Vanília – TaeTen (16+)

 

Ajánlott zene: Evanescene – Haunted

Ajánlott aláfestő zene: DEAN ft. Zico – Pour Up

 

Magával ragad a zene ereimbe szivárgó ritmusa, elkábít a bizsergető érzés, ahogyan véremmel együtt szétárad egész testemben a lüktetés. Emberek pulzáló tömege vesz körül, a parketten testek simulása, ruhaanyagok súrlódása kíséri mozdulataimat, amelyek tökéletes összhangban vannak a helyiséget kitöltő basszus öblös dübörgésével, mégis olyan, mintha az én táncomra reagálna a dallam és a villódzó fények egymást szédítő játéka.

Idejét sem tudom, hogy mióta vagyok itt, csak kiszáradt torkom és nehéz légvételeim ébresztenek rá arra, hogy borzasztóan szomjas vagyok, így kissé szédülve az oxigénhiánytól, de határozott léptekkel indulok meg a bárpult felé, hogy lehűtsem magam egy itallal és pihenjek kicsit. Odaérve fáradtan vetem le magam az egyik székre, s a pultra könyökölve tekintetemmel a csaposét keresem.

– A szokásosat? – kérdezi, miközben már nyúl is az üvegért, hogy megtöltse jéggel teli poharamat.

– Mindig tudod, hogy mire vágyom – mosolyogva nyúlok az italomért, amivel barátom felé biccentve jelzem köszönetem, de ő közben már fordul is egy másik vendéghez, hogy kiszolgálja. Cserepes ajkaimhoz emelve három nagy korttyal iszom ki a pohár tartalmát, s behunyt szemmel élvezem, ahogyan végigmarja torkomat a whiskey forró érintése, és a gyomromtól kiindulva egészen az ujjaim hegyéig elönt a keserű jóleső borzongása.

– Ahogy elnézem, utánad is legalább ennyire vágyakozik valaki – jegyzi meg hozzám visszatérve Johnny egy újabb italt keverve, melyet végül elém helyez le. – Ezt neked küldi.

– Kicsoda? – kérdésemre válaszul lazán jobbra int egyet a fejével, jelezve, hogy nézzek arra.

– Látod ott azt a vörös hajú férfit? Hát, haver, totál bejössz neki. – Belekortyolva a nekem szánt gin tonic-ba végigmérem az ismeretlent, aki mintha megérezte volna, hogy nézem, tekintetembe függeszti övét, s rám villantja ragyogóan fehér fogait egy apró, de hívogató félmosoly erejéig, mire újra átélem a kellemes bizsergést. Azt hiszem, hogy az alkohol kezd a fejembe szállni.

A férfi felállva a helyéről egyenesen felém veszi az irányt. Könnyed lépteiből és mozgásából arra következtetek, hogy legalább olyan jó táncos, mint amennyire jól néz ki. Körülbelül egymagasak lehetünk, harsányvörös haja rakoncátlanul, mégis tökéletesen beállítva omlik markáns vonalú arcába. Ideérve lazán leül a mellettem levő székre, s miután megkéri Johnnyt, hogy töltsön neki újra, szembe fordul velem.

– Egészségedre! – mondja várakozva, mire az övéhez koccantom a saját üvegpoharamat.

– Köszönöm az italt – beleiszom a koktélba, majd az ajkamon hátramaradt cseppeket nyelvemmel itatom fel, és rávillantom azt a mosolyomat, amitől, ha lehet, még helyesebb vagyok. Elégedetten figyelem, ahogyan egy ismerős érzés villan meg pupillájában; egyértelműen tetszem neki. Kár lenne tagadni, nyilván valóan dögös vagyok, és még jobban fokozza bennem a vágyat, amikor ezt felismerik, vagy hangot adnak neki. – Először vagy itt? Még nem láttalak.

– Igen. Valami különlegeset kerestem, és a barátaim ezt a helyet ajánlották – válasza közben meglehetősen feltűnően vizslat, minden porcikámat végigsimogatja alkoholmámoros pillantásával. Szinte lángol a bőröm mustrálásától, s akaratlanul is eljátszom a bűnös képzettel, hogy vajon én milyen módon tudnék neki örömöt szerezni.

– És? Megtaláltad? – meg se próbálom elrejteni hangom flörtölős élét, szemöldököm enyhén megemelve várom válaszát, mire olyan áthatóan fókuszál szemembe, mintha a gondolataimat olvasná ki belőle. Meg nem szakítva a különös kapcsolatot, italát egyre lehúzza, majd felém nyújtja invitáló kezét.

– Táncolunk?

Hozzá hasonlóan egy pillanat alatt eltűntetem a keserűt, felállva belecsúsztatom tenyerem övébe, s hagyom, hogy a hullámzó tömegbe vezessen. Csupán egy felületen érintkezik a bőrünk, de ez is olyan, mintha többszáz kis szikra pattanna ki az ujjaimból, amikor hozzáérek. Elképesztően vonzó férfi, nem csodálom, hogy olyan hatást vált ki belőlem, mint szunnyadó parázsból az oxigén. Összemosódik körülöttem a tér, ahogyan szorosan egymáshoz simulunk. Először lassan, a zene ütemét követve ringunk, kezét derekamra simítva ismerkedik testemmel; oldalamon fel egészen a mellkasomig, ahonnan nyakamra tér át, hogy tarkómnál rövid hajamba túrva kissé hátrahúzza fejemet; valami felszikrázik bennem, mikor megérzem ajkait a zenére lüktető vénámon végigszántani, forró lehelete egyszerre csiklandoz, és borít el finom remegéssel. Nyomott, nyirkos köd feszül tüdőmnek, ahogyan a levegővétellel próbálkozom, de csak recés nyögés szakad fel belőlem; képtelen vagyok kontrollálni magam, megőrjít a tekintetéből áradó szenvedélyes tűz, amit látványom lobbantott fel benne, s ami felemészti az én lelkemet is; teljesen átadom magam neki. Meg akarlak ismerni!

Most rajtam a sor, hogy felfedezzem őt; fürkésző tenyeremmel kidolgozott felsőtestét tapogatom, majd szálkásan izmos karjára áttérve a kitüremkedő erein zongorázom, majd mutatóujjammal halántékától lefelé indulva éles állkapcsa vonalára karcolok; ha kés pengéje lenne, már karmazsin csíkokban folyna nyakán a vérem. Táguló pupillájában viszont látom magam, ami furcsa extázis-hullámmal tölt el, és az ösztönös vágy vonásaimra kiülve veszi át felettem az uralmat. Vastagon fátyolos íriszét fürkészem kérdések és válaszok után kutatva, de csak irizáló színkavalkádba ütközöm. Olyan, mint egy megrepedt tükörfelszín, ami csak a külső fényeket veri vissza, de ahhoz, hogy meglássam a valódi kristályt, álca nélküli önmagamat kell elétárnom. Ki vagy te, hogy ilyen hatást váltasz ki belőlem?

Egyik kezét csípőmre irányítva még közelebb húzom magamhoz, ezzel pattanásig feszítve a minket közrefogó, intenzív feszültségtől lángoló húrt. Formás fenekére markolva dörgölőzöm hozzá, felveszem az egyre gyorsabban dübörgő zene ütemét, és olyan közel hajolok füléhez, hogy beszéd közben arcomon érzem a bőre párás melegét.

– Mi a neved? – búgom a visszafogottságtól rekedt hangon. Nagyon vékony hajszál választ el attól, hogy fülcimpájába harapva letépjem rólunk az összes ruhát, és a táncparkett kellős közepén feláldozzam magunkat a kéj márványoltárán. Te is annyira kívánsz engem, mint én téged?

– Lee Taeyong – recés, mély tónusa olyan erősen dobogtatja meg a szívemet, hogy a fájdalmas gyönyör robbanásszerűen árad szét bennem az ingertől, amelynek ereje egy villámcsapással is felér, s amit pusztán a neve váltott ki belőlem. Ha nem vigyázok, a végén még belehalok a tökéletességbe.

– Engem Tennek hívnak – lehelem közénk elfúlva, és karjaimat vállán átvetve vonom még ennél is érzékibb mozgásba. Izzadságtól gyöngyöző homlokom övének támasztom, fürge ujjaimmal nedves tincseibe túrva játszom velük. Behunyt szemmel élvezem a közelségéből áradó tüzes vonzóerőt, amely elemibb erővel hat rám, mint a gravitáció. Úgy zuhanok valójának végeláthatatlan vulkáni kráterébe, mint a felhőből kiszakadó, reményvesztett esőcsepp, amely még azelőtt oszlik gőzzé, hogy lehetősége lenne a bugyogó láva szenvedélyes ölelésébe mártóznia.

– Ten. – Olyan elégedettséggel ízlelgeti nyelvén a nevemet, mintha a legfinomabb vaníliás csokoládét adtam volna a szájába. – Édes vagy! Van kedved ezt a lakásomon folytatni?

– Menjünk! – mondom, de nem akarok távolabb húzódni tőle. Egy finom másodpercig még élvezzük a varázslatot, aztán kezemre kulcsolva kifelé húz a tömegből.

