Obsession - BaekYeol

 

Ajánlott zene: Bagossy Brothers Company – Úszom a Nap felé

 

„Hallottam, hogy amikor a szökőár megérkezik, vannak emberek, akik a partról nézik azt. Látják, hogy közeleg a katasztrófa, látják, ahogy eltűnik a horizont. De igazából nem veszik észre, csak amikor már túl késő.”

 

Merülök. Minden nappal egyre lejjebb kerülök a magány sűrűjében, hiába kiáltok, csak önmagam eltorzult segélykérését hallom vissza; mintha a testem és a külvilág közt egy láthatatlan vízburok feszülne, amelyen sem a hang, sem a fény nem képes áthatolni.  

Megőrjített a fejemet feszítő fájdalom, az egymással harcoló gondolatok, amik álmomban sem hagytak nyugodni, csak még jobban keservessé változtatták az egyébként is reménytelen illúziókat, melyeket az agyam gúnyosan elém vetített, amikor nagy nehezen sikerült elaludnom. Az ablakon kinézve láttam, hogy az emeletes házak közt néhol áttűnő horizont alja pirkadatba folyik át. A kinti homályos világosság is bántott, csak még jobban lüktetni kezdett tőle a halántékom. Tenyeremet odaszorítva próbáltam enyhíteni a hasogatást, de képtelen voltam elcsitítani a bennem dúló vihar zaját.

– Mocskos vagy, Chanyeol. Egyszerűen undorító vagy – élesen vágtak sötét szobám csöndjébe a szavak, melyektől elborított a hideg veríték.

– Hagyd abba! Elég! – rekedt könyörgésem gyönge páraként tűnt el, mintha soha nem is létezett volna.

– Úgysincs senki, aki segíthetne neked. Hiába tiltakozol, tudod, hogy igazam van. Undorodnak tőled az emberek.

Ujjaim remegésbe kezdtek, mire felhúzott térdeimet átkarolva igyekeztem elfojtani az egyre erősödő reszketést. Körmeimmel végigszántottam a pólóból kilógó karjaimon, de nem tudtam megszabadulni a szennyezettség érzetétől. Felpattantam széttúrt ágyamról, s egyenesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. Az ajtót kulcsra zárva magam mögött elkezdtem lerángatni a felsőmet, amit a neki megfelelő színű szennyeskosárba hajtogattam levetett alsómmal együtt, majd beléptem a zuhanykabinba. Először a hideget nyitottam meg, hogy kissé lenyugtassa felhevült testem és zaklatott szívverésem. Hamar forró vizet is engedtem mellé, s élveztem, ahogy tetőtől talpig végigfolyt rajtam selymes érintése. Tusfürdőt és fertőtlenítőt öntöttem a kezembe, és minden porcikámat tisztára mostam, viszont ennyitől nem voltam megelégedve. Megragadtam a mosdókagyló szélén levő körömkefét, újabb adag szerrel láttam el, majd durván nekiestem vele a koszos bőrömnek. Már fájt, szinte égetett, amikor a harmincadik fel-le sikálást számoltam a karomon, de nem bírtam abbahagyni, míg el nem értem az ötvenig. Számok és cselekvések csapdájába szorultam, már megszoktam, hogy semmit nem tehetek a késztetések ellen. Nagy lélegzetet vettem a fullasztóan meleg levegőből, és folytattam a mosakodást, miközben néma könnycseppjeim megindulva azonnal eggyé váltak a testemről lemosott szennyel, s a lelkembe szivárogva mérgeztek tovább.

 

 

Fogalmam sem volt, hogy mennyi időt töltöttem el a zuhany alatt. Mikor felöltözve, hatalmas gőzfelhőt húzva magam után, kiléptem a fürdő ajtaján, meghallottam, hogy valaki a konyhában matat. Biztosan Baekhyun az, egyedül neki van hozzám kulcsa. Sejtésem beigazolódott, mikor a nappaliból nyíló ki helyiségbe érve megláttam vékony, nálam sokkal alacsonyabb testét, amint a pult előtt állva pucolt valamit.

