fehér buksiját és adok neki pár falat kekszet. – Bbang Daeng, ül! Kérem! – utasítom, mire a kezembe helyezi a piros labdát. Nagy szemeit a játékra mereszti, ahogyan elhúzom előtte párszor figyelemfelkeltően, és izgatottan ficánkolni kezd, alig várva, hogy eldobjam neki.

– Gyerünk, hozd vissza! – hajítom el újra, Bbang Daeng pedig szökdelve utána iramodik.

Mosolyogva nézem, ahogy kis felhőpamacsként ide-oda ugrándozik a labdát követve, és úgy csóválja hozzá a farkát, mintha nekem integetne messziről. Imádok vele lenni. A legjobban azt szeretem figyelni, amikor alvás közben úgy mozgatja az orrát, mintha álmában nyomot követne. A hatalmas szemeibe merülve néha úgy érzem, tudja, hogy mire gondolok, vagy mire van szükségem. Mintha az ő hatodik érzéke az lenne, hogy olvas a lelkemben. Amikor társaságra vágyom, rögtön hozza a játékait, ha boldog vagyok, akkor odabújik hozzám, hogy megsimogassam a füle mögötti kedvenc pontján, amit nyalogatással hálál meg, ha pedig szomorú vagyok, akkor csak az ölembe fészkeli magát, hogy velem legyen, amíg jobban nem leszek.

Gondolataimból Bbang Daeng éles ugatása ránt ki, mire futva hívogatni kezdem őt. Egy másik kutyával kergetőzik, és bár ártalmatlannak tűnik, mindig elővigyázatos vagyok azokkal szemben, akiket nem ismerünk, mert sose lehet tudni, hogy milyen a természete.

– Bbang, gyere ide! Gyere! – fütyülök neki és megzörgetem a jutalomfalatos tasakot, hogy magamhoz csábítsam, de nem csak az én kiskutyám kezd el felém rohanni, hanem a másik is. Leguggolok Bbanghoz, és miközben adok neki pár falatot, gyorsan visszacsatolom rá a pórázt, amikor a zsemleszínű kutya is megérkezik.

– Hé, elég! Ül! – mondom az ebnek, aki a kezemben tartott csomag felé ugrándozik. – Marad! – Magasra tartva próbálom megóvni a kaját, mire az ölembe ugrik, én meg egyensúlyomat elvesztve kutyával együtt borulok hátra a fűbe. – Szállj le rólam, hé! – nem hallgat rám, helyette kíváncsi orrát nyakamhoz fúrva szaglászik, majd megnyalja az államat.

– Jukbang! Vissza! – kiabálja valaki, mire a kutya végre leugrik a mellkasomról. – Nagyon sajnálom, nem esett bajod? – kérdezi mellém érve egy fiú, és felém nyújtja a karját, hogy segítsen felállni. Sokkal alacsonyabbnak tűnik nálam, nem hinném, hogy elbírja a súlyomat, ezért inkább magamtól tápászkodom fel a földről, majd leporolom a ruhámat és megtörlöm az arcomat.

– Jól vagyok, kösz. De jobban figyelhetnél a kutyádra, nem biztos, hogy más örül annak, ha így lerohanják – jegyzem meg félszegen.

– Én örülnék neki, ha valaki így levenne a lábamról – mondja egy széles mosoly kíséretében, amitől az arcán lévő anyajegye a szeme sarkába csúszik.

Most, hogy jobban meg tudom nézni, még inkább feltűnik, hogy majdnem egy fejnyi köztünk a különbség. Tekintetemmel követem a mozdulatát, ahogyan kezével világosbarna hajába túrva elsepri izzadtságtól gyöngyöző arcából a tincseket, és ezzel a pár perce érzett aggodalmam is elillan.

– Az a kedvenc nasija, bármit megtenne érte. Remélem, nem haragszol – mondja bocsánatkérően a nadrágomon lévő szakadásra mutatva.

