Déjà Vu – JaeYong

 

Ajánlott zene: TXT – Sugar Rush Ride

 

Érzem, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek. Minden porcikámat bizsergeti a forró izgalom, a kezem mégis nyirkos, ahogy az utolsó darab kapszulát forgatom ujjaim között. Annyi ellenérvet próbáltam felsorakoztatni, hogy miért nem kéne bevennem, de a józan eszemet elhomályosítja a vágy, hogy újra láthassalak. Nincs rá garancia, hogy ez valóban így lesz, de ezt a kockázatot vállalom, úgysincs veszíteni valóm. Inkább élek egy olyan múltban, amiben már többször boldogok voltunk, mint egy olyan valóságban, amelyben nem ismerlek.

Nyelvemre helyezem az emlékeket őrző kapszulát és leöblítem az utolsó korty sojuval. A kanapéra ledőlve szinte azonnal magába ránt a már ismerős, kissé bizonytalan érzés, amitől olyan, mintha egyszerre álmodnék és lennék ébren. Már nem én uralom a testemet és a gondolataim is hamarosan megszűnnek; egy olyan személy veszi át a tudatom felett az irányítást, aki régóta nem létezik, de egykoron én voltam.

 

 

Enyhén fűszeres, édes narancsillatra és lágy jazz dallamára ébredtem. Ahogy felültem, lecsúszott a vállamról egy pokróc – biztosan a kedvesem terítette rám, amíg aludtam. Kiskutyám, aki addig a lábamnál feküdt, lelkesen odaugrált hozzám, és boldogságát, miszerint végre fent vagyok, nedves orrpuszikkal fejezte ki.

– Szia, szépségem! Szeretnél kimenni? – kérdeztem, mire izgatott farokcsóválás volt a válasz. – Rendben, értettem, mindjárt kiviszlek, csak előbb nézzük meg, minek van ilyen jó illata – simogattam meg puha fejét, majd feltápászkodtam a kanapéról.

A konyha felé indulva a sürgés-forgás zajai és a zene egyre jobban felerősödött. A helyiségbe belépve azonban minden határozottságom elszállt, nem voltam felkészülve arra a jelenségre, ami elém tárult. A rádióból a kedvenc Frank Sinatra dalom szólt, melynek ritmusára szerelmem úgy ringatta csípőjét, hogy azt a legprofibb táncosok is megirigyelnék, öblös bariton hangjával pedig úgy kényeztette érzékeimet, mintha bűnbe akarna csábítani. Jaehyun kötényt viselt elegáns ruhája felett, de még így sem tudta eltakarni férfias alakját, formás hátsó felét. Egyik kezében egy tál habnak tűnő valamit tartott, a másikban fakanalat, amivel olyan gyengéden keverte a fehér masszát, mintha csak selymet készítene. Minden mozdulatával szinkronban megfeszültek a hátán domborodó izmai, szinte éreztem a testéből áradó feromonok bódító illatát. Teljesen lenyűgözött, mint egy tökéletesen elkészített műalkotás, amit a távolból csodálok, mégis közelebb érzem a lelkemhez, mint bármi mást abban a pillanatban.

Tekintetemet egyenesen rá szegezve egyre közelebb araszoltam hozzá, mígnem erős hátának ütköztem. Úgy vonzott magához, mintha ő lenne a Föld, én pedig a Holdja – végtére is, a gondolataim állandóan körülötte keringtek. Karjaimat keskeny dereka köré fonva gyengéd csókot leheltem a nyakára, majd államat vállára támasztva figyeltem, ahogy tevékenykedik. Szerelmem, reagálva a közelségemre, belesimult ölelésembe és gyönyörű mosollyal köszöntött.

Imádtam elnézni, ahogy süt, bár én voltam a szakács, ő sokkal finomabb süteményeket szokott készíteni. Ez volt a mi közös megállapodásunk. Én készítettem a főételeket, ő pedig mindig meglepett valami isteni édességgel.

– Tessék, kóstold meg! – nyújtott felém egy kanállal abból, amit eddig kevert.

– Úristen, cukorsokk! – kaptam a számhoz meglepetten, mert valami citrusosra számítottam az illatok alapján.

– Akkor elég édes lett – Jaehyun a reakciómat látva még szélesebbre húzta mosolyát, mintha direkt csinálta volna.

– Amúgy finom, de mi ez? Azt hittem, valami narancsosat készítesz – kérdeztem, majd szedtem még egy kanállal. Hiába, Jaehyun és Ruby után az édesség a másik gyengém.

– Jól érezted, narancsos szegfűszeges mézeskalácsot sütöttem, ami mindjárt kész, ez pedig a cukormáz lesz a tetejére – magyarázta, közben végig az ajkamat figyelte, mintha lenne rajta valami. Ujjaival megtámasztotta az államat és vaníliaízű csókot adott, ami, ha lehetséges, még mámorítóbb és édesebb volt, mint a cukormáz.

– Maradt egy kis hab az ajkadon – mondta szerényen, és megtörölgette szám sarkát, majd kivette a sütőből a tepsit.

Ezzel csak azt érte el, hogy még többet akarjak, de tudtam, hogy arra még várnom kell, mert kiskutyám egyre türelmetlenebbül téblábolt a lábunknál. Úgy éreztem, én vagyok az a kisgyerek, aki nem eheti meg a csokoládéját, ami ott van előtte az asztalon, csak akkor, ha megcsinálta a házi feladatait.

–  Menjünk, vigyük ki Rubyt egy kicsit, utána együtt feldíszítjük a mézeskalácsokat – ajánlotta fel, miközben megtörölte a kezét egy konyharuhában.

Válaszul megragadtam Jaehyun kötényének nyakrészét és magamra vontam egy intenzívebb csókra. Kezeit csípőmre szorítva húzott magához közelebb, hogy egy légvételnyi hely se legyen közöttünk, és megajándékozott egy isteni ráadással.

– Ha így folytatjuk, jól fogok veled lakni, és akkor nem lesz, ki megegye ezt a sok süteményt – leheltem kipirultan.