A kijárathoz felvezető lépcsőkről visszanézve még épp sikerül elkapnom Johnny pillantását, aki mindent tudó vigyorával int egyet felém elköszönésképpen. Hirtelen csap meg a hűvös, koratavaszi éjszaka zsengéje, az elmémre telepedett szeszes homály azonnal tisztulni kezd a friss levegőtől. Sietős léptekkel haladunk egymás mellett, egy szó se hangzik el köztünk a lakásáig tartó, rövid úton, de ez nem az a tipikus, kínos csönd, amit a legtöbb ember igyekszik elkerülni. Ez a csönd kitölt, felforrósít és izgat egyszerre, mert mélységében magába foglalja mindazokat a cselekedeteket és érzéseket, amik egyelőre csak vibráló gondolataink közt várakoznak arra, hogy a hálószoba rejtekében kibontakozhassanak. Csak érjünk már oda!

– Megjöttünk. – Lakása elé érkezve a kulcsokkal kezd el matatni, hogy mihamarabb bejutást nyerve végre a lényegre térhessünk, de nem bírok már magammal, hátulról nyakának esem ajkaimmal, s lassan szívni kezdem vékony bőrét. Azt hiszem, máris a függőjévé váltam.

– Mmmh, isteni vagy – kívánatosan lehelem rá a szavakat, virágos utóízét kóstolgatva kiszabadítom nadrágkorcába tűrt fekete-fehér mintás kendőjét. – Van egy ötletem.

– Mit csinálsz?

– A többi érzékemmel is meg szeretném tapasztalni a belőled áradó gyönyört – az arcán átfutó halvány zavar édes nevetésének kíséretében újabb szintre emeli azt az örvénylő kavalkádot, amelyet ő keltett bennem. Még éppen látom, ahogyan vonásaira a színtiszta vágyakozás kifejezését ölti, majd az anyagot szememre kötve rábízom magam Taeyongra.

 

 

Beborít a matt sötétség bizonytalan határnélkülisége, a szobában vagyok, mégis olyan, mintha sehol se lennék, kemény a lábam alatt a talaj, de szédülök, hacsak egy lépést is teszek. Hosszú, elveszett szavak suttognak nekem, s tudom, hogy még mindig itt van valahol, miközben engem néz, és kivár, mint egy ragadozó, mielőtt lecsap a prédájára. Csak most én vagyok az áldozat, aki önként sétált be a ketrecbe.

Fátyolkönnyű simaság érint meg, csiklandozva hízeleg, de élettelen tapintásából tudom, hogy csak a függöny az, amit felém fúj a nyitott ablakon beszökő, csintalan fuvallat. Hátamat lágy széllökés csapja meg, mint amikor valaki anélkül, hogy felfedezném, el akar menni mellettem, de légies mozgásomnak köszönhetően hirtelen fordulok egyet, és utána kapok. Szatén ingjének gyötrően finom anyagát érzem ujjaim közé simulni, melyre erősen rámarkolva fulladás-közel húzom magamhoz, és megfogadom, hogy többet nem engedem el. Úgy érzem magam, mint egy pillangó, de szárnyaimon ő a tündérpor; képes a felhők magasságáig felrepíteni, azonban, ha lemorzsolódva szertefoszlik, röpképtelenül hullok alá.

– Ne hagyj magamra még egyszer! – suttogom kettőnk közé kérésemet, melyre válaszul egy apró csókot hint nyakhajlatomba, mire elönt a meleg nyugodtság. Önkéntelenül túrok hajának bársonyos rózsaszirmai közé, orromat tincseibe fúrva elveszek a tüdőmet kitöltő vaníliás orchidea-illat szédítő aromájában. Ha tényleg pillangó lehetnék, akkor egyedül az ő virágaiból szeretnék nektárt gyűjteni.

– Ne aggódj, nem foglak! – Minden szó után újabb puszikat lehel bőrömre, néhol fogával karcol, míg ujjaival lassan cirógatva újabb felületeket szabadít fel ingem alól. Végigfut rajtam a libabőr, csak széles vállaiba kapaszkodva tudom megtartani magam. Izomtól feszes hátába markolva csomóba gyűrőm felsőjét, lábamat dereka köré fonva próbálok még közelebb kerülni testéhez, mire fenekem alá nyúlva könnyű mozdulattal ölébe kap, így teljesen hozzá tudom préselem magam. Nyelvével mellkasom középvonalán lefele haladva kényeztet, s ha lehet, még áthatóbban nyomakodik elmémre a kéj kábító vörösfeketéje. Csípőmet felé lökve ingerlem magunkat ruhán keresztül, mire fojtottan szakad fel belőlem az élvezet örömhangja, de az engem elborító parázsfeszültség csak fokozódik, mikor mélyen rezgő nyögése skarlátfüstként kúszik fülembe, körbelengi tudatom, és bőröm alá szivárogva beleissza magát lényembe.

– Csókolj meg! – kérlelem, s fejét kezeim közé fogva fordítom felém, hogy ráhajolva megkaphassam, amit akarok. Arcomat éri szaggatott légvétele, mikor hüvelykujjammal kitapogatom csodálatosan ívelt ajkainak selyempuháját. Meghitt csókot hintek homlokára, csukott szemhéjára, mandulavágású ívének szegletében megbúvó bőrhibára, melyet már akkor észrevettem, mikor a bárban szemeztünk. Számomra tökéletes arcának feltérképezését orrának határozott vonalán folytatom, apró hegyére szelíd puszit hintek, és már éppen rátérnék legértékesebb kincsére, mikor váratlan hirtelenséggel fagy meg köztünk a levegő egy pillanatra; fejét oldalra fordítva megtagadja ajkainktól a kielégülést. Értetlenül felegyenesedem karjaiban, és lehúzom a látásomat fogva tartó anyagot, hogy tekintetébe mélyedjek: a ridegség függönyébe ütközöm.

– Ten – vegyes érzések villanásszerű váltakozása tükröződik vissza rám, többek között a bizonytalanság, a sajnálat és a fájdalom, amitől fullasztóan összeszorul a szívem, de legerősebben az az apró fény hat rám, amely talán a remény bizalomködbe burkolt csillaga lehet. Gyengéden elsimítom homlokába hulló tincseit, s megnyugtató mosollyal ajándékozom meg azt a férfit, aki alig néhány óra alatt elérte, hogy menthetetlenül belezúgjak. Nem akarok mást, csak viszonozni neki azt a rengeteg figyelmet, amit ő azóta nekem szentel, hogy meglátott a bárban.

– Nem baj, ne mondj semmit – kiemelkedő járomcsontját simogatom, melyre a megbánás pírja alig észrevehetően kúszik fel. Teljesen elengedve magát simul tenyerembe, ahogyan gondolataiban elmerülve engem fürkészik; elgyengülök szédítő íriszének sodrásában, mire még szorosabban ölel karjaival.

Belső vívódása egy pillantás alatt tűnik el, helyette olyan állatias vadászösztönnel telve villantja rám mahagóni barnával keretezett pupilláit, mintha éppen megerőszakolna.

– Olyan gyönyörűen táncoltál a parketten. Vajon az ágyamban is menne? –  Félelmetes a belőle áradó kettőség kontrasztja, magával ránt, elsöpör, felizgat. Hátamba karmolva megindul velem a hatalmas franciaágy felé, melynek puha pamutpárnái közé vehemens erővel dob le. Elszédít a vadságából áradó illat, fűszeres és hűvös, ízletes és tüzes tigrisliliom bódulat. Érzem, ahogy engem akar, és én is ugyanennyire vágyom rá.

– Taeyong…

– Kívánlak! – orgánuma megrezegteti a fülledt levegőt, visszhangként újra és újra hallom, egyre hangosabban, teljesen kitölti a szobát, a tüdőmet, gondolataimat, képtelen vagyok elszakadni tőle.

– Akkor kóstolj meg! – mámor fűtötte hangom sóvárog, szüntelenül őt kívánom, érezni akarom, vele együtt lüktetni, lélegezni, az ő szívhangjának dobbanását akarom követni, mikor táncolok; zenéje beleragad fejembe, rá mozgok, őt hallgatom, vele éneklek, őt kísérem, magammal rántom az élvezetbe. Lehetetlenül gyöngéd, úgy kezel, mintha törékeny porcelánként bármikor összeroppanhatnék ujjai közt, és ettől csak még sebezhetőbb vagyok, mint valaha; Taeyong a védelmem, de nála van a lándzsám is.

– Imádom, hogy finomabb vagy, mint a kedvenc zöldteás fagylaltom. Várj itt, mindjárt jövök! – mondja, és kimegy a félhomályban úszó szobából. Hiányát azonnal megérzem, elborít a libabőr, fázni kezdek. Egy kistányérral tér vissza, melyben össze-összekoccan valami, de nem kell sokáig várnom, hogy kiderüljön, mi az. Kezébe fog egyet, fölém hajol, arcomon végighúzza egészen az ajkaimig, fagyos vonalán zsibbadok, szinte éget. – Nyisd ki szépen azt a gyönyörű szád! – engedelmeskedem, mire belecsúsztatja a jégkockát.