Megenyhülve ránézek a barna kutyusra, aki éppen a lábam és Bbang Daeng körül ólálkodik. Lehajolok hozzá, és miután megszagolta a kezemet, megsimogatom a fejét.

– Szia, te kis heves. Kérsz? – kínálom meg pár falat keksszel. – Hogy is hívják? – kérdezem a gazdájától.

– Jukbang – mondja a fiú, akiről szintén nem tudom, hogyan szólítsam.

– Aranyos, akkor ezért rohant nekem. Hasonlít a nevük – mondom megvakargatva a fülénél, majd felegyenesedve a gazdája felé fordulok. – Az én fiacskámat Bbang Daengnek hívják. Nem akartam ellenséges lenni, csak féltem őt az ismeretlen kutyáktól, mert egyszer rátámadott egy. De Jukbang barátságosnak tűnik – nézek az egymást szagolgató kutyáinkra, akik máris összehaverkodtak. Legalább neki könnyen megy.

– Igen, Jukbang imád másokkal játszani. Örülök a találkozásnak, Bbang Daeng! – integet a kutyusomnak, de az ügyet se vet rá, annyira el van foglalva új barátjával.

Elbambulva fürkészem tovább a fiút, keresve a szavakat, de nem igazán jut eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Különös érzés fog el, nem akarom, hogy megszakadjon ez a pillanat, ahogyan a kutyákról visszavezeti rám a tekintetét, és megkeresi az enyémet, miközben széles mosolyra húzza ajkait. Még annál is jobban tetszik az anyajegye, mikor felfedezem, hogy apró szív alakot formáz. Általában tartom a távolságot az emberektől, barátaim sincsenek, de ezt a fiút meg szeretném ismerni. Van benne valami, ami elsőre megfog, mint egy absztrakt festmény, amiről talán nem is tudom pontosan, hogy mit ábrázol, de megszólít, érzést vált ki.

Izgatott vagyok és ideges, mintha egy olyan ajtó előtt állnék, ami mögött nem tudom, hogy mi vár, de a kíváncsiság és az ösztönöm azt súgja, hogy nyomjam le a kilincset és lépjek az ismeretlenbe, míg egy másik hang marasztalni próbál a küszöb ismerős és biztonságos oldalán, ahol minden ugyanolyan sivár, mint eddig, ahol a legnagyobb veszélyt én jelentem önmagamra nézve. Remeg a kezem a hezitálástól, a félelem súlya tartja oldalam mellett, megakadályozva engem az első lépés megtételében. Miért olyan nehéz ez?

– Még be se mutatkoztam. A nevem Kim Jinhwan – mondja enyhén meghajolva, amitől magamhoz térek.

– Én Koo Junhoe vagyok – viszonzom a gesztust bizonytalanul.

Elönt a szégyen és a düh keserű hulláma, amiért megint gyáva voltam kezdeményezni. Forró a testem, mintha láz kínozna, de valójában feltörő önvádjaim kereszttüzében próbálok túlélni. Hirtelen hideget érzek az arcomra és karomra cseppenni, közben Jinhwan fehér pólóját is egyre több szürke folt borítja be.

– Esik? – kérdezi, mire egyszerre nézünk fel az égre.

A pár perce még tiszta kék helyét füstszürke gomolyfelhők vették át szinte észrevétlenül. Nem tudok megmozdulni. Csak állok, arcomat a komorság felé fordítva, nem törődve a szemembe hulló felhőkönnyekkel, hiába csípnek. Magaménak érzem őket, ahogy végiggördülnek bőrömön és beszívódva részemmé válnak. Néha szeretnék csak egy növény lenni, hogy az életemet a nap és az eső határozza meg, hogy a nehéz döntések meghozatala helyett a szélre tudjam bízni a sorsomat.

A következő pillanatban úgy rákezd a zápor, hogy azon nyomban bőrig ázunk. Eszembe jut, hogy nem egyedül vagyok, gyorsan kitörlöm arcomból a vizet, és felkapom ölembe a kutyámat.