– Kíváncsi leszek, hogyha majd megkóstolod a piskótával együtt, mennyi idő kell, hogy megedd az összeset. Nem adok két órát, és már csak morzsa marad utána – mondta incselkedően, miközben kioldozta a kötényét.

Ujjainkat összefűzve húzott maga után az előszobába, majd gyors felöltözés után kivittük Rubyt sétálni. A szállingózó hóesésben egymás mellett lépkedve meghitt csend ölelt körül bennünket. Jaehyun a hóban játszó Rubyt figyelte, az én gondolataim pedig ismét kedvesem körül forogtak; próbáltam feleleveníteni azt a pontot, amikor ennyire a szerelme függőjévé váltam.

 

 

Kábultan ébredek, és úgy lüktet a fejem, mintha légkalapáccsal vernék. Hiába volt ez már az ötödik eset, amikor bevettem egyet a speciális kapszulák közül, a mellékhatásokat nem viseltem jól. És nem is a fizikai fájdalommal volt a probléma, mert arra elég volt bekapni néhány fájdalomcsillapítót és pihenni egy napot. A lelkemet sokkal jobban kikezdte egy ilyen utazás. Minden alkalom után úgy éreztem magamat, mint egy földből kitépett rózsa, aminek egy vázában kell szenvednie, hogy örömöt okozzon a társadalomnak, azzal a tudattal, hogy ő már soha nem virágozhat többet. Azt az életet, amit az imént újra átéltem, soha nem kaphatom már vissza. Abban az időben, bár sokkal szerényebb körülmények között, de boldog életem volt. Most viszont nincs semmim, csak egy jelentéktelen állásom, ahol naphosszat gürizek a semmiért, mint egy átkozott mókuskerékben. Elegem van már ebből.

Elkeseredetten feltápászkodom az elnyűtt kanapéról és nagy nehezen kitámolygok a konyhába, ahol egyenesen a gyógyszeres szekrényhez nyúlok. Két fájdalomcsillapítót is beveszek, hátha enyhül a keserves fájdalom, ami szétfeszít belülről. Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy ennyire hiányozhat valaki egy előző életből, aki most talán nem is létezik.

Bevánszorgok a hálóba és úgy, ahogy vagyok, ruhástól lefekszem az ágyra. Még annyi energiám sincs, hogy kihúzzam magam alól a takarót, olyan fáradtság uralkodik a testemen, lelkemen egyaránt. Már csak aludni szeretnék.

Az ördög ott lebeg az ágyam felett és a világ legnagyobb hazugságával hiteget, amellyel végül mély álomba ringat: holnap minden jobb lesz.

 

 

Kellemesen melengették a délutáni napsugarak az arcomat, ahogy ott feküdtem egy tisztás szélén, Silla határában. Valahol a közelben egy patak csörgedezett, tisztán hallottam a víz csobbanását, a madarak boldog csicsergését. Minden békés volt, de csupán néhány percig élvezhettem.

Arra lettem figyelmes, hogy nem vagyok egyedül. Jóval messzebb tőlem egy férfi gyakorolta a kardforgatást. Észrevétlenül egy cseresznyefa árnyékába húzódtam remélve, hogy nem vett észre, onnan néztem. Mozdulatai finomak és kecsesek voltak, mint egy daru násztánca. A figurákból ítélve egy ünnepi szertartásra készülhetett, talán esküvőre. Amennyire ki tudtam venni a távolból, körülbelül velem egyidős lehetett, magas volt és izmos. Látszott, hogy nem először fog fegyvert, rutinosan forgatta ujjai közt a pengét. Nem tudtam levenni róla a szemem, gyönyörű és kifinomult volt, amit csinált.

Annyira elmélyedtem a figyelésében, észre sem vettem, hogy alig pár méter választ el tőle. A következő pillanatban egy kard csapódott annak a fának a törzsébe, éppen a fejemmel egy vonalban, amely mögött rejtőztem. Ijedtemben hátraestem és zavartan próbáltam felfogni, hogy mi történt. Majdnem meghaltam!

– Majdnem megölt! – adtam hangot sopánkodásomnak, és felkelve a földről leporoltam a hanbokomról a koszt.

– Talán nem kellene a fa mögül leskelődnie, mint valami közönséges bűnözőnek – vágott vissza bizalmatlanul az idegen, miközben kihúzta a fába szorult kardját. Még, hogy én? Na, álljon meg a menet!

– Nem vagyok bűnöző – reagáltam enyhén sértetten. – Észrevettem, hogy a tisztás másik oldalán gyakorol, és kíváncsi voltam rá. Elnézés, hogy meglestem – vallottam be. –  Nagyon tehetséges kardforgató – mondtam őszintén, kissé félve a reakciójától. Olyannak tűnt, aki távolságtartó a többi embertől.

– Köszönöm – válaszolt megenyhülve, és mintha egy halvány mosoly is átfutott volna az arcán. – De elő ne forduljon még egyszer, mert a végén tényleg megölöm véletlenül – fűzte hozzá tettetett szigorúsággal. Volt valami, ami megfogott benne, már akkor, amikor messziről figyeltem. Bár kívülről hidegnek és keménynek tűnt, úgy éreztem, nem ez az igazi énje. A mozdulataiból áradt a gyengédség és valami felismerhetetlen szomorúság. Meg szerettem volna ismerni a benne rejlő titkokat.

– Megkérdezhetem, hogy mennyi idős? Úgy gondolom, körülbelül egykorúak lehetünk, én huszonhat éves vagyok. Esetleg tegeződhetünk? A nevem Lee Taeyong – zúdítottam rá egyszerre a gondolataimat. Reméltem, hogy nem ijesztettem el azonnal. A koromat hallva mintha elcsodálkozott volna, de egy pillanat töredéke alatt rendezte arcvonásait.

– Nemrég töltöttem be a huszonötöt. Részemről rendben van. Jung Jaehyun vagyok – mutatkozott be. Máris úgy éreztem, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Reméltem, hogy egyszer a barátjaként tart majd számon, akiben megbízik.