Mintha szikrát pattintana bennem, olyan hevesen rántom le a helyemre, hogy ölébe ülve az ágyba szegezzem, hogy a meglepettsége megtöri magabiztos kifejezését, és kíváncsiság uralkodik el rajta. Nem törődve a gombokkal szakítom szét a tökéletességét rejtő selyeming béklyóját, a látványától majdnem félrenyelek, csodálattal vegyes áhítattal simítom végig bordáinak mentét, kidolgozott kockáinak hegyvonulatait, az alhasán kitüremkedő ereket. Akár az örökkévalóságig is el tudnám nézni, de felébresztem magam a bambulásából, és alhasához érve jeges csókot lehelek rá, amire bíztatásként hajamba túr.  Az olvadozó jégkockát köldökére helyezem, és egy újabb után nyúlok, számban benedvesítem, majd markáns izomdomborulatain azzal szánkázva kényeztetem a hideggel, forró nyelvemmel simogatom, a kicsorduló vizet felnyalom, fogaimmal néhol játékosan beleharapok. Nem tudok betelni vele. A kávé élénkítő keserűje, alkohol fanyarsága, karamella töménysége, vanília édessége, a csokoládé boldogsága keveredik a virágoskert aromájával és az érzéki gyönyör ízével.

– Ten! – tompán kúszik fásult elmémbe a felismerés, hogy engem szólongat. Homályos tekintetemmel megkeresem övét, és ismételten megadom magam annak a különleges érzelemörvénynek, ami akkor söpör el, mikor vágy itta íriszeink találkoznak. Ahogy közelebb araszolok hozzá, összenyomul ágyékunk, mire egyszerre tör fel belőlünk a felizgult nyögés, eufórikus állapotunkat csak tetézi, hogy végig egymás szemébe nézünk, s ettől olyan remegéshullám lök végig rajtam, hogy elgyengülve rárogyok. Levegő után kapkodva arcom nyakhajlatába fúrom, gyenge ujjaimmal tincseit cirógatom, szívem alatt szíve vad dübörgését érzem, ahogyan az enyémmel versenyzik. Vajon melyikünk bírja tovább az eszeveszett hajszát?

– Szeretlek – nem gondolkodom, legerősebb belső ösztönömtől vezérelve suttogom fülébe az édes szavakat, de még ez se elég, hogy kifejezzen mindent. A képzeletem játszik velem, vagy tényleg kétszer gyorsabban ver a szíve, mint az előbb?

Felröppen bennem a kétségbeesés, hogy mi van, ha ezzel megölöm azt a varázslatot, amely körülöttünk éledezik, és ha összedöntöm azt a világot, amit együtt építettünk fel. Nem élem túl, ha elveszítem még azelőtt, hogy ténylegesen megkaphatnám.

Mintha zsigerből tudná, hogy mire gondolok, kellemes érintésekkel csitítja el aggodalmaim viharját, mint amikor a napsugarak a haragosszürke felhőket aranykontúrral vonják körbe, emlékeztetve minket arra, hogy még akkor is süt, ha jelenleg nem úgy tűnik. Taeyong finom ujjbegyeivel, kellemesen cirógat, cicáimhoz hasonlóan bújok közelebb testmelegéhez, megnyugtató kisugárzásához, törődő jelleméhez. Arcomat tovább simogatva oldalára fordul, így egymással szembe kerülünk. Alig néhány centiméter van köztünk, orrunk hegye találkozik, elidőzőm hatalmas, gyönyörűen csillogó szemein, amik most kifürkészhetetlenek számomra. Szív alakú ajkai enyhén elnyílnak, alsó ívén észreveszem az ott lakó, aprócska anyajegyet, amely csak még különlegesebbé teszi lenyűgöző mosolyát.

– Mitől lesz neked valaki különleges? – elmerengve teszem fel neki a kérdést, ami már azóta foglalkoztat, hogy leült hozzám az italával.

– Attól, ha olyat mutat nekem, amit senki másnak. Engem nem az érdekel, ami kívül van, amit bárki láthat, hanem az, ami mélyen belül van, a lélek mélyén, amit csak akkor lehet felszínre hozni, ha az illető nem fél és megbízik bennem. Valaki olyan, mint te. – Szavai jelentős nyomot hagynak maguk után, kell néhány pillanat, mire megértem, hogy rólam beszél. Én váltam különlegessé számára, mert megmutattam neki azt, amit előtte senki másnak, hogy ki is vagyok én valójában, és éppen ezért voltam képes őt kristálytisztán látni. Megértettem a vágyait, az érzéseit, azt, hogy van, amihez több időre van szüksége, és nem erőszakoskodtam a miérteket keresve. Az első perctől kezdve vakon megbíztam benne, nem kételkedtem, tudtam, hogy vigyázni fog rám, a testemre és lelkemre is. Őszinte tekintetében a letisztult, gyengédségbe öltözött szeretetet fénylik, erősebben, mint az univerzum összes csillagja együtt véve.

Észrevétlenül araszol hozzám közelebb, már szinte teljesen lecsökkentette a köztünk lévő távolságot. Nagy tenyerével kedvesen simít tarkómra, hajtincseimet ujjai közt morzsolja, fejbőrömet odaadóan masszírozza, hogy minél jobban feloldódjak abban a csodálatos érzésben, melyben pillanatokon belül részesíteni fog. Egyenesen étcsokoládé színű íriszeimbe néz, mikor az utolsó millimétert is maga mögött hagyja az ajkaink egymáshoz vezető ösvényén. Minden képzeletet felülmúl, ahogyan bársonyos szirmai táncba hívják enyéimet. Szemem automatikusan csukódik le a csodálatos harmónia érzetére, amit kettőnk találkozása, és az egymásban való feloldódásunk kelt. Tűzijáték színparádéja robban bennem, mikor nyelvét átvezeti számba, és még tovább mélyíti csókunkat, amiről azt hittem, hogy nem lehet ennél tökéletesebb, de Taeyong bebizonyította, hogy ő még a tökéleteset is képes tovább fokozni, pusztán a létezésével is. Csupán egy légvételnyi időre szakítjuk meg az intenzív kapcsolódást, de ez éppen elég neki arra, hogy ha lehet, még ennél is jobban feje tetejére állítson mindent, amit eddig a világról gondoltam; mert mostantól Taeyong jelenti számomra az állandót, a tapasztalhatót és az érzékelhetőt. Megbabonázva nézem, ahogyan elbűvölő ajkait szólásra nyitja, a hangok és színek elmosódnak, egyedül ráfókuszálok, és arra, amit mondani szeretne.

– Tudod, megfogadtam magamnak, hogy csak azt csókolom meg, aki eléri, hogy szerelmes legyek belé.

_________________________________

Tudtátok, hogy a vanília is egyfajta orchidea? És én imádom a virágokat és a vaníliát, úgyhogy innen a cím. XD

Tyű, amúgy életemben nem írtam még ilyen hosszút, pedig még ez sem kimondottan olyan hosszú, csak kb. 2700 szó, de eddig ez a rekordom, úgyhogy most büszke vagyok magamra, hogy egyáltalán ennyit tudtam írni, mert ez nekem egy kihívás volt számomra, meg igazából ez nem is lett volna jó egypercesnek, úgyhogy kellett ennyi szerintem.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem, hogy nem esik rosszul senkinek se a tartalom a maga 16+ valójával, és yaoi jellegével, de na. Erre a novellára nagy befolyással volt Taeyong és Ten közös száma, a Baby don't stop, szóval hallgassátok, szeressétek, gyönyörködjetek, mert szerintem ez a világ nyolcadik csodája is lehetne. ♡

Sziromélet – JunHwan

 

Ajánlott zene: Destrose – Fade Out

Megtört érzések csendje nehezedik rám, ahogyan szüntelenül csak rád gondolok, kezemben az életünket tartalmazó fényképalbumot szorongatom a kissé már megkopott kanapén ülve. Emlékszel, mennyit erősködtél, hogy ezt vegyük meg? Nekem jobban tetszett a mustársárga, de ragaszkodtál ehhez a vajszínűhöz, hiába mondtam, hogy nagyon hamar be fog koszolódni. De nem bírtam ellenállni a kiskutya tekintetednek, melyekkel könyörögve lepillantottál rám, akárhányszor el akartál érni valamit. Úgy ismerted a gyengepontjaimat, mint senki más a világon. Tudtad, hogy néha csak azért hezitáltam, mert szerettem volna még azokban a csodálatos, krémcsokoládé színű szemeidben megcsillanni látni az örömöt, amely eltöltött téged, mikor nagy sokára rábólintottam valamire. Amivel igazán az őrületbe tudtál kergetni, az az, amikor felkelés után úgy, ahogy voltál, teljesen meztelenül jöttél ki reggelizni. Annyiszor mondtam neked, hogy legalább alsónadrágot vegyél fel, de direkt nem hallgattál rám, mert élvezted, ahogyan minden második falatnál félrenyelek miattad.

Enyhe rózsapiros mosoly kúszik arcomra, egyszerre önt el a kényelmes melegség és a fanyar fájdalom kavalkádja az imént szertefoszlott emlékvillanások miatt. Mintha a földből kitépve megvonták volna tőlem a lehetőséget, hogy tavasszal újra sziromlelkeket növesszek. A testem még mindig ismeri az ölelésedet, magamon érzem gyengéd tenyered simogató érintését, apró csókjaid cirógatását a kedvenc, szív alakú anyajegyemen, megnyugtató bariton hangod bizsergető mélysége most is remegésre késztet. Jelenléted kitölti a lakás összes helyiségét, bárhová megyek, mindenhol veled találkozom; keserű mandulaillatod teljesen beleitta magát lényembe. A Te szenvedésed szorítja össze a mellkasomat annyira, hogy levegőhöz is alig jutok, vagy én vagyok ennyire szomorú? Már nem tudom, hogy hol végződőm én, s hol kezdődsz Te.