– Futás! – kiáltja Jinhwan Jukbanggal a hóna alatt, majd csuklómnál megragadva húzni kezd a rétet határoló fák felé.

Lihegve és csurom vizesen huppanunk le az egyik tövébe, ahol már nem ér el minket a felhőszakadás. A kutyáink lerázzák magukról a vizet, és mellénk letelepedve pihennek ők is.

– Hú, ez jól rákezdett, pedig nem is mondtak mára esőt – szólal meg mellettem, megigazítva magán a nedves ruháját.

– Én pont ezt szeretem benne. – Tekintetemmel a megállíthatatlanul ömlő csapadékot kémlelem elgondolkodva. Szemem sarkából látom, hogy Jinhwan érdeklődve felém fordul, és várja, hogy folytassam. – Azt, hogy váratlanul érkezik és nem lehet mindig felkészülni rá. Mint a rossz dolgok az életünkben, egyszer csak minden a nyakunkba szakad.

Felhúzom lábaimat, és térdemre támaszkodva hallgatom az esőcseppek már visszafogottabb kopogását. Óvatosan oldalra sandítok az elbambult Jinhwanra, aki egy levelet tépked darabokra ujjaival.

– Ez lehet, hogy furcsán fog hangzani, de engem megnyugtat a szélsőséges időjárás. – Visszafordulok az eső felé, ami gyengén szemerkél. – Ebből tudom, hogy a természet nem hazudik, és egyszer tényleg vége lesz a viharnak, ahogy a napsütés se tart örökké.

A közénk beálló csendet nem töri meg. Nem tudom, hogy azért, mert nem tudja, mit reagáljon, vagy egyszerűen csak nincs mit mondania. Nem szeretem az üres fecsegést, és most a hallgatása az, amire a legnagyobb szükségem van, mert érzem, hogy figyel rám; sejti, hogy még nincs vége a gondolatmenetemnek.

– Az emberek azt mondogatják, hogy „minden rendben lesz”, de ez hülyeség. Van, ami soha nem lesz jobb – fejezem be elhalkulva.

A párás levegő nehéz, a kabócák zsivaja most még szomorúbban hangzik, mint a zápor előtt. Az eső pár perc alatt teljesen elállt, már csak a növények levelein összegyűlt cseppek és a nedves föld illata emlékeztet arra, hogy valaha esett. Újra Jinhwan felé nézek, aki fekete szemeivel engem fürkész. Zavarba jövök, de nem kapom el a tekintetemet. Íriszeinek mélysége azt sugallja nekem, hogy pontosan érti, miről beszélek. Szólásra nyitja a száját, de mielőtt válaszolna, félmosolyra húzza íves ajkait.

– Érdekes ember vagy, Koo Junhoe.

 

 

 

„Néha jobban szeretem azokat az embereket, akik velem lehetnek, azoknál, akikkel lenni szeretnék.

Néha jobban szeretem azokat az embereket, akik megmosolyogtatnak, mint azokat, akikkel mosolyogni szeretnék.”

 

– Ne ijedj meg, most félelmetes lesz – mondom képernyőre szegezett szemekkel, és egy nagy maroknyi pattogatott kukoricát tömök a számba.

Jinhwan egyik kezével eltakarja a szemét úgy, hogy ujjai közt épphogy kilásson, a másikkal karomat megragadva próbál biztonságot találni. A következő jelenetben a szereplőt megszállja egy démon, akinek a feje rángatózva forog körbe, de ami a legborzongatóbb az a hang, ahogyan visít mellé. Még én is libabőrös leszek, pedig már háromszor láttam ezt a részt. Jinhwan nehezebben viseli, még a fogcsikorgatóan éles hangeffekteknél is hangosabban sikít fel mellettem, és úgy megugrik, hogy az egész tál kaját rám borítja.