– Kérni szeretnék egy szívességet – álltam elő hirtelen egy ötlettel. – A családom azt szeretné, hogy a palota udvarában szolgáljak, viszont legutóbb megbuktam, pont a kardforgató vizsgán. Sajnálatos módon egyáltalán nincsen érzékem a fegyverekhez. Megkérhetlek, hogy legyél a tanárom? – kérdeztem reménnyel telve. Valószínűleg kihallotta a hangomból az elveszettséget és a megfelelni akarást, mert hajába túrva valóban elgondolkodott az igazából őszinte kérésemen. Végtelennek tűnő idő után végre megszólalt.

– Rendben, tanítalak. De ne hidd azt, hogy ingyen teszem! – mondta sejtelmes félmosollyal, melytől kirajzolódott arcán egy kedves gödör.  

– Hálásan köszönöm! – hajoltam meg előtte boldogan, amiért beleegyezett. Hajlandó voltam bármennyit fizetni azért, hogy megismerhessem ezt a rejtélyes fiatalembert, aki az első perctől kezdve rabul ejtette az érdeklődésemet.

Ez volt az első találkozásunk és egyben a barátságunk kezdete.

Idővel a tiltott határvonalak elhalványultak közöttünk, ahogyan egyre jobban megismertük egymás belső világát. Képesek voltunk napkeltétől napnyugtáig beszélgetni, még az éjszakai égbolton hallgatózó csillagok sem zavartak bennünket. Csak ketten voltunk, távol a családi elvárásoktól, a társadalom nyomásától. Olyan könnyedén kinyitottuk a bezárt ajtóinkat, ahogyan az esti szél felkavarta a körénk lehullott cseresznyevirágokat.

Hanyatt feküdtünk a ragyogó univerzum alatt. Egyikünk sem szólalt meg, ahogyan egyikünk sem merte megmozdítani a köztünk összekulcsult kezeinket, nehogy megszakadjon a pillanat gyönyöre. A saját biztonságos buborékunkon belül léteztünk, ahol nem kellett attól félnünk, hogy sérelem ér bennünket.

Egymás menedéke, egymás jövője voltunk.

 

 

Zokogva kelek fel gyönyörű álmomból, azt kívánva, hogy bárcsak valóság lenne. Az első életünk. Olyan volt ez most, mint egy pofoncsapás a sorstól. Legalább annyira fáj, mintha egy nyílt sebbe sót dörzsöltem volna. Már sose leszek boldog?

Dühösen letörlöm az arcomat égető könnyeket és kipattanok az ágyból. Alkoholra van szükségem, de gyorsan. Az előszobába érve magamra kapom a kabátomat és a cipőmet. Felmarkolva a kulcsomat és a tárcámat úgy lépek ki a lakásból, hogy tükörbe se nézek. El tudom képzelni, mennyire nyúzott lehet az arcom.

A néhány sarokra lévő vegyesbolt felé veszem az irányt. Késő este lévén elég zsúfolt az utca, több mint tíz perc alatt teszem meg az alig ötpercnyi távolságot. A boltban is sokan vannak, ezért csak célirányosan megyek, egyenesen az alkoholos hűtőkhöz, utána az édességekhez. Nem sokkal később hat üveg sojuval és négy zacskó chipssel felpakolva távozok, és lehajtott fejjel hazafelé veszem az irányt.

Már az utolsó zebrán haladok át sietősen, hogy minél hamarabb kikerüljek az emberek tömegéből, amikor hirtelen valaki keményen a vállamnak ütközik. Kiesik a kezemből a zacskó, és az összes üveg millió darabra pattan szét a betonon. A jelenetet látva a mellettem lévő emberek ijedten arrébb ugranak, nehogy kár essen a drága cipőjükön a szilánkoktól. Idegesítőek.

– Francba, nem tudsz figyelni? – szólok oda ingerülten az idegennek, aki nekem jött.

Leguggolok a zacskóért, hogy legalább a nagyobb darabokat ki tudjam dobni. Szemem sarkából látom, ahogy a férfi is lehajol segíteni. Ez a minimum, ha már miatta veszett kárba az összes sojum.

– Sajnálom, véletlen volt! – szabadkozik, miközben felszedi a többi kiszóródott holmit.

Hangjától azonnal megáll a kezem a levegőben, még lélegezni is elfelejtek. Különleges erő kerít hatalmába, mintha megfordulna velem a valóság, szédülök. Olyan déjà vu érzésem van. Lehetséges volna?

– Siessünk, mindjárt piros lesz! – reagálni sincs időm, amikor megragad a csuklómnál fogva és maga után húz a járdára, arra, amerre lakom.

Összemosódik a világ körülöttünk, amikor tekintetünk találkozik, és meglátom azt a ragyogó fényt az előttem álló férfi szemében, amelyről már majdnem lemondtam. Szinte lassított felvételként figyelem, ahogy az arcvonásai megváltoznak, és a kezdeti sokkot felváltja a rádöbbenés. Felismer engem, ahogyan én is Őt. Ebbe az egyetlen, végtelen pillanatba sűrűsödik bele a múltunk, a jelenünk és az összes következő életünk, aminek az újratalálkozás lehetősége ad értelmet.

– Végre megtaláltalak! – mondja, és az a gyönyörű gödröcskés mosoly terül el az arcán, amelyre mindennél jobban vágytam.

___________________________

Sziasztok! ^^

Hú, sok időnek tűnik ez a félév, amíg pihentettük a kihívást, de közben olyan eseménydús is volt, hogy gyorsan eltelt. Mindenesetre nagyon örülök, hogy végre folytatjuk, hogy sikerült a zenémre írnotok. És hogy én is meg tudtam írni ezt a novellát. Furcsa, úgy négy napja még azt se tudtam hogyan és miként írjam, aztán végül két nap alatt sikerült befejezni. Remélem nagyjából mindenkinek érthető volt, de azért röviden felvázolom, hogy mi volt az alapkoncepcióm.

A jelenben elő embereknek van lehetősége visszatekinteni a korábbi életükből egy-egy legszebb emlékbe, ehhez pedig kapszulák társulnak. Kicsit ilyen black mirror szerűen képzeltem. A jelent jelenidőben írtam, a visszaemlekezéseket pedig múlt időben, az első flashbacket egyébként 1956 körülre gondoltam, a másodikat pedig a Silla királyság korszakába, de ez talán egyértelműbb volt. 