– Hát itt vagy! Azt hittem már, hogy sose leszel kész – rám se nézve folytatta a munkát. A zöldségek és nyers hús látványától azonnal megéreztem a kész étel ízét a számban, mire gyomrom dühösen morogva fejezte ki nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy már több, mint egy napja nem ettem semmit.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem a fáradtságtól rekedtebb hangon, csakhogy kikerüljem a válaszadást.

– Ebédet neked, mert amennyire nemtörődöm vagy, lefogadom, hogy inkább éhen halnál, minthogy rendelj valamit, esetleg főzz, vagy bevásárolj. Kérlek, add ide a szekrényből a nagyobb serpenyőt és a húsvágó kést! – Kérésének eleget téve odaraktam a pultra az edényt, majd a kés markolatát is a kezembe fogva éreztem, ahogyan köd telepedik az elmémre.

– Mire vársz, Chanyeol? Csak meg kell tenned – mintha maga az ördög suttogott volna ismerősen csengő, angyali hangon a fülembe. Hirtelen hideg libabőr futott végig rajtam, elöntött a félelem, ahogyan próbáltam ellenállni a szúrós szavaknak, melyek, mint egy hálóba akadt szerencsétlen legyet, nem eresztettek, csak egyre erőszakosabban törtek felém.

– Nem, nem nem. Ez hülyeség – fogaim közt szűrtem, nem akartam, hogy barátom észrevegyen bármit is.

– De mi lenne, ha mégis hallgatnál rám? Nem akarod kipróbálni, milyen érzés belemélyeszteni a kést a törékeny testembe? Vajon hamar meghalnék? Vagy sokáig szenvednék? Tudom, hogy kíváncsi vagy rá. Itt állok előtted, csak egy mozdulat az egész – borsódzott a hátam attól, hogy mi lenne, ha tényleg engednék a késztetésnek, és leszúrnám.

Ő a legfontosabb ember az életemben. Hogy juthatott ilyen az eszembe? Kezdtem úgy érezni, hogy lassan megőrülök ettől a kettősségtől, és elfogott a hányinger, amiért egyáltalán megfordult ez a fejemben.

– Ideadod végre azt a kést? A hús nem vágja fel magát. – Baekhyun sürgető hangjától összerezzentem, majd megfeszülve odasétáltam hozzá végig attól rettegve, hogy bántani fogom.

A pultra helyeztem lassan az éles eszközt, s kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt. Még mindig éreztem tenyeremben a fogását, gyilkos gondolatomnak mázsás súlyát a vállaimon. Remegő kezeimet ökölbe szorítva próbáltam szabályozni légzésemet, de szívem egyre csak hevesebb tempót diktálva dobogott. Baekhyun megérezhette hirtelen hangulatváltozásomat, mert rám tekintve aggódóan összeráncolta szemöldökívét, miközben az izzadságtól gyöngyöző arcomat pásztázta. Szemébe nézve tudatosult bennem, hogy egy hajszál híján, majdnem megöltem.

– Jól vagy, Chanyeol? Nagyon sápadt vagy – hűs érintése homlokomra simult, de én továbbra is tiszta tekintetébe nézve vesztem el a kétségbeesés és az egyre fojtogató, feltörni készülő pánik keserű ízű egyvelegében.

Nem küzdöttem tovább, összeszorítottam szemhéjamat, és vállára hajolva átadtam magamat a bűntudat és a szorongás engem felemésztő tengerének, amely körülöttem hömpölyögve várt arra, hogy feladjam a harcot ellene, és engedjem, hogy elborítson, lenyomjon, megfullasszon. Azt hiszem, eddig bírtam. Nem tudok tovább úszni. Elfáradtam.

 

Az éjjel koromfeketeségbe burkolódzva feküdtem a paplan megnyugtató ölelésében, de gondolataim minduntalan bekebeleztek a dermesztő valóságukba. Hiába akartam kitörni a letargia állapotából, kényszeresen visszarántottam magam a legmélyebbre. A körülményeket hibáztattam, de igazából önmagam legnagyobb kárát én akartam. Szükségem volt arra, hogy fájjon, nem csak a testem, hanem a lelkem is azért, hogy érezzem; létezem, számítok, fontos vagyok. Talán felfigyelnek rám, ha nem vagyok jól. Viszont azt sem akartam, hogy bármi látszon a külvilág számára, ezért inkább egyedül szenvedtem, és vívtam meg az eleve kudarcra ítélt harcokat, amiket én robbantottam ki gondolataim véres csataterén.