– Mondtam, hogy ne ijedj meg – nézek rá nevetve. Leírhatatlanul vicces az arca, mint aki mindjárt elsírja magát.

– Idióta, könnyű azt mondani. Majdnem meghaltam – mondja kezét hevesen emelkedő mellkasára szorítva.

– Pedig nem is téged szállt meg a démon. Ne aggódj, úgy is kiűzik a végén. – Megnyugtásnak szánom, de a hangomban megbúvó csipkelődést képtelen vagyok elrejteni. Igyekszem minden adandó alkalmat kihasználni, amikor szívathatom, mert hiába idősebb nálam, nem veszi komolyan, ami nagyon szimpatikus benne.

– Remek, akkor ki is kapcsolhatjuk, már tudom a végét. – A távirányítót keresve elkezd matatni a kanapé párnái közt, de az nálam van. A moziklub felelőseként felhatalmazást éreztem arra, hogy kisajátítsam a film idejére. – Nálad van, igaz? – kérdezi felém fordulva, miután az összes résbe benyúlt, de nem találta a kapcsolót.

– Nem tudom, miről beszélsz, szerintem Bbang Daeng vitte el, biztos játéknak hitte – próbálok mentegetőzni az alvó kutyusomra mutatva, de Jinhwan átlát rajtam. Az elmúlt néhány hónap alatt, amit együtt töltöttünk a megismerkedésünk óta, mintha megtanult volna olvasni a szememből és a gesztusaimból, mert mostanában rögtön észreveszi, ha hazudok vagy eltitkolok valamit.

– Na persze. Gyerünk, ide vele! – nyújtja felém a tenyerét.

– Nézd! – kiáltom a tévére mutatva, mire Jinhwan is odakapja hirtelen a fejét, teljesen beleesve a csapdámba. A filmben éppen legyilkolnak valakit vérrel borítva be a falat, melynek egykori fehér színére már csak barátom sápadtsága emlékeztet.

– Te mocsok, ezt még visszakapod – üti meg a vállamat újra rám figyelve. Már nem bírom visszatartani, kiszakad belőlem a nevetés, amit csak tetéz sértettnek tettetett arcával. Annyira aranyos, amikor így összehúzza ajkait, úgy néz ki, mint egy dühtől gőzölgő főtt gombóc. Belemarkol a kiömlött kukoricába, és dobálni kezd vele, amiket a számmal próbálok elkapni, hogy ne menjen kárba.

Szórakozásunkat a telefonjának egyre hangosabb zenéje zavarja meg. Jinhwan kihalássza farzsebéből az üvöltő készüléket, aminek felvillanó képernyőjéről az a szó bámul rám hivalkodóan, amit egyszerre gyűlölök és szeretek. Anya.

– Bocs, ezt fel kell vennem – mondja Jinhwan, és gyorsan fogadja a hívást. Megállítom a filmet, mire felkel a kanapéról, hogy félrevonuljon, de olyan hangos az anyukája, hogy a vonal túlsó végéről hozzám is elhallatszik, bár nem értem a szavakat. Nem mintha rám tartozna.

Egyedül maradok a gondolataimmal, amik úgy kúsznak fel gerincem mentén, mint a filmbeli démonok, azzal a céllal, hogy megszálljanak, kitöltsék elmémet és teljesen uralmuk alá hajtsanak, hogy soha többet levegőhöz se jussak. Azért szeretem a horrorfilmeket, mert a bennük történő borzalmak elterelik a figyelmemet a saját múltam árnyairól, még ha csak rövid időre is, most viszont a legrosszabb rémálmom kezd valósággá válni. Nem engedhetem, hogy Jinhwan teljes egészében lásson, sebezhetően és rettegve.

Körmeimet a tenyeremen lévő hegekbe mélyesztem, tekintetemet az dohányzóasztalon lévő töklámpás mécsesére koncentrálom; maró fájdalom és forróság. A lánggal együtt lélegzem. A régi, sötét emlékek helyett újakat hívok elő, hogy visszarántsam tudatom a nappaliba, ahol csak Bbang Daenget, Jukbangot és Jinhwant látom magam körül.