A kosztümös részhez nagy inspiráció volt számomra az alábbi dal, mind hangzásban és szövegében, ajánlom, hogy olvassátok el megint az egészet végig ezzel a zenei aláfestéssel. Plusz egy gondolat, érdekes, már azelőtt nagyon illet a zene a fejemben elképzelt jelenethez, mielőtt tudtam volna, hogy miről szól, de amikor megnéztem a fordítást... Déjà vu volt az érzésem nekem is! :D Én mondom, ez a zene a novellámról szól! 

https://youtu.be/5tP5hknskAU?si=c3IrNnXdTI-F-YYf

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Addig is hadd kívánjak Áldott Karácsonyt Mindenkinek!❤️

Határvilág – JaeYong

 

Ajánlott zene: Taeyong – Blue

 

„A szeretet tehát az egyetlen számunkra is érzékelhető dolog, ami átlép időn és téren. Talán érdemes lenne megbíznunk benne, ha nem is értjük még a működését.” – Csillagok között c. film

 

 

Átölelt és beszipolyozott a feketeség, karjai felkúsztak a hátamon, úgy feszültek rá a nyakamra, hogy lélegezni sem tudtam. Fagyos ujjaimmal a semmit markoltam, kapaszkodót kerestem, egy kiutat elmém csapdájából, de teljesen beterített a sötét maszlag, ami a lelkemből tört fel. Erőtlenül kapálóztam, testemet már nem én uraltam, hanem a kétségbeesés, ami elhomályosította a látásom, összeszorította a mellkasom és görcsbe rándította az izmaimat, miközben egyre csak kísértette a tudatalattimat. Én tehetek mindenről. Egyedül maradtam.

Égett a tüdőm, lángolt a bőröm, felemésztett a magány, de a legnagyobb fájdalmat mégis a szívem helyén lévő feketelyuk okozta, ami mindent elnyelt, de soha nem volt benne semmi. Mint egy repedt váza, amibe hiába töltenek vizet, a rajta lévő sebhelyek miatt képtelen magában tartani a folyadékot. Én voltam az a váza, és csak arra vágytam, hogy a másik felem meggyógyítson, de rettegtem attól, hogyha rábízom magam, Őt is megsebzem. Önző vagyok, de bárcsak itt lennél velem!

Mintha elvágták volna a kínt, elnémultak a mérgező hangok, melegség bizsergett végig a testemen, mikor a sötétkék fátyolszerű anyag lefejtette rólam a béklyókat. Ez Ő. A határtalan éterből kiszabadult a világmindenség, amely úgy tárulkozott elém, mintha hirtelen lerántották volna a leplet a valóságról; akárhova néztem, millió égitest ragyogott fel a lilás ködmezőben, de a legcsodálatosabb látvány a csillagokból kirajzolódó alak volt, akinek fényére úgy szomjaztam, mint a levegőre, és aki azonnal szoros ölelésbe vonta megtört lényemet.

– Most már rendben vagy. – Halk, megnyugtató hangjára borzongás futott fel gerincemen, amit Ő is megérezhetett, mert egészen közel húzva magához lágyan simogatni kezdte a hátamat. Karjaiban teljesen ellazultam, légvételeimet az övéhez igazítva sikerült átadnom magam a jelenlétéből áradó biztonságnak.

– Azt hittem, nem fogsz eljönni. – Erősen kapaszkodtam azúrkék ruhájába, beszívtam lelkének illatát, ami az óceánt idézte fel előttem. Szinte hallottam a hullámok morajlását, amikor fejemet a mellkasára hajtottam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg itt van.

– Megígértem, hogy minden nap meglátogatlak. Fontos vagy nekem. – Gyönyörű ujjaival állam alá nyúlva felemelt és szemembe nézett, de nem mertem viszonozni, féltem, hogy elnyeli a sötétségem. – Miért bújsz el előlem, Jaehyun?

– Rossz ember vagyok, Taeyong. Nem akarom, hogy bajod essen miattam. Én már megszoktam ezt az érzést, de te nem ezt érdemled. – Hátat fordítottam neki, mert beleroppantam volna, ha még egyszer előttem tűnik el, csillagport hagyva maga után.  – Jobb lenne, ha inkább elmennél…

Langyos szellő borzolta össze hajamat, napmeleg simogatta végig karomat, mintha érintésétől világok határán lebegtem volna; alattam az univerzum, felettem a tenger végtelensége. Átölelt, nem engedett, hiába próbáltam lefejteni magamról, szorosan fogta derekam, betakart, hogy megóvjon a zuhanástól.

– Engedj be, Jaehyun! Én betölthetem azt az űrt, ami benned van, de csak akkor, ha nem zársz ki, és engeded, hogy segítsek. – Állát vállamra támasztotta, arcát nyakhajlatomba fúrta, belélegezte sebeimet, és hullámaival elkezdte lebontani a falakat, amiket magam köré húztam, hogy senki se sérülhessen meg.

– Tényleg tudni szeretnéd, hogy mi tart fogva?

– Igen. Ígérem, hogy nem megyek túl mélyre, de kérlek, ne félj megmutatni a szíveden lévő sérüléseket. Nekem mindent elmondhatsz – fordított maga felé, homlokát az enyémnek döntötte, s hagytam, hogy összefűzze tekintetünket és megcsókoljon. Mi voltunk az ég és a víz, én a fekete, míg Ő a mindenható kékség, ajkaink a horizont, amely összekapcsolt bennünket. Eltűnt a sötétség, kilökött magából az univerzum, egyenesen az óceánba. Felhők közt éreztem magam, felolvadtam a vágyban, csillagárban úsztam, melynek a közepében Taeyong volt az erő, ami egyben tartotta a darabjaimat.

Vonakodva váltam el tőle, szinte örökkévalóságnak tűnt, hogy megízlelhettem, de tudtam, nem rejtőzködhetek tovább az érzéseim mögé, őszintének kell lennem vele, mert Ő is mindig az volt hozzám. Kezemmel megkerestem övét, majd összefűzve ujjainkat sétára hívtam a látóhatár peremére, lépteinket a hullámtörések hangja és az égbolt csendje kísérte. Nagy levegőt vettem, és összeszedve minden bátorságomat kimondtam azt, ami belülről emésztett fel.