Kinyitom az albumot az első oldalon, majd óvatosan végighúzom ujjaimat a megsárgult papírlapra írt, tüskeként maró sorokon, s a mellé ragasztott, préselt virágon, melynek időszítta színe csupán halvány derengésként tükrözi egykori ékes vidámságát.

„Láttam egy virágot nappal szirmot bontani,

Majd eljött az este, s újra megláttam a virágot.

Ahogyan a világ fényességből sötétségbe borult,

a gyönyörű színek is eltompultak.

Megtanultam, hogy

nappal virágzol, majd elhalványulsz az éjben.

Te, aki a világosságot és a sötétséget bizonytalanul határolod,

mindig virág maradsz.”

Versed abba a pillanatba repít, mikor egyszerre osztoztunk a boldogság mosolyain és a meghatottság könnyein. Én azért sírtam, mert ezt nekem, rólam írtad: elevenembe láttál, olvastál bennem, felismertél, szavakba öntöttél, miközben szereteteddel vígasztaltál, s akkor még nem tudtad, de gyógyítottál is. Akárhányszor a depresszió vaksötét vermében találtál, velem ejtettél empátia-könnyeket. Ebben a feneketlen mélységben jöttem rá, hogy egyedül Te vagy az én világosságom, az a fény, mely alatt az a virág lehetek, amit a szívemben látsz gyökerezni.

Arcomat égetően végigszántó kristály a megszáradt növényre hullva darabjaira törik az igazságtól, mely minden nap fojtogat; már nem tudlak visszahozni. A következő csepp vörös reménybe kapaszkodva enged el, s lelkesen színezi újra a megfakult szirmokat. Azt ígérted, hogy könnyebb lesz. Hogy sose fogom magam egyedül érezni. Megtörve, összeaszottan, megtaposva érzem magam, amióta csak elmentél. Mint a legszebb virág, amit csak azért szednek le az emberek, hogy eljátsszák vele a szeret – nem szeretet, tudva, hogy úgyis a kedvükre alakítják a végkimenetelt, míg az élettelen bársonypihék tehetetlenül peregnek alá a semmibe. Minden nélküled töltött nappal leszakítottál egyet rólam, míg végül nem maradtam más, csak egy kiszikkadt, üres szár, amelyen a saját elvesztett szirompengéi ejtettek végzetes sebeket. Örök éjbe vagyok zárva, az élet fájdalmának vérző hegeit magamon viselem, miközben egyre csak az utolsó, nekem mondott szavaidat ismétlem:

– Várj rám, hazajövök!

_________________________

Sziasztok! ^^ 

A novellában szereplő verset Koo Junhoe írta, és egy V Live részből kiderült, hogy igazából Jinhwan és a nehezebben megélt pillanatai ihlették. ;;; Épp képet kerestem róluk, mikor megtaláltam az erről szóló gifeket, és úgy voltam vele, hogy mindenképpen bele szeretném építeni ezt és June gondolatait Jinanról és a depresszióról a novellámba, így e köré írtam meg ezt a kis történetet. Több-kevesebb sikerrel. ><

Beszúrom ide azt a  pár gifet tartalmazó LINKET, ahonnan talán jobban meg tudjátok ti is érteni a verset és annak jelentését Jinanra és Junhore-ra nézve. Az én szívem rendesen összeszorult tőle ;;;

Illetve az emlékben szereplő, meztelenül való reggelizés valóban megtörtént, Jinan mesélte egy rádiós talkshowban, mikor az életükről szóló vicces sztorikról kérdezték őket. XD

Elég hamar készen lettem ezzel, remélem, hogy nem vált ez a novella kárára. Nagyon várom már a véleményeiteket! *-*

A borítót nagyon köszönöm Neked, Chingu! ;; 💜

Még egy Jinan, mert annyira szeretem :3

    Muszáj vagyok ide betenni, mert csodálatos lett ez az MV, a zene, a hangok, a szöveg, minden. Nézzétek, hallgassátok, szeressétek őket! :3

És szerintem valamilyen szinten illik is a novellámhoz, de hangulatában mindenképpen. ;; 

iKON – Why, why why

Obsession - BaekYeol

 

Ajánlott zene: Bagossy Brothers Company – Úszom a Nap felé

 

„Hallottam, hogy amikor a szökőár megérkezik, vannak emberek, akik a partról nézik azt. Látják, hogy közeleg a katasztrófa, látják, ahogy eltűnik a horizont. De igazából nem veszik észre, csak amikor már túl késő.”

 

Merülök. Minden nappal egyre lejjebb kerülök a magány sűrűjében, hiába kiáltok, csak önmagam eltorzult segélykérését hallom vissza; mintha a testem és a külvilág közt egy láthatatlan vízburok feszülne, amelyen sem a hang, sem a fény nem képes áthatolni.  

Megőrjített a fejemet feszítő fájdalom, az egymással harcoló gondolatok, amik álmomban sem hagytak nyugodni, csak még jobban keservessé változtatták az egyébként is reménytelen illúziókat, melyeket az agyam gúnyosan elém vetített, amikor nagy nehezen sikerült elaludnom. Az ablakon kinézve láttam, hogy az emeletes házak közt néhol áttűnő horizont alja pirkadatba folyik át. A kinti homályos világosság is bántott, csak még jobban lüktetni kezdett tőle a halántékom. Tenyeremet odaszorítva próbáltam enyhíteni a hasogatást, de képtelen voltam elcsitítani a bennem dúló vihar zaját.

– Mocskos vagy, Chanyeol. Egyszerűen undorító vagy – élesen vágtak sötét szobám csöndjébe a szavak, melyektől elborított a hideg veríték.

– Hagyd abba! Elég! – rekedt könyörgésem gyönge páraként tűnt el, mintha soha nem is létezett volna.

– Úgysincs senki, aki segíthetne neked. Hiába tiltakozol, tudod, hogy igazam van. Undorodnak tőled az emberek.

Ujjaim remegésbe kezdtek, mire felhúzott térdeimet átkarolva igyekeztem elfojtani az egyre erősödő reszketést. Körmeimmel végigszántottam a pólóból kilógó karjaimon, de nem tudtam megszabadulni a szennyezettség érzetétől. Felpattantam széttúrt ágyamról, s egyenesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. Az ajtót kulcsra zárva magam mögött elkezdtem lerángatni a felsőmet, amit a neki megfelelő színű szennyeskosárba hajtogattam levetett alsómmal együtt, majd beléptem a zuhanykabinba. Először a hideget nyitottam meg, hogy kissé lenyugtassa felhevült testem és zaklatott szívverésem. Hamar forró vizet is engedtem mellé, s élveztem, ahogy tetőtől talpig végigfolyt rajtam selymes érintése. Tusfürdőt és fertőtlenítőt öntöttem a kezembe, és minden porcikámat tisztára mostam, viszont ennyitől nem voltam megelégedve. Megragadtam a mosdókagyló szélén levő körömkefét, újabb adag szerrel láttam el, majd durván nekiestem vele a koszos bőrömnek. Már fájt, szinte égetett, amikor a harmincadik fel-le sikálást számoltam a karomon, de nem bírtam abbahagyni, míg el nem értem az ötvenig. Számok és cselekvések csapdájába szorultam, már megszoktam, hogy semmit nem tehetek a késztetések ellen. Nagy lélegzetet vettem a fullasztóan meleg levegőből, és folytattam a mosakodást, miközben néma könnycseppjeim megindulva azonnal eggyé váltak a testemről lemosott szennyel, s a lelkembe szivárogva mérgeztek tovább.

 

 

Fogalmam sem volt, hogy mennyi időt töltöttem el a zuhany alatt. Mikor felöltözve, hatalmas gőzfelhőt húzva magam után, kiléptem a fürdő ajtaján, meghallottam, hogy valaki a konyhában matat. Biztosan Baekhyun az, egyedül neki van hozzám kulcsa. Sejtésem beigazolódott, mikor a nappaliból nyíló ki helyiségbe érve megláttam vékony, nálam sokkal alacsonyabb testét, amint a pult előtt állva pucolt valamit.

– Hát itt vagy! Azt hittem már, hogy sose leszel kész – rám se nézve folytatta a munkát. A zöldségek és nyers hús látványától azonnal megéreztem a kész étel ízét a számban, mire gyomrom dühösen morogva fejezte ki nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy már több, mint egy napja nem ettem semmit.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem a fáradtságtól rekedtebb hangon, csakhogy kikerüljem a válaszadást.

– Ebédet neked, mert amennyire nemtörődöm vagy, lefogadom, hogy inkább éhen halnál, minthogy rendelj valamit, esetleg főzz, vagy bevásárolj. Kérlek, add ide a szekrényből a nagyobb serpenyőt és a húsvágó kést! – Kérésének eleget téve odaraktam a pultra az edényt, majd a kés markolatát is a kezembe fogva éreztem, ahogyan köd telepedik az elmémre.