– Vajon, ha a párnába szorítom a fejem, akkor csak elájulok, vagy meg is fulladok? – teret engedtem a kínzó lelkiismeret-furdalásnak, amiért bántani akartam Baekhyunt.

– Úgyis csak teher vagy mások számára. Képtelen vagy a szeretetre, te sem érdemled meg. Próbáld csak ki! Nem veszítesz semmit. – Minden szó felért egy oldalbarúgással, de igaza volt. Rideg sötétségre voltam elhivatott, aki csupán vágyakozhat a Napra, de sohasem érheti el, nem részesülhet a sugarak szívmelengető boldogságából.

Hasra fordulva arcomat belefúrtam az ágyneműbe, s nem érdekelt, hogy forró könnyeim teljesen átáztatják a huzatot. A légzésre figyeltem, ami egyre inkább nehezemre esett a vastag anyagtól. Lüktetett a fejem, szúrt a mellkasom, égett a testem az oxigénhiány okozta gyötrelemtől. Apró, sárga foltok kergetőztek becsukott szemem mögött, szédültem, hányingerem volt, levegőt akartam. Miért teszem ezt? Miért vagyok ilyen? Utálom. Mégis, azt gyűlölöm a legjobban, hogy még ahhoz is gyenge vagyok, hogy ténylegesen kárt tegyek magamban. Dühösen a hajamba túrva emelkedtem fel, és telítettem meg tüdőmet, mire zavaros látásom is kezdett kitisztulni. Hirtelen, mintha ólomsúlyú nehezékeket tettek volna rám, elgyengülve feküdtem, s csak arra vágytam, hogy végre elaludjak.

– Baekhyun, ha eltűnnék, hiányoznék neked? – utolsó kimondott gondolatom elhalványulva veszett bele abba a tátongó űrbe, ahova a valóságküszöb határát átlépve kerültem. 

 

∞

 

Olyan volt, mint a lebegés; körbeölelt a szél, szabadon játszott tincseimmel, cirógatott, és boldogan hagyott hátra, hogy a tenger fodrait lelkes táncra hívja. A víz morajlásának zajában elkéstek a hangok, elcsendesült minden gondolat, elöntött a megnyugvás. Ott álltam, szemben a végtelen kékséggel, amely egyszerre volt hívogató és rettenetesen félelmetes. Sose lehet tudni, hogy melyik hullám sodor ki a partra, és melyik az, ami magával ragadva lehúz a mélybe.

Révedezésemből kedves ujjak kezemre fonódása ébresztett fel, s az érkező felé fordulva lenéztem rá. Pillantásával képes volt horizontot hasítani az elmémbe, segített elkülöníteni a valódi énemet a hamistól. Ahogyan tekintetünk összekapcsolódott, elnémult a csend, s a lelkem meghajolva végre elengedhette bánatát.

– Baekhyun, számomra te vagy az, aki tart, míg fúj a szél – vallomásomra gyengéd mosolyra húzta ajkait, és kipirult arcomra simított.

– Köszönöm, Chanyeol. Rám mindig számíthatsz, itt vagyok neked. Ahogyan te is nekem – szavait követően biztonságot adó öleléssel ajándékozott meg, amelyben végre otthon érezhettem magamat. Egyikünk sem tudta, hogy a felénk tartó szökőár mit tartogat számunkra; kegyetlen, mindent elsöprő, és magával rántó valóságot, vagy kényszerek nélküli, álomszerű életet. Majd, ha ideér, megtudjuk. Addig is, összekulcsolt kezünket kettőnk közé leengedve fordultunk szembe a lemenő Nap csodálatos színkavalkádjával, melynek peremét enyhén megtörte a parthoz közelítő, méretes, végzetesnek ígérkező hullám. – Ne hagyd, hogy az álom megtévesszen! Csak ússz tovább!