– Az apám miattam halt meg. – Könnyek gyűltek a szemembe, melyek csak még inkább ki akartak szabadulni, mikor Taeyong bátorítóan megszorította kezemet. – Veszekedtünk. A szüleim mindig is ellenezték, hogy énekes legyek, apám azt akarta, hogy átvegyem tőle a céget, hallani sem akart arról, hogy művészként éljek, mert szerinte képtelen lennék eltartani úgy a családot. Őt nem érdekelte, hogy én mire vágyom, soha nem is hallgatott meg, amikor el akartam neki mondani, hogy mik a terveim és mit értem el. Nem. Egyedül csak az számított, hogy ő mit akar. Amikor elmondtam nekik, hogy a férfiak vonzanak, apám eltört a hátamon egy tányért, és azt mondta, hogy takarodjak, mert nem kell neki egy olyan mocskos fiú, aki valakinek a kurvája. Anyám persze csak nézte, sose szólt bele, meg sem védett tőle. – Dühösen letöröltem az arcomon végigcsorgó fájdalmat, majd reszketeg sóhaj után folytattam. – Sajnálom. Sajnálom, hogy felemeltem a hangomat, amikor nem értetted, hogy miért nem mutatlak be nekik. Egy percig sem akartam, hogy magadat okold, mert a baj velem van, amiért soha nem tudtam megfelelni az elvárásaiknak. A vitánk után felhívtam őket, és másnap elmentem hozzájuk, hogy kiálljak magamért, mert ez az én életem, és azt akartam, hogy tudják, téged szeretlek. Azt hittem, hogy az évek során elfogadták, hogy meleg vagyok, de tévedtem – horkantottam fel keserűen. – Apám kijelentette, hogy külföldre küld a cég egyik alvállalatához alkalmazottnak, ahol majd kiverik belőlem az állítólagos betegségemet, amivel szerinte te fertőztél meg. Soha életemben nem éreztem még akkora dühöt, mint akkor. Azt még elviselem valahogy, ha engem szapul, utál vagy undorodik tőlem. De hogy téged bántson, akár csak szóval is, azt nem nyelem le. Nekimentem. Elvakított a méreg, azt sem tudtam, hogy mit csinálok, de nem álltam meg, ellöktem, ütöttem, kiabáltam. Csak azt akartam, hogy fájjon neki, hogy fizikailag érezze azt a szenvedést, amit ő okozott nekem éveken keresztül a szavaival és a veréseivel. Mielőtt eljöttem volna, még volt ereje azt hozzám vágni, hogy reméli, egyedül halok meg, magányosan. Aztán anya hívott, hogy apa meghalt... – Nem bírtam folytatni, úgy éreztem, kiszakad a helyéről a mellkasom, megállíthatatlanul zokogtam a mérhetetlen tehertől és a kétségbeeséstől. Undorodtam attól, akivé lettem. Gyilkos vagyok.

– Jaehyun… – Szorosan átkaroltam, nyakhajlatába fúrva fejemet illatával próbáltam kiűzni az emlékképeket, amelyek azóta kísértettek, s most újra felszínre törtek. Még ha nem is értesz meg, kérlek, ölelj át!

– Én öltem meg apát – mondtam akadozva, mit sem törődve azzal, hogy fulladoztam a saját könnyeimben.

– Nem, Jaehyun. Nem a te hibád volt. – Tenyerébe fogva nedves arcomat lágy csókot lehelt szemhéjaimra, melyek alól folyamatosan záporoztak a sós cseppek.

– Mi? Hogy? – Összezavarodva felnéztem tekintetét keresve, várva a választ ki nem mondott kérdéseimre.

– Édesapád nem miattad halt meg, Jaehyun. Szívrohamot kapott, a mentők későn értek ki, nem tehettek érte semmit.

– De honnan tudod? – kérdeztem értetlenül. – Amikor anya sírva felhívott, azt hittem... Még el is esett!

– Aznap este, amikor nem jöttél haza és nem válaszoltál a hívásokra sem, telefonáltam anyukádnak. Elmesélte, hogy csúnyán összevesztetek, de azt nem tudtam, hogy ennyire. Akkor mondta el, hogy apukádnak szívrohama volt, amibe belehalt. Kerestelek, de nem vetted fel, azután meg hívtak a kórházból, és értesítettek, hogy baleseted volt… – Hangja elcsuklott, fejét lehorgasztotta, mintha nem bírta volna el a könnyeinek súlyát, amelyek már az Ő markáns vonásait is keresztülszelték.

– Baleset? – Hirtelen hatalmas gombócot éreztem a torkomban, nem kaptam levegőt. A tenger zúgása felerősödött, a szél égette bőrömet, olyan volt, mintha a testem darabjaira szakadva eggyé akart volna válni a belém maró, sötét árnyékkal. Ne, még ne vegyétek el tőlem!

– Kómában vagy, Jaehyun. – Taeyong megtört tekintete őszinteséget és mérhetetlen szomorúságot tükrözött, amiért csakis magamat okolhattam. Eltorzult arcom a kíntól, amiért így kellett látnom Őt. Legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről, csak hogy ne érezzek semmit. Taeyong miattam szenved.

– Jaehyun! Ne tedd ezt magaddal! Ne zárj ki! – Kiáltása suttogásként mállott szét a szürke füstben, ami egyre húzott vissza oda, ahonnan talán soha nem is lesz kiút.

– Hogyan is élhetnék tovább? Hiszen mindenkinek csak fájdalmat okoztam...

– Ez nem igaz, Jaehyun! Emlékszel, mit mondtam neked korábban? Vannak idők, amikor csalódsz magadban, de ha elfogadod ezeket, a szíved elkezdi szeretni önmagát. Fogadd el magad Jaehyun, kezdd el szeretni magadat úgy, ahogy vagy! –  Homályosan láttam, ahogyan lenyúlt értem, majd erős szorítással megragadta csuklómat, hogy visszarántson a horizont határmezsgyéjére, mielőtt a fagyos világűr tette volna meg, véglegesen.