– Jól vagy, Junhoe? – búgja fülembe recés tónussal, nyakamat csiklandozó lehelettel a fiú, amitől olyan, mintha hangyák mászkálnának testemen. Ijedtemben összerándulva még több popcorn repül a szőnyegre, amire eddig alvó kiskutyám felkapja buksiját, és vérbeli porszívóként ráveti magát.

– Oké, ezt megérdemeltem – válaszolom beletörődő mosollyal és követem mozgását, ahogy megkerülve a szófát mellém telepedik még langyos helyére.

Szemei engem vizslatnak, és bár ő is mosolyog, anyajegye nem csúszik boldogan feljebb. Tekintete kíváncsi aggodalmat üzen nekem, tenyerem izzadni kezd a levegőben lógó, ki nem mondott kérdésektől. Órának tűnik az a pár másodperc, amíg egymást fürkésszük a halloweeni gyertyák sejtelmes árnyékában. Én arra várok, hogy ő kérdezzen, ő arra vár, hogy magamtól szólaljak meg. Végül Jinhwan töri meg a titkoktól súlyos csendet.

– Popcorn van a hajadban. – Kezével tincseimet súrolja, ahogy leveszi róla az ételt, majd szélesen elvigyorodva szájába dobja a falatot.

Csak egyetlen pillanat, mégis lelkem simogatásának érzem. A feszültségem boldog nevetésben oldódik fel, amiért hálás vagyok a fiúnak, akit a barátomnak nevezhetek.

 

 

 

„Amikor a sötétség megvilágít téged,

Kérlek, oszd meg velem a sötétséget.”

 

Mindenhol sörösdobozok hevernek körülöttünk, némelyik összenyomva a kanapé alá csúszva, néhány még bontatlanul, de a legszerencsésebbek kezeink közt vannak, melyeket egymással versenyezve húzunk le, hogy aztán elégedetten az asztalra csapjuk a kiürült fémet. Már egyikünk sem józan, a berúgás keskeny határán egyensúlyozunk meg-meglökve a másikat biztatásként egy újabb kör alkoholra. Kissé bizonytalanul nyúlok a köztünk lévő tálba egy rántott csirkecombért, amibe jóízűen harapok bele. Fellángol a szám és könnybe lábad a szemem, vagy mert annyira éget, vagy a csípősségtől, de nem bánom, mert ez a hirtelen fájdalom elég maró és éles ahhoz, hogy elfedje azt, ami a szívemet igazából sebzi folyamatosan.

– Úristen, de forró! – lihegi Jinhwan kinyújtott nyelvét legyezve. Teli szájjal nevetve nézem és segítőkészen odanyújtom neki a sörét, amiből nagyot kortyol, hogy lehűtse magát. – Nagyon melegem van – mondja a halántékán csorgó izzadtságcseppeket törölgetve pulóvere ujjával.

– Kinyitom az ablakot – állok fel imbolyogva, és az erkélyhez megyek, majd a függönyt elhúzva kitárom az ajtót, hogy beengedjem a fagyos, de friss levegőt. Kilépek a kis teraszra, és a korlátnak támaszkodom. Szinte rögtön magamhoz térek a hideg hatására, ami jeges ujjaival végigzongorázik tagjaimon.

Dermedten nézem a koromfekete égen felvillanó fényeket, amelyek szivárványszín árnyalatai homályba veszve hullanak alá fehér hamuként. Petárdák és robbanások visszhangja kíséri az éjféli csendet, amibe az alkoholmámorban úszó emberek zaja vegyül. Jinhwan apró kezét érzem meg vállamra nehezedni, ahogy mellém érve átkarol és velem nézi a tűzijátékot.