– Mire vársz, Chanyeol? Csak meg kell tenned – mintha maga az ördög suttogott volna ismerősen csengő, angyali hangon a fülembe. Hirtelen hideg libabőr futott végig rajtam, elöntött a félelem, ahogyan próbáltam ellenállni a szúrós szavaknak, melyek, mint egy hálóba akadt szerencsétlen legyet, nem eresztettek, csak egyre erőszakosabban törtek felém.

– Nem, nem nem. Ez hülyeség – fogaim közt szűrtem, nem akartam, hogy barátom észrevegyen bármit is.

– De mi lenne, ha mégis hallgatnál rám? Nem akarod kipróbálni, milyen érzés belemélyeszteni a kést a törékeny testembe? Vajon hamar meghalnék? Vagy sokáig szenvednék? Tudom, hogy kíváncsi vagy rá. Itt állok előtted, csak egy mozdulat az egész – borsódzott a hátam attól, hogy mi lenne, ha tényleg engednék a késztetésnek, és leszúrnám.

Ő a legfontosabb ember az életemben. Hogy juthatott ilyen az eszembe? Kezdtem úgy érezni, hogy lassan megőrülök ettől a kettősségtől, és elfogott a hányinger, amiért egyáltalán megfordult ez a fejemben.

– Ideadod végre azt a kést? A hús nem vágja fel magát. – Baekhyun sürgető hangjától összerezzentem, majd megfeszülve odasétáltam hozzá végig attól rettegve, hogy bántani fogom.

A pultra helyeztem lassan az éles eszközt, s kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt. Még mindig éreztem tenyeremben a fogását, gyilkos gondolatomnak mázsás súlyát a vállaimon. Remegő kezeimet ökölbe szorítva próbáltam szabályozni légzésemet, de szívem egyre csak hevesebb tempót diktálva dobogott. Baekhyun megérezhette hirtelen hangulatváltozásomat, mert rám tekintve aggódóan összeráncolta szemöldökívét, miközben az izzadságtól gyöngyöző arcomat pásztázta. Szemébe nézve tudatosult bennem, hogy egy hajszál híján, majdnem megöltem.

– Jól vagy, Chanyeol? Nagyon sápadt vagy – hűs érintése homlokomra simult, de én továbbra is tiszta tekintetébe nézve vesztem el a kétségbeesés és az egyre fojtogató, feltörni készülő pánik keserű ízű egyvelegében.

Nem küzdöttem tovább, összeszorítottam szemhéjamat, és vállára hajolva átadtam magamat a bűntudat és a szorongás engem felemésztő tengerének, amely körülöttem hömpölyögve várt arra, hogy feladjam a harcot ellene, és engedjem, hogy elborítson, lenyomjon, megfullasszon. Azt hiszem, eddig bírtam. Nem tudok tovább úszni. Elfáradtam.

 

Az éjjel koromfeketeségbe burkolódzva feküdtem a paplan megnyugtató ölelésében, de gondolataim minduntalan bekebeleztek a dermesztő valóságukba. Hiába akartam kitörni a letargia állapotából, kényszeresen visszarántottam magam a legmélyebbre. A körülményeket hibáztattam, de igazából önmagam legnagyobb kárát én akartam. Szükségem volt arra, hogy fájjon, nem csak a testem, hanem a lelkem is azért, hogy érezzem; létezem, számítok, fontos vagyok. Talán felfigyelnek rám, ha nem vagyok jól. Viszont azt sem akartam, hogy bármi látszon a külvilág számára, ezért inkább egyedül szenvedtem, és vívtam meg az eleve kudarcra ítélt harcokat, amiket én robbantottam ki gondolataim véres csataterén.

– Vajon, ha a párnába szorítom a fejem, akkor csak elájulok, vagy meg is fulladok? – teret engedtem a kínzó lelkiismeret-furdalásnak, amiért bántani akartam Baekhyunt.

– Úgyis csak teher vagy mások számára. Képtelen vagy a szeretetre, te sem érdemled meg. Próbáld csak ki! Nem veszítesz semmit. – Minden szó felért egy oldalbarúgással, de igaza volt. Rideg sötétségre voltam elhivatott, aki csupán vágyakozhat a Napra, de sohasem érheti el, nem részesülhet a sugarak szívmelengető boldogságából.

Hasra fordulva arcomat belefúrtam az ágyneműbe, s nem érdekelt, hogy forró könnyeim teljesen átáztatják a huzatot. A légzésre figyeltem, ami egyre inkább nehezemre esett a vastag anyagtól. Lüktetett a fejem, szúrt a mellkasom, égett a testem az oxigénhiány okozta gyötrelemtől. Apró, sárga foltok kergetőztek becsukott szemem mögött, szédültem, hányingerem volt, levegőt akartam. Miért teszem ezt? Miért vagyok ilyen? Utálom. Mégis, azt gyűlölöm a legjobban, hogy még ahhoz is gyenge vagyok, hogy ténylegesen kárt tegyek magamban. Dühösen a hajamba túrva emelkedtem fel, és telítettem meg tüdőmet, mire zavaros látásom is kezdett kitisztulni. Hirtelen, mintha ólomsúlyú nehezékeket tettek volna rám, elgyengülve feküdtem, s csak arra vágytam, hogy végre elaludjak.

– Baekhyun, ha eltűnnék, hiányoznék neked? – utolsó kimondott gondolatom elhalványulva veszett bele abba a tátongó űrbe, ahova a valóságküszöb határát átlépve kerültem. 

 

∞

 

Olyan volt, mint a lebegés; körbeölelt a szél, szabadon játszott tincseimmel, cirógatott, és boldogan hagyott hátra, hogy a tenger fodrait lelkes táncra hívja. A víz morajlásának zajában elkéstek a hangok, elcsendesült minden gondolat, elöntött a megnyugvás. Ott álltam, szemben a végtelen kékséggel, amely egyszerre volt hívogató és rettenetesen félelmetes. Sose lehet tudni, hogy melyik hullám sodor ki a partra, és melyik az, ami magával ragadva lehúz a mélybe.

Révedezésemből kedves ujjak kezemre fonódása ébresztett fel, s az érkező felé fordulva lenéztem rá. Pillantásával képes volt horizontot hasítani az elmémbe, segített elkülöníteni a valódi énemet a hamistól. Ahogyan tekintetünk összekapcsolódott, elnémult a csend, s a lelkem meghajolva végre elengedhette bánatát.

– Baekhyun, számomra te vagy az, aki tart, míg fúj a szél – vallomásomra gyengéd mosolyra húzta ajkait, és kipirult arcomra simított.

– Köszönöm, Chanyeol. Rám mindig számíthatsz, itt vagyok neked. Ahogyan te is nekem – szavait követően biztonságot adó öleléssel ajándékozott meg, amelyben végre otthon érezhettem magamat. Egyikünk sem tudta, hogy a felénk tartó szökőár mit tartogat számunkra; kegyetlen, mindent elsöprő, és magával rántó valóságot, vagy kényszerek nélküli, álomszerű életet. Majd, ha ideér, megtudjuk. Addig is, összekulcsolt kezünket kettőnk közé leengedve fordultunk szembe a lemenő Nap csodálatos színkavalkádjával, melynek peremét enyhén megtörte a parthoz közelítő, méretes, végzetesnek ígérkező hullám. – Ne hagyd, hogy az álom megtévesszen! Csak ússz tovább!

 

Heaven - JaeYong (18+)

 

Ajánlott zene: Call Me Karizma - Nails

Az exponáló éles sípolása, vakufehér villanás és a fényképezőgép zárhangjának folyamatos kattogása tölti be az egyébként csendes stúdiót. Nincs szükség utasításokra, a legtökéletesebb modellem teljesen ura a testének, szinte könyörög a kamera, hogy el ne vegyem róla a fókuszt, hadd gyönyörködjön még a látványában. Az objektív túloldaláról követem éles vonásain az érzelmek változását, eres kezének kecses mozgását, ahogyan gyengéden megérinti enyhén beharapott, cseresznyepiros ajkait. Megfogja a mellette kiegészítő eszközként heverő ostort, és megcirógatja vele csupasz mellkasát. Tisztán látom ködös tekintetében a buja szexualitást tükröződni, miközben csípőjét enyhén megemelve lábait nagyobb terpeszbe tárja, hogy jobban hozzáférhessek. Térdem ágyékát súrolja, mire a lencsén keresztül nekem címzett nyögése betölti a közénk rekedt levegőt. Egyik kezemet elszakítja az őt csodáló géptől, és végigvezeti a tenyeremet combján, szűk farmerének domborulatán át egészen a szájához, ahol először csak a mutató és középső ujjam hegyét nyalja meg, majd közvetlenül a szemembe nézve tövig bekapja, és tüzes érzékiséggel szopogatni kezdi, mintha a kedvenc nyalókája lenne. Elképeszt izgató nyelvének ujjaim körüli játéka, forró nyálának nedves tapintása, hibátlan fogainak érdessége. Az arcát elborító kéjvágy és csábító nyögéseinek összhangja hullámzó testével az önuralmam utolsó húrjait is pattanásig feszegeti – még mélyebbre akarok jutni benne.

– Kurva finom – leheli, s meg nem szakítva a szemkontaktust, az őrület végső határára sodor engem.

– Legszívesebben most azonnal letépném rólad a gatyát. – Képtelen vagyok elrejteni a nyilvánvalót, hangom minden rezgéséből kihallani a fullasztó vágyat.