– Szeretni… Hát ennyi lenne? Ez a megoldás? – A remény újra fellángolt bennem, hogy talán van esélyem egy olyan életre egy olyan világban, ahol nem kell attól rettegnem, hogy mikor nyel el újra a feketeség és szakít el tőle egy örökkévalóságra.

– Tudod, Jaehyunnie, akárhova is mész, soha ne felejts el egy kis időt szánni arra, hogy megállj, és felnézz az égre, ami mindig nyitva áll előtted. Ha pedig a sötét felhők vagy az éj eltakarja, akkor nézz rám, és emlékezz arra, hogy egy rossz nap után ugyanolyan jó fog következni. – Taeyong szavai átölelték a lelkemet, éreztem, ahogy felmelegszik a szeretettől és kitölti az ürességemet. Elkezdtem szereti magamat, s bár nem voltam tökéletes, megértettem, hogy Taeyongnak mindig is az voltam. Szerettem Őt, talán most először, igazán, hiszen csak azt tudunk másoknak adni, ami bennünk is ugyanúgy ott van. Már nem féltem, mert a repedések, amik a szívemen voltak, az Ő érintései alatt forrtak össze és gyógyultak be.

A tér összemosódott, nem volt egyértelmű, hogy hol van a fent és a lent, hol a tenger és hol van Taeyong, aki arra várt, hogy felébredjek. Minden egy csodálatos, halványkék színné olvadt össze, ami közrefogta és felemelte egymásba fonódó testünket. A csiklandozó tincsek gazdáját magamhoz ölelve felsuttogtam lelke égboltjára azokat szeretetfelhőket, amelyekkel megtanított arra, hogyan repüljek szárnyak nélkül. Abban a pillanatban, amikor ajkaink találkoztak, elnyelt minket a fény, ami végleg legyőzte a sötétségemet.

– Hiányoztál!

 

Treasure – JaeYong

 

Ajánlott zene: LeeSung Kyung – As we live

 

A levendula színű égen apró gyémántként ragyognak fel a csillagok, míg Taeyong fejét mellkasomon nyugtatja. Amerikában vagyunk valahol a Mojave sivatag közepén, a platós autónk hátulján fekve élvezzük a minket körülvevő határtalanságot és egymás társaságának végtelen jelenét.

Ujjaimmal naplemente illatú bársonytincsei közé túrva érzem a testéből áradó szeretet-meleget, amely még a forró levegőnél is jobban elgyengít, és amitől csak még jobban vágyom harmatos ajkainak hűs csókjára. Tekintetemmel őt pásztázom, az arcán békésen táncoló pasztellszínű fényvilágot, az íriszeiben boldog tűzijátékként robbanó csillogást. Olyan, mintha belőle származna minden, ami körülvesz bennünket; az ő lelke színezi ki a naplementét, szívének dobbanása igézi elő a csillagokat, hangjára reagálva cirógat meg a lágy szellő.

– Olyan gyönyörűek, mintha drágakövek lennének! – mondja továbbra is az eget nézve, mire kisimítom a szemébe hulló szirmokat, és apró köröket rajzolok homlokára, állának vonalára, szájának szegletébe. Apró puszit hint az ujjamra.

– Igen. Gyönyörű. – Képtelen vagyok visszafogni a bennem tomboló érzelmeket, szinte elfúlva súgom közénk a valóságot, mire fejét felém fordítva egyenesen rám néz.

– De honnan tudod, ha nem is odanézel? – kérdi tenyerével finoman a mellkasomra csapva.

– Most is nézem. Nekem te vagy a legcsodálatosabb kincs az univerzumban. – Válaszom váratlanul éri, édes pír kúszik arcára, imádnivaló nevetése csiklandozza a nyakamat, ahova fejét ejti.

Hajába csókolok, majd felülve magammal húzom őt is, és a hátát nekem döntve átkarolom a derekát.

– Tudod, miért szerettem volna idejönni? – kérdezem összekulcsolt kezünket csodálva. Tökéletesen kiegészítik egymást, mint a kezdet és a vég, melyeknek csak a másik létezésétől van értelme.

– Miért? – Nem válaszolok rögtön. Felállva leugrok az autó hátuljáról, és széttárt karokkal körbefordulok, hogy ezzel is megmutassam, mire gondolok.

– Mert itt mindenről te jutsz az eszembe. Azt mondják, hogy ez az út vezet a mennyországba.

– Már megint kezded, hagyd abba! – mondja nevetve és eltakarja az arcát, hogy biztosan ne lássam, mennyire zavarban van. Élvezve, hogy milyen reakciót csaltam ki belőle, két lába közé lépve megragadom a tarkójánál, és masszírozni kezdem, majd elveszem előle a kezét.

– Szeretem, amikor elpirulsz. Akkor olyan a színed, mint a naplementének – mosolygok rá a gödröcskéimmel, amiket tudom, hogy imád, és sosem tud nekik ellenállni.

– Nekem tudod, hogy miről jutsz mindig az eszembe? – Ujjaival a homlokomba hulló tincsekkel játszik, ahogyan gondolataiba mélyedve felidézi az emlékeit.

– Miről? – Oldalra billentem a fejem, s észrevétlenül még közelebb húzódom hozzá.

– A szélről. Amikor fúj, becsukom a szemem, és azt képzelem, hogy te érinted meg az arcom és túrsz bele a hajamba. Így akkor is érezlek, amikor nem vagy mellettem.

Hirtelen nem tudok mit válaszolni neki, mintha kitörölték volna a szavakat a tudatomból, helyette inkább megszűntetem a köztünk lévő, homokszemnyi távolságot, és rövid fürtjein végigzongorázva elveszek isteni csókjának mennyországízű harmóniájában.

Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.

________________________________________

Sziasztok! ^^

Tudom, ez a novella inkább illik az NCT - Highway To Heaven című dalra, ami a kedvencem ever, de azért igyekeztem az aktuális dalra is utalni benne. Amúgy Jaehyun tényleg ezt mondta Taeyongnak: "My cutie, you know, I treasure you the most, right?" ;;;; Magyarul olyasmi, hogy "Kedvesem, ugye tudod, hogy téged tartalak a legnagyobb becsben?"