– Boldog új évet, Junhoe! – szólal meg a fiú fejét nekem döntve, és viszonozva a fél-ölelését, közelebb húzom magamhoz.

– Neked is boldog új évet, Jinan! – szinte sóhajtva ejtem ki a szavakat, őszintén remélve, hogy kívánságunkat a csillagok is hallják.

– Kérdezhetek valamit? – fordul felém érdeklődve, amire bólintva válaszolok. – Miért nem szereted a szilvesztert? – A tél ellenére lever a veríték, de szerencsére ő ebből semmit nem érzékel. – Feltűnt, hogy az elmúlt években egyszer sem jöttél el velem buliba ilyenkor, és ma is csak úgy egyeztél bele a közös programba, ha a lakásban maradunk.

Ökölbe szorítom a szabad kezem, körmeimet a tenyerembe vájva emlékeztetem magam arra, hogy biztonságban vagyok. Mélyen belélegzem a mentolos levegőt, melybe Jinan hajának narancs illata társul, és recés sóhaj kíséretében letöröm a rozsdás lakatot lelkem hátsó ajtajáról, amely felszabadításától leginkább önmagamat óvtam.

Amióta csak ismerem, ő a kiskutyám mellett a legfőbb támaszom, az egyetlen ember, aki valaha érdeklődést mutatott irántam, aki a barátom lett, akit meg tudtam szeretni. Megérdemli, hogy ne rejtsem el többet előle azt, ami időnként sötétségbe borítja az arcomat.

– Azt tudod, hogy nem élnek a szüleim, ugye? – kezdek bele a szokottnál is recésebb hangon.

– Igen.

– Az igazi szüleim tényleg meghaltak, amikor kicsi voltam, sajnos őket nem ismerem. De azok, akik örökbe fogadtak, a világ legszörnyűbb emberei – vallom be keserűen. – Irtó szar, amikor hatévesen démonokkal kell farkasszemet nézned minden nap. Én legalábbis így éreztem. – Egy megtört szívdobbanásnyi szünet után folytatom, mielőtt az összes bátorságom elhagyna, amit Jinhwan jelenlétéből merítek. – Nincs sok emlékem, de néha a rémálmok felhoznak egy-egy képet abból az időből, amikor náluk laktam.

Kinyújtom elé remegő kezemet, felfedve a tenyerembe égett bűnöket. A bőrömet köralakú, kráterszerűen felgyűrődött vadhús színű hegek borítják. Hiába vannak ott már több mint húsz éve, ahelyett, hogy halványodtak volna, sokkal élénkebbnek és valóságosabbnak tűnnek, mint valaha.

– Ezeket a cigarettacsikkjeik hagyták, amiket elnyomtak rajtam. – Jinhwan reszkető ujjaival óvatosan végigsimít a sebeken, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz nekem, de csak jólesően bizsergek az érintése alatt. – Szilveszter volt, amikor elhagytak. Kiraktak az árvaház elé, és köszönés nélkül elmentek. Nem tudom, hogy mit csinálhattam, amiért ezt érdemeltem. Csak arra emlékszem, hogy ott álltam egyedül a sötétben és borzasztóan féltem a tűzijátékoktól.

A felgyűlt könnyeim homályán keresztül látom, ahogy Jinhwan beharapott ajkakkal felnéz rám; virágszirom-arcán esőcseppekként szánkáznak végig a kimondhatatlan szavak. Tekintetében ugyanaz a tornádó pusztít, ami bennem is. Egymást éri a düh, csalódottság, a szomorúság és a magány, hol az egyik, hol a másik erősebben, ahogy felülkerekednek, de elmúlni sosem fognak, mert ott állunk mi a vihar szemében, és érzéseinkkel tápláljuk a katasztrófát.

 

 

 

„Habár tudtam, hogy nagyon csalódott lennék, ha elveszíteném,

Szüntelenül panaszkodtam és kényelmetlenül éreztem magam.

Úgy mentem előre, mintha megbabonáztak volna.