– Mire vársz? Fényképezés közben dugsz meg, vagy leteszed a kamerát? – nyomatékot adva kérdésének rám markol, amitől a légzés is nehézkessé válik.

Egy percig sem habozok tovább, félrerakva eszközömet vad szenvedéllyel birtokba veszem kívánatos ajkait. Érezni még az együtt elfogyasztott dinnye édességét csókjában, telhetetlen vágyakozását abban, ahogyan tarkómnál fogva magához szorít. Rutinosan nyúlok övcsatjainkhoz, hogy elkezdjem lehántani magunkról a fölöslegessé vált, egyre szűkebb nadrágokat. Megszakítja nyelvcsatánkat, amit egy elégedetlen morgással veszek tudomásul. Fordít helyzetünkön, immár én fekszem hanyatt, ő pedig egy szál alsónadrágban feszít rajtam. Jéghideg ujjait számba nyomva nedvesíti meg, majd vastag nyálcsíkot húz félig fedetlen mellkasomon keresztül legnemesebb tagomig, de nem adja meg rögtön, amire vágyom, hanem nyakamra térve kissé megharap, és szívni kezdni az érzékeny bőrömet. Csípőjét ütemesen dörzsöli hozzám, tenyeremmel fenekébe markolva biztatom gyorsabb tempóra, de borzasztó távolságnak, és megugorhatatlan gátnak érződik az a fél centi anyag, ami elválaszt tőle.

– Baszd meg, Taeyong, cseszettül jó vagy!

– Jobban szeretem, amikor te csinálod velem – mondja fülemhez hajolva, és fogai közé véve ingerelni kezdi. Tehetsége van ahhoz, hogy megtalálja a gyengepontjaimat, amitől kétszeresére nő bennem a lávaként fortyogó élvezet. Az alattunk felgyűrődött ágyneműbe markolok, és feljebb lököm csípőmet nagyobb intenzitásért áhítozva.

– Csapj meg a szíjjal! – utasítom, mire azonnal nyúl is az eszközért, hogy szadista vágyait kiélje rajtam. Először csak gyengéden megcirógatja vele a bűntetendő területet, ezzel is fokozva bennem az átható feszültséget, amit az a tudat szít, hogy a gyönyörért meg kell szenvedni, mert minket a fájdalommal szerzett mámor önt el a legelemibb erővel. Elégedett morajjal válaszolok a csattanás csípősségére, de többet akarok.

– Lefogadom, hogy tetszett – a legszexibb mosolyával ajándékoz meg, hangjából kihívást vélek kihallani. Tekintetét az enyémbe függesztve nyal végig belső combomon, apró puszit nyom domboromra, s minden figyelmeztetés nélkül mér újabb csapást oda, ahol előtte nyelvével simogatott. Egyszerre kerít hatalmába a csillagos univerzum szédítő sodrása és a kéj sötétsége; egy pillanatra, mintha öntudatomat is elvesztettem volna a bizsergető katasztrófa szeretetteljes ölelésében.

– Elviszlek a mennyországba – ködös bódultság árnyékolja be szavait, majd gyors mozdulattal megszabadít minket az alsóinktól. Már éppen rám vetné magát, amikor határozott döntéssel küldöm őt a hátára, és felkészítés nélkül egyenesen belé vezetem magamat – tudom, hogy így szereti a legjobban.

– Azt a rohadt! – egyszerre nyögünk fel a hirtelen pattant szikrától, a forró szűkösség gyönyörétől. 

Mellkasomra tapasztott tenyereivel lesimítja rólam a kigombolt ingemet. Varázslattal telve pásztázza felé tornyosuló alakomat, ahogyan tagja köré kulcsolom kezemet, és idegőrlő lassúsággal kezdem kényeztetni. Fejét hátravetve élvezi és kínlódik egyszerre alattam, aminek minden pillanatát kaján örömmel követem végig – rám szoruló nyílásában megállíthatatlanul lüktetek.

– Csókolj meg! – kérleli, s lábait derekam köré fonva lehúz magához, hogy meginvitáljon egy szenvedélyes, de követelőző csókra.

Lassú hullámban lejtjük testünkkel a nyitótónusokat; érzelmes csatát vívunk egymással a dominanciáért, de végül – egy kis harapással megbolondítva őt – én nyerek. Nehezen szakítom el magam a biztonságérzettől, amit ajkai nyújtanak, de muszáj, hogy mindenét feltérképezve ékes foltokkal hintsem, jelezve, hogy ott jártam. A világ legélesebb állkapocsíve mentén a puha nyakát szívom, puszilom, újra szívom, a nyelvemmel körkörösen simítom végig füle tövéig és vissza – elragadó, vaníliával fűszerezett afrodiziákum íze megbolondít. Teljesen belefúrom arcomat nyakhajlata oltalmába, és mélyen beszívom bőre pézsmaillatát. Aromája visszafoghatatlan erővel önt el, csípőm mozgását egyre gyorsabbra veszem, érintkezésünk csattanó hangja feltörő nyögéseinkkel vegyül. Taeyong a hajamba túrva fejezi ki elégedettségét, kellemetlenül meghúzza, ezzel is tovább ingerel engem – imádom, amikor gyönyörű fájdalmat okoz.

– Karmolj szét, hogy jobban érezzelek! – követelésemmel egyidőben megszorítom lüktető merevedését. Hátam azonnal ívbe feszül körmeinek perzselő karcolásától, izmaim összehúzódnak, parázsként égek bűntető karmolásai alatt; ezzel fizet vissza, amiért vontatott szenvedésben részesítem a beteljesülés helyett.

Megelégelve kényeztetését elengedem, és felemelkedve kihúzódóm belőle. Ideje, hogy kedvenc pózomra váltsak. Lebontom körém font lábait, majd hasra fordítom, és kezemmel szétnyitom alma keménységű fenekét, amibe legszívesebben beleharapnék, de helyette ismét tövig belemártom magam. Testsúlyom felével ránehezedek, két oldalán a lepedőt markoló ujjaiba fűzöm sajátjaimat, kidolgozott hasfalammal izzadságtól nyirkos gerincének vonalát követem. Heves tempót kezdek diktálni, nyakába nyögve adom tudtára, hogy mennyire fenséges egész mivolta, alattam vonagló teste. Fejét felém fordítva csókért nyújtózik, amit készségesen megadok neki. Akaratlanul is belassítok, kicsit elidőzöm nyelvének szenvedélyes izgalmában. Mesteri technikája még jobban begerjeszt, ezért megszakítom csatánkat, és lapockájánál tartva az ágynak szegezem.

– Ne haragudj, most az édes csókjaid helyett a tested őszinteségére van szükségem – mondom, és az eddiginél is kíméletlenebbül folytatom kitöltését. Gyomorból feltörő morgásomba egy terccel feljebb táncoló hangja vegyül, ahogyan egyre közelebb taszítom magunkat a mennyország felé.

– Mondd ki a nevem! – lehajolva hozzá fülébe suttogom kívánságom, miközben érzéki ritmust veszek fel.

– Jaehyun! – elfúló feleletét ziháló lihegése nyomja el. Izmaink feszültsége egyre jobban fokozódik, ahogyan minden lökéssel megérint minket az orgazmus előszele. Érzem összehúzódó szorításából, hogy már nem bírja sokáig, annyira forró és szűk, ahogyan teljes méretemben körülzár – kurvára megőrjít.

– Mondd a nevem! – gyöngyöző homlokánál fogva hátra hajtom fejét, és a választ követelve vállába harapok.

– Dugj meg, Jae! – vad kéjjel, szinte könyörögve kéri, hogy juttassam el végre a csúcsra, amit eddig úgy húztam előtte, mint a mézesmadzagot. Intenzív mozgással reagál testem a hangjára, s durvábban tolom ágyékomat övének, amíg meg nem jelenik az az ismerős, görcsös csomó, ami összeránt, majd, ahogy az élvezet a tetőfokára hág, kisimulva szétterjed bennünk mindenhol; lábujjaink, hátunk, izmaink megremegnek, mikor elér minket a csodálatos beteljesülés.

Testünk isteni színjátékával juttattuk át egymást a mennyország kapuin abból a pokoli fergetegből, melyet a tragikus szenvedélybetegség jegyében építettünk fel magunk körül.

__________________________

Sziasztok! ^^

Oké, rendesen izgulok, hogy mit gondoltok róla, mert ez az első alkalom, hogy ilyen témában írtam, és megmondom őszintén, nagyon nehéz volt, de erre a dalra semmi más értékelhető ötletem nem volt. Eléggé távol áll tőlem ez a téma, de b tervem nem lévén, Jaeyong hiányom miatt megírtam egy kis (nagy) segítséggel. És mert nem akartam skippelni. xD

Remélem, hogy nem nagyon botránkoztattalak meg benneteket, ha meg igen, akkor sorry! XD

Várom a véleményeteket, nagyon kíváncsi vagyok!