Még egy funfact igazából rólam, hogy amit itt leírtam az az én egyik nagy álmom, vágyam, hogy ez megvalósulhasson velem. Nem is muszáj Amerikában, de a lényeg, hogy ilyen autóval, annak hátuljára kifeküdve nézzük a naplemetnét, aztán a csillagokat egy olyan helyen, ahol nincs fényszennyezés. Talán ezért is ez a kedvenc NCT dalom, mert ebben minden benne van, amit szeretnék, amiről álmodom, csoda az egész. Elképesztő és csodálatos lehet, és egyszer szeretném megtapasztalni egy számomra fontos emberrel ezt a féle szabadságot és határtalanságot, de addig is örülök, hogy megírhattam ezt Jaeyonggal. :3

Az utolsó dőlt betűvel írt mondat egyébként egy idézet a Bibliából (Máté 6:21).

Hát szomorú is, hogy ez a challenge is ilyen hamar eltelt, de boldog vagyok, hogy ismét részese lehettem, és a csoda írásaitokat olvashattam, és megismerhettelek titeket! Köszönöm a véleményeiteket is, amelyekkel hozzám, a fejlődéshez és az írásaimhoz is hozzátettetek.

Remélem, hogy ti is jól éreztétek magatokat, és hogy nemsokára újra találkozunk! ♥

Heaven - JaeYong (18+)

 

Ajánlott zene: Call Me Karizma - Nails

Az exponáló éles sípolása, vakufehér villanás és a fényképezőgép zárhangjának folyamatos kattogása tölti be az egyébként csendes stúdiót. Nincs szükség utasításokra, a legtökéletesebb modellem teljesen ura a testének, szinte könyörög a kamera, hogy el ne vegyem róla a fókuszt, hadd gyönyörködjön még a látványában. Az objektív túloldaláról követem éles vonásain az érzelmek változását, eres kezének kecses mozgását, ahogyan gyengéden megérinti enyhén beharapott, cseresznyepiros ajkait. Megfogja a mellette kiegészítő eszközként heverő ostort, és megcirógatja vele csupasz mellkasát. Tisztán látom ködös tekintetében a buja szexualitást tükröződni, miközben csípőjét enyhén megemelve lábait nagyobb terpeszbe tárja, hogy jobban hozzáférhessek. Térdem ágyékát súrolja, mire a lencsén keresztül nekem címzett nyögése betölti a közénk rekedt levegőt. Egyik kezemet elszakítja az őt csodáló géptől, és végigvezeti a tenyeremet combján, szűk farmerének domborulatán át egészen a szájához, ahol először csak a mutató és középső ujjam hegyét nyalja meg, majd közvetlenül a szemembe nézve tövig bekapja, és tüzes érzékiséggel szopogatni kezdi, mintha a kedvenc nyalókája lenne. Elképeszt izgató nyelvének ujjaim körüli játéka, forró nyálának nedves tapintása, hibátlan fogainak érdessége. Az arcát elborító kéjvágy és csábító nyögéseinek összhangja hullámzó testével az önuralmam utolsó húrjait is pattanásig feszegeti – még mélyebbre akarok jutni benne.

– Kurva finom – leheli, s meg nem szakítva a szemkontaktust, az őrület végső határára sodor engem.

– Legszívesebben most azonnal letépném rólad a gatyát. – Képtelen vagyok elrejteni a nyilvánvalót, hangom minden rezgéséből kihallani a fullasztó vágyat.

– Mire vársz? Fényképezés közben dugsz meg, vagy leteszed a kamerát? – nyomatékot adva kérdésének rám markol, amitől a légzés is nehézkessé válik.

Egy percig sem habozok tovább, félrerakva eszközömet vad szenvedéllyel birtokba veszem kívánatos ajkait. Érezni még az együtt elfogyasztott dinnye édességét csókjában, telhetetlen vágyakozását abban, ahogyan tarkómnál fogva magához szorít. Rutinosan nyúlok övcsatjainkhoz, hogy elkezdjem lehántani magunkról a fölöslegessé vált, egyre szűkebb nadrágokat. Megszakítja nyelvcsatánkat, amit egy elégedetlen morgással veszek tudomásul. Fordít helyzetünkön, immár én fekszem hanyatt, ő pedig egy szál alsónadrágban feszít rajtam. Jéghideg ujjait számba nyomva nedvesíti meg, majd vastag nyálcsíkot húz félig fedetlen mellkasomon keresztül legnemesebb tagomig, de nem adja meg rögtön, amire vágyom, hanem nyakamra térve kissé megharap, és szívni kezdni az érzékeny bőrömet. Csípőjét ütemesen dörzsöli hozzám, tenyeremmel fenekébe markolva biztatom gyorsabb tempóra, de borzasztó távolságnak, és megugorhatatlan gátnak érződik az a fél centi anyag, ami elválaszt tőle.

– Baszd meg, Taeyong, cseszettül jó vagy!

– Jobban szeretem, amikor te csinálod velem – mondja fülemhez hajolva, és fogai közé véve ingerelni kezdi. Tehetsége van ahhoz, hogy megtalálja a gyengepontjaimat, amitől kétszeresére nő bennem a lávaként fortyogó élvezet. Az alattunk felgyűrődött ágyneműbe markolok, és feljebb lököm csípőmet nagyobb intenzitásért áhítozva.

– Csapj meg a szíjjal! – utasítom, mire azonnal nyúl is az eszközért, hogy szadista vágyait kiélje rajtam. Először csak gyengéden megcirógatja vele a bűntetendő területet, ezzel is fokozva bennem az átható feszültséget, amit az a tudat szít, hogy a gyönyörért meg kell szenvedni, mert minket a fájdalommal szerzett mámor önt el a legelemibb erővel. Elégedett morajjal válaszolok a csattanás csípősségére, de többet akarok.

– Lefogadom, hogy tetszett – a legszexibb mosolyával ajándékoz meg, hangjából kihívást vélek kihallani. Tekintetét az enyémbe függesztve nyal végig belső combomon, apró puszit nyom domboromra, s minden figyelmeztetés nélkül mér újabb csapást oda, ahol előtte nyelvével simogatott. Egyszerre kerít hatalmába a csillagos univerzum szédítő sodrása és a kéj sötétsége; egy pillanatra, mintha öntudatomat is elvesztettem volna a bizsergető katasztrófa szeretetteljes ölelésében.