Kiderült, hogy minden olyan volt.”

 

– Tudom, hogy mindent elbasztam, amikor bevallottam, hogy szeretlek, de a rohadt életbe is, barátok vagyunk, nem? – mindenem remeg az indulattól, amit próbálok visszafogni, de Jinhwan nemtörődöm arcát látva csak mégjobban felmegy bennem az ideg.

– Attól, hogy a barátom vagy, semmi közöd nincs ahhoz, hogy kivel mit csinálok a magánéletemben. Kurvára nincs jogod megmondani nekem, hogy kivel feküdhetek le és kivel nem – üvölti az arcomba orkáni erővel. A park nem épp a legmegfelelőbb hely a veszekedéshez, de olyan hirtelen csapott közénk a feszültség, hogy nem tudtunk felkészülni rá. Mivel néhány járókelő megvetően fordul felénk, nyugalmat erőltetek magamra és halkabban válaszolok.

– Rendben. Nem érdekel, hogy milyen nőknek hagyod, hogy uralkodjanak feletted. De remélem tudod, hogy a testi vágyakozás csak külsőség és látszat.

– Mit tudsz te a szerelemről? Soha nem volt senkid – vág vissza sértetten, szemöldöke a magasba szökik, ahogyan rám néz sötét szemeivel.

– Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mi tesz téged boldoggá. És azt is világosan látom, hogy ezzel az életmóddal önmagadat csapod be – lenyelem a feltörő keserűséget és átható tekintetet vetek rá.

Az elmúlt hat év alatt megtanultam, hogyan olvassak benne, a mozdulatai és szavai mögött meghúzódó igazságokban és hazugságokban egyaránt. Tisztábban látom Jinhwant jelen pillanatban, mint ő saját magát, és ezt ő is tudja.

Közelebb lépek hozzá, bár vibrál a levegő körülötte, tenyereim közé fogom arcát. Hüvelykujjammal megsimítom szív alakú anyajegyét, ami olyan természetes karaktert kölcsönöz neki, mint a ránk hulló cseresznyevirágok szirmai a tavasznak.

– Junhoe – sóhajtja, és csuklómnál fogva egy mozdulattal eltépi a köztünk lévő köteléket.

Soha életemben nem hallottam még ilyen magányosnak a nevemet.

– Sajnálom. Én nem vagyok olyan. Nem lehetek olyan – hátrál bizonytalan léptekkel tagadásba temetkezve. – Nem tudom ezt csinálni – minden könnycseppjével eltör egy darab valóságot belőlem, amit az ő segítségével építettem fel.

Ahogy távolodó alakját nézem, megértem a rózsaszín virágeső szépségbe burkolt fájdalmát.

Nincs annál gyötrelmesebb érzés, amikor a műalkotás a művésze keze által pusztul el.

 

 

 

„Némán kiáltottam,

Ahogy letöröltem a könnyeimet;

Ez a végtelen csend és magány.”

 

Magamba roskadva ülök a napszáraz füvön, egyetlen hűséges társam a kiskutyám, aki fejét ölembe hajtva alszik. Az égbolt millió csillagját fürkészem, keresem a válaszokat az elsuttogott kívánságokra, melyek az űr sötétjébe veszve tűntek el. Hülye vagyok, amiért a remény csapdájába esve leengedtem a védelmemet, mert hittem a mosolynak, ami hazug délibáb volt, semmi több.

Túl sokat voltam már ezen az úton, mégis újdonsággal mar belém ez a múlhatatlan, testet szétfeszítő remegés. Nincs mit takargatnom, arcomat a fény felé fordítva hagyom, hogy lélekkönnyeimet a hold megvilágítva felfedje érzéseimet az univerzum előtt.

Ciripelő tücskök és énekeskabócák visszhangja sem képes elnyomni azt a zajt, amit egy magányos ember mélyről feltörő zokogása kelt.

_____________________________________

A részek közti versek Junhoe alkotásai.