Borahae - TaeKook

 

Ajánlott zene: Harry Styles - Sweet Creature

     Káprázó csillagok és az éjszakai város remegő fényei festenek színes árnyakat a hullámzó Han folyó tükrére. Korlátnak támaszkodva nézem a felszínen feltűnő, és változó alakokat, miközben az összekuszálódott gondolataimat próbálom rendezni. Mindig is szerettem a vizet, folyton változó állandóságát, megjelenésének különböző formáit, de leginkább az eső megnyugtató hangját és friss illatát szeretem. Olyankor kedvem támad kimenni, és hagyni, hogy tetőtől talpig beborítson, beszivárogjon pulóverem alá, eláztasson, és átmossa a lelkem.

     Emlékszem, pont egy ilyen nap volt, amikor Ő és én, átlépve a barátság keskeny határán, közelebb kerültünk egymáshoz. Hazafele sétáltam az utcán, s egyszerre szakadni kezdett a semmiből. Én csak álltam ott, arcomat a hamuszín felhők felé fordítva, szememet lehunyva élveztem a hűs cseppeket, miközben az összes aznapi feszültségem és aggodalmam az esővízzel együtt folyt le a beton gyökerek törte barázdái közé. Talán egy óra is eltelt, de lehet, hogy csak pár perc volt, mire nem érintett már tovább a zápor, viszont tompán koppanó hangját még hallottam. Pislogva felnéztem, de nem a borús eget láttam, hanem egy lila esernyőt, melyet valaki felém tartott, hogy ne ázzak tovább – és azt is tudtam, hogy ki. Hiába, az Ő jelenlétéből áradó illatot még a nedves föld aromája se tudta elfedni; éreztem az édes epres-vaníliás samponjának, és a fényképeket előhívó oldatnak kesernyés egyvelegét. Egyszerűen imádtam.

     Bambulásomból a vállamra nehezedő tenyér melege zökkent ki; megérkezett. Megfordulok, hogy csokoládébarna szemeiben századszor is, menthetetlenül elvesszek. Nem bírok ellenállni a lényéből áradó erőnek. Lecsökkentem a köztünk lévő, mérhetetlen távolságot, és gyengéd ölelésbe zárom vékony testét; végre hazaértem. Tarkójának selymesen puha, ébenfekete tincsei közé vezetem ujjaimat, finom, körkörös mozdulatokkal masszírozom, míg teljesen el nem engedi magát. Orrát nyakhajlatomba fúrva sóhajt nagyot, mintha az elmúlt napok összes gondja és vitája megoldásra talált volna karjaimban. Közelségében az idő fogalma számomra olyannyira relatív, hogy nem is létezik; burkot von körénk egymás jelenléte, melyen belül a pillangók röptükbe fagynak, a cseresznyefák örökké virágoznak, s a levegőbe dermedt, szemerkélő esőcseppek kristályként ragyognak a soha le nem nyugvó Hold árasztotta ezüstfényben.

     – Hiányoztál ­– suttogásom szinte elveszik a ránk telepedett, meghitt csendben. Eltolom magamtól, éppen csak annyira, hogy ismét csillogó tekintetébe nézhessek; közös jövőnket látom meg benne. – Ne haragudj, amiért múltkor úgy felhúztam magam és megbántottalak. Az én hibám, hogy mostanában későn értem haza, és nem gondoltam bele, hogyan esik ez neked. Sajnálom, hogy hülye féltékenykedéssel vágtam vissza, amit utálsz.

     Kezemet felemelve puha orcáját cirógatom; ujjbegyeimmel követem arcélének lágyan ívelt vonalát. Állánál megállapodom, alányúlva enyhén felemelem, hogy megcsodáljam telt ajkait is, melyeket a számára zavarba ejtő pásztázásom miatt kissé beharap ­– egyszer biztosan az őrületbe fog kergetni. Türelmetlenül húz magához felé nyújtott karomnál fogva, ajkaink szinte súrolják egymást, ahogy a légvételnyi közelségbe duruzsolja rekedtes mélységű válaszát.

     – Megbocsátok. Csak csókolj már meg! – vágyakozva leheli a szavakat. Alsó ajkát nyelvével megnedvesíti, pont úgy, mint kedvenc süteményébe való harapás előtt szokta.

    – Nem kell kétszer kérned. – Hihetetlen élmény újra és újra megízlelni. Minden alkalommal van benne valami leírhatatlanul különleges. Szeretet-gyengéden mozgatja száját enyémen, majd engedve a szenvedélynek, félrebillentett fejjel mélyíti el csókunkat. Mellkasunk szaporábban emelkedik, szívünk heves lüktetése egy dallamot követ, míg egymáshoz préselt testünk minden sejtje érzi; egymáséi vagyunk.

     A hiány röpke fájdalma azonnal elönt, mikor megszakítom a világ legfinomabb táncát, de a kabátzsebemet húzó, aprócska súly nem engedi elfeledtetni velem valódi tervemet, mely oly sok fejtörést okozott az elmúlt napokban, és a kelleténél több vitát szült az állandó titkolózás miatt. Egy lépést teszek hátra, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni, miközben felteszem az első kérdésemet.

   – Emlékszel arra az estére, amikor elkezdtünk járni? – bólogatással jelzi igenlő válaszát, szelíd mosolyt fest tökéletes arcára. – Akkor mondtam először, hogy szeretlek. Még nem tudtam a mértékét, de hamar rájöttem, hogy a lehetetlent próbálom megérteni, mert a szerelemnek nincsen mérőszáma, nem lehet olyan egyszerűen meghatározni, mint egy kiló eper tömegét. Erre a melletted töltött évek alatt jöttem rá. Jobban szeretlek ma is, mint tegnap, de kevésbé, mint holnap foglak. – Könnyek csillogását vélem észrevenni, ahogyan bársonyos tapintású arcán szántanak végig, akárcsak a legszebb hullócsillagok meteorzápor idején. – Ezeket a szavakat még te mondtad nekem a harmadik évfordulónk alkalmából. Azóta vártam a tökéletes alkalmat, hogy ugyanezzel a vallomással vegyelek le a lábadról. Nem tudom, hogy sikerült-e, így kimondva sokkal bénábban hangzik, mint azt eredetileg gondoltam… – Tarkómat megvakarva komolytalansággal próbálom elrejteni zavaromat, több-kevesebb sikerrel.

   – Egyáltalán nem béna. Tökéletes. Köszönöm. – Szipogva, könnyfátyol mögül ajándékoz meg a világ legszebb mosolyával.

     – Olyan sok kérdésem van még, hogy nem tudom, melyikkel kezdjem, de talán nem is kell az összeset ma megválaszolnod. – Megvárom, míg eltűnteti sírásának nyomait, majd felteszem a második legfontosabbat a listámról. – Ha most elgondolkodsz az örökkévalóságon, eszedbe jutok én is? – képtelen vagyok hangom remegését elfojtani. Azt hiszem, izzad a tenyerem.

     – Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék rád. Még a vitáink után se. Akármennyire is ki akartalak zárni, egy percre sem tudtalak. Az életem része vagy, a lelkitársam. Az örökkévalóság csak akkor létezik, ha te is benne vagy. – Forróság árad szét testemben a hűvös levegő ellenére is, mikor elér hozzám baritonja. Amikor azt hittem, hogy nem lehet ennél vonzóbb egy ember, tévedtem. Ezúttal az én látásom homályosodik el, de tartom magam, még nem fejeztem be.

     – Jobban ismerlek, mint bárki más a világon. Az aranyos szokásodat, mikor kidugod a nyelved, mert szerinted úgy jobban megy a koncentrálás. Szeretem, amikor megakadsz egy mondatban és szavak helyett mutogatással próbálod magad kifejezni. Tudod, hogy nem bírok ellenállni a hatalmas kiskutyaszemeidnek, és ezt ki is használod, amikor nagyon akarsz valamit. Így volt ez a legutóbb, mikor egymás után kétszer ugyanazt a filmet néztük meg a moziban, mert annyira tetszett neked. A kedvenc zenéd hallgatása közben a dal miatt mosolyogsz, vagy éppen akkor is rám gondolsz? Miről álmodozol, mikor becsukod a szemed? Mindent tudni szeretnék. Tízezer órát is eltöltenék, ha ezzel megtudhatom, hogy milyen édes a lelked valójában. Lehet, hogy sose jutok el az út végéig, de meg fogom próbálni. Nem számít, hogy tízezer óra, vagy az életem hátralevő része szükséges hozzá. Szeretlek és szeretni foglak. És most felteszem az utolsó, de leglényegesebb kérdésemet.

     Alig tudom kontrollálni remegő kezemet, miközben szövetkabátom mély zsebébe nyúlva kitapogatom a kis dobozka formáját. Tenyerembe zárom, míg letérdelek, és megtalálom az egyensúlyomat a tökéletlen betonon. Megkeresem gyémántként csillogó tekintetét, s meg nem szakítva a szemkontaktust, felemelem a kezemben tartott doboz tetejét, felfedve a bársonypárnácskák közt pihenő fehérarany karikagyűrűt. Megannyi érzelem játszik arcvonásaival, de íriszeiből csakis a színtiszta szeretet lila árnyalatait tudom kiolvasni az utolsó kérdésem előtti, szívdobbanásnyi hatásszünetben.

     – Hozzám jössz, Kim Taehyung? – Teljesen megfeledkezem a körülöttünk egyre nagyobb cseppekben hulló esőről, minden idegszálamban megfeszülve csakis az előttem álló, angyalok alkotta teremtmény rezdüléseire, ajkának kecses mozgására, lélek-remegtető hangjára figyelek.