– Elviszlek a mennyországba – ködös bódultság árnyékolja be szavait, majd gyors mozdulattal megszabadít minket az alsóinktól. Már éppen rám vetné magát, amikor határozott döntéssel küldöm őt a hátára, és felkészítés nélkül egyenesen belé vezetem magamat – tudom, hogy így szereti a legjobban.

– Azt a rohadt! – egyszerre nyögünk fel a hirtelen pattant szikrától, a forró szűkösség gyönyörétől. 

Mellkasomra tapasztott tenyereivel lesimítja rólam a kigombolt ingemet. Varázslattal telve pásztázza felé tornyosuló alakomat, ahogyan tagja köré kulcsolom kezemet, és idegőrlő lassúsággal kezdem kényeztetni. Fejét hátravetve élvezi és kínlódik egyszerre alattam, aminek minden pillanatát kaján örömmel követem végig – rám szoruló nyílásában megállíthatatlanul lüktetek.

– Csókolj meg! – kérleli, s lábait derekam köré fonva lehúz magához, hogy meginvitáljon egy szenvedélyes, de követelőző csókra.

Lassú hullámban lejtjük testünkkel a nyitótónusokat; érzelmes csatát vívunk egymással a dominanciáért, de végül – egy kis harapással megbolondítva őt – én nyerek. Nehezen szakítom el magam a biztonságérzettől, amit ajkai nyújtanak, de muszáj, hogy mindenét feltérképezve ékes foltokkal hintsem, jelezve, hogy ott jártam. A világ legélesebb állkapocsíve mentén a puha nyakát szívom, puszilom, újra szívom, a nyelvemmel körkörösen simítom végig füle tövéig és vissza – elragadó, vaníliával fűszerezett afrodiziákum íze megbolondít. Teljesen belefúrom arcomat nyakhajlata oltalmába, és mélyen beszívom bőre pézsmaillatát. Aromája visszafoghatatlan erővel önt el, csípőm mozgását egyre gyorsabbra veszem, érintkezésünk csattanó hangja feltörő nyögéseinkkel vegyül. Taeyong a hajamba túrva fejezi ki elégedettségét, kellemetlenül meghúzza, ezzel is tovább ingerel engem – imádom, amikor gyönyörű fájdalmat okoz.

– Karmolj szét, hogy jobban érezzelek! – követelésemmel egyidőben megszorítom lüktető merevedését. Hátam azonnal ívbe feszül körmeinek perzselő karcolásától, izmaim összehúzódnak, parázsként égek bűntető karmolásai alatt; ezzel fizet vissza, amiért vontatott szenvedésben részesítem a beteljesülés helyett.

Megelégelve kényeztetését elengedem, és felemelkedve kihúzódóm belőle. Ideje, hogy kedvenc pózomra váltsak. Lebontom körém font lábait, majd hasra fordítom, és kezemmel szétnyitom alma keménységű fenekét, amibe legszívesebben beleharapnék, de helyette ismét tövig belemártom magam. Testsúlyom felével ránehezedek, két oldalán a lepedőt markoló ujjaiba fűzöm sajátjaimat, kidolgozott hasfalammal izzadságtól nyirkos gerincének vonalát követem. Heves tempót kezdek diktálni, nyakába nyögve adom tudtára, hogy mennyire fenséges egész mivolta, alattam vonagló teste. Fejét felém fordítva csókért nyújtózik, amit készségesen megadok neki. Akaratlanul is belassítok, kicsit elidőzöm nyelvének szenvedélyes izgalmában. Mesteri technikája még jobban begerjeszt, ezért megszakítom csatánkat, és lapockájánál tartva az ágynak szegezem.

– Ne haragudj, most az édes csókjaid helyett a tested őszinteségére van szükségem – mondom, és az eddiginél is kíméletlenebbül folytatom kitöltését. Gyomorból feltörő morgásomba egy terccel feljebb táncoló hangja vegyül, ahogyan egyre közelebb taszítom magunkat a mennyország felé.

– Mondd ki a nevem! – lehajolva hozzá fülébe suttogom kívánságom, miközben érzéki ritmust veszek fel.

– Jaehyun! – elfúló feleletét ziháló lihegése nyomja el. Izmaink feszültsége egyre jobban fokozódik, ahogyan minden lökéssel megérint minket az orgazmus előszele. Érzem összehúzódó szorításából, hogy már nem bírja sokáig, annyira forró és szűk, ahogyan teljes méretemben körülzár – kurvára megőrjít.

– Mondd a nevem! – gyöngyöző homlokánál fogva hátra hajtom fejét, és a választ követelve vállába harapok.

– Dugj meg, Jae! – vad kéjjel, szinte könyörögve kéri, hogy juttassam el végre a csúcsra, amit eddig úgy húztam előtte, mint a mézesmadzagot. Intenzív mozgással reagál testem a hangjára, s durvábban tolom ágyékomat övének, amíg meg nem jelenik az az ismerős, görcsös csomó, ami összeránt, majd, ahogy az élvezet a tetőfokára hág, kisimulva szétterjed bennünk mindenhol; lábujjaink, hátunk, izmaink megremegnek, mikor elér minket a csodálatos beteljesülés.

Testünk isteni színjátékával juttattuk át egymást a mennyország kapuin abból a pokoli fergetegből, melyet a tragikus szenvedélybetegség jegyében építettünk fel magunk körül.

__________________________

Sziasztok! ^^

Oké, rendesen izgulok, hogy mit gondoltok róla, mert ez az első alkalom, hogy ilyen témában írtam, és megmondom őszintén, nagyon nehéz volt, de erre a dalra semmi más értékelhető ötletem nem volt. Eléggé távol áll tőlem ez a téma, de b tervem nem lévén, Jaeyong hiányom miatt megírtam egy kis (nagy) segítséggel. És mert nem akartam skippelni. xD

Remélem, hogy nem nagyon botránkoztattalak meg benneteket, ha meg igen, akkor sorry! XD

Várom a véleményeteket, nagyon kíváncsi vagyok!