    – Igen! – Térdére ereszkedve borul nyakamba, s megállíthatatlanul záporozó könnyeit kedvenc helyére, nyakhajlatomba törli. Olyan szorosan kapaszkodik hátamba, mintha azt hinné, bármelyik percben eltűnhetek ujjai közül, mint az apró szemcséjű homokszemek. Puha ajkait érzem meg fülemnél, forró lehelete csiklandozva bizserget meg, miközben úgy beszél, hogy csak én halljam; az utolsó szavakat szinte suttogva ejti. – Megbízom benned, szeretni és támogatni foglak. Hűséges leszek hozzád, Jeon Jeongguk. Az utolsó lélegzetemig.

 

 

______________________

A Borahae Koreai kifejezést – I Purple You – Kim Taehyung alkotta meg [BTS]. 💜

„A lila a szívárvány utolsó színe, szóval ez azt jelenti, hogy megbízom benned és hosszú ideig szeretni foglak.” – Kim Taehyung

Karamella - TaeKook

Édes csokoládé és karamella illata táncolta körbe a lakás helyiségeit. Fontos feladata volt; megtalálni a kiszemelt célpontot és kellemesen elbódítva őt lecsalogatni a konyhába, ahol kedvese finomságot készít neki. Megérezve az ínycsiklandozó fuvallatot, Taehyung hasa morogva adta tudtára éhségét, így hát engedve a csábításának feltápászkodott kedvenc foteljéből és éppen olvasott könyvét félretette, hogy fellelje az isteni aromák forrását. Minél közelebb ért a konyhához, az illatok úgy férkőztek minden egyes porcikája közé, ahogy a nyitott ablakon belibbenő szellő felkavarta a gőzpárás levegőt.

Halkan, szinte lábujjhegyen lépkedett egyre közelebb a tűzhelynél serényen tevékenykedő fiúhoz, s alig pár centire állt meg tőle, így teljes rálátása nyílt a széles vállakra, a kavarásba fektetett erő miatt megfeszülő izmokra. Nem tudta magát tovább türtőztetni, gyengéden köré fonta karjait, s szerető ölelésébe vonta. Az olvasztott csokoládé lágysága teljesen beleitta magát a fiú fekete hajába és ruhájába; ennél többet akarva fúrta arcát nyakhajlatába, orrával megcirógatva szuszogott bele, ezzel apró nevetést csiklandozott ki belőle.

– Megkóstolod? – mély, rekedtes hangjának rezgése Taehyung szívét az eddiginél is jobban megdobogtatta. El sem tudta képzelni, hogy hogyan fogja ezt kibírni később, mikor idősebbek lesznek, ha már az elmúlt évek során mit sem változott a másik puszta jelenlétére adott heves reakciója, félő, hogy a szíve egyszer tényleg kiugrik a helyéről. Szavak helyett csak előre hajolt és száját nagyra tátva várta, hogy a másik megetesse, azonban ahelyett, hogy közvetlenül Taehyungnak adta volna a kiskanálnyi falatot, Jungkook cselesen saját maga kapta be gyorsan, játékos vigyor kíséretében.

– Hé! – Taehyung méltatlankodását kifejezve enyhén megütötte barátja karját, s bosszúból belenyúlt a másik edényben gőzölgő karamellába és Jungkook szájára kente a masszát, nem kímélve az arca puha bőrét sem.

Mielőtt bármit is reagálhatott volna, Taehyung ráhajolt az édesebbnél édesebb ajkakra, hogy egyszerre élvezhesse ki két kedvenc ízének mámorítóan finom elegyét; a karamellát és Jungkook eperízű csókját.

_________________________________________________________

Karamellás, O P P Á S, TaeKookos, boldogságos születésnapot kívánok Chingu! 💜

Üzenet a csillagokban - MarkHyuck

Ajánlott zene: Queen - Bohemian Rhapsody

Az életem olyan volt, akár egy fekete lyuk a végtelen világegyetem egy elhagyatott csücskében, távol mindentől és mindenkitől. Mélységes sötétségbe és hideg ürességbe zárt, ahol minden van, és semmi sincs. Nem volt reményem a szabadulásra, beletörődtem, hogy ez az én sorsom, Isten nem tervezett számomra mást, csak örökké tartó magányt, keserűséget, fájdalmat és halált.

Tizennyolc éven át tűrtem, viseltem a fájó, lila foltokat a testemen, és az annál is mélyebb, mindig frissen vérző sebeket a lelkemen. Sosem fogadtak el, szembeköptek, megvetettek, bántottak és megvertek az emberek pusztán az identitásom miatt. Olyan mélységeket tapasztaltam, amelyekről fogalmam sem volt, hogy létezhet. Sötétségben éltem, körbevett a semmitmondó, undorítóan szürke köd, a nemtörődömség nyikorgó mókuskerekébe voltam ragadva, léteztem, de nem éreztem. Semmi sem számított már igazán.

Az ember társas lény. A boldog, teljes élethez szüksége van egy másik személyre, akivel meg tudja osztani minden gondolatát, érzelmét, feltétel nélküli szeretetét, s aki viszont szereti. Mellette őszintén és igazán önmaga lehet. Tízéves koromig az édesanyám volt nekem ez a személy, de az ő elvesztésével a remény apró szikrája is kihunyt a szememből. Reméltem egy boldogabb jövőt, hogy ha majd felnőtt leszek, anyával messze költözünk a házból, távol az apámtól, az iskolától, mindentől, ami eddig csak fájdalmat okozott nekünk. Anya halálával ez az álom, és vele együtt a szabadulás idilli képe is szertefoszlott, már nem volt mi tartsa bennem a lelket. Összeomlottam, de senki sem vette észre, hogy mételyként emészt belülről a magány. Egészen addig, míg Vele nem találkoztam.

Tornádóként forgatta fel addigi silány életemet az a fiú, aki nagyon rövid idő alatt vissza tudta igézni a fényt a tekintetembe, reményt hozott a mindennapokba, meleg ölelésével a legmélyebb, szívemet égető sebeket is képes volt meggyógyítani, majd szeretettel megtölteni. Ő a világosság a sötétségben, vakító villám a mennydörgésben, színpompás, boldogan táncoló őszi levél a hűvös szellőben. Erősebben vonzz Magához, mint a gravitáció a földhöz, a csillagok ragyogásához hasonlóan kápráztat el mindig, amikor megszólal, mosolya langyosan simogat, akár a koranyáron felkelő napsugarak, amikor először érik a hidegtől pirospozsgás arcomat. Ő jelenti számomra a mindenséget, kiragadott a lyukból, ahol letaszítottként, egymagam szenvedtem reményvesztetten. Nélküle már rég elsüllyedtem volna a fenyegető éteri mindenségben.

Holnap lesz húsz éve, hogy erre a világra jöttem. A születésnapom egyszerre volt lehetőség és megpecsételt átok az életem felett. Legtöbbször azt kívántam, bár sose születtem volna meg. Egészen más okból különleges augusztus másodika; akkor ismertem meg, és szerettem bele abba az emberbe, kinek a csillagokat is lehoznám az égről. Neki köszönhetem azt, hogy most itt vagyok, segített visszatalálnom önmagamhoz, megmutatta, hogy sose tart örökké a ködös, szürke fergeteg, mert a vihar után mindig kisüt a nap. Az ég sötétkék vásznán én vagyok a gomolygó bárányfelhő, Ő pedig az éltető meleget adó, ragyogó Nap.

***

Gyönyörű, ezüst fényben szikrázó éjszaka a mai, eddig minden tökéletesen alakult. Elkészítettem a szendvicseket, palacsintát sütöttem, a forrón gőzölgő teát és a forrócsokit termoszba öntöttem, a kedvenc süteményét is megsütöttem, szerencsére még nem hűlt ki. Mindezt egy kosárba pakoltam, pokrócokat és a legféltettebb kincsemet a teleszkópomat elraktam a hátizsákomba; indulásra készen voltam. Azt beszéltem meg Vele, hogy éjfélkor, a város melletti kis dombnál találkozunk. Ott viszonylag alacsony a fényszennyezés, ennek hála zavartalanul gyönyörködhetünk majd az apró, gyémántként tündöklő pontocskákban a koromfekete ég alatt. Hála az esti üres utcáknak, a busszal hamar, még az érkezése előtt odaértem, így volt időm kipakolni. A domb tetejét betakaró, puha fűre kiterítettem a kissé bolyhos, de meleg pokrócot, néhány méterrel arrébb pedig felállítottam a teleszkópot.

Ez volt az egyetlen olyan tárgy, amihez ragaszkodtam. Édesanyámtól kaptam, ezért óvatosan bánok vele, kincsként vigyázok rá. Mintha a gondolataimból olvasta volna ki, mire vágyom a legjobban. Csak ő ismert igazán, tudta, mennyire szeretem a csillagokat, hogyan vonzz a világűr végtelensége. Nem nevetett ki, csak kedves félmosolyra húzta száját, akárhányszor említettem neki, hogy űrhajós leszek és felfedezem a messzi ismeretlent, majd elnevezek róla egy bolygót. A következő karácsonyra ajándékozott meg a legszebb teleszkóppal, amit valaha láttam. Igazi antik darab, még nagyon régen készítette egy híres csillagász. Akkor még bele se gondoltam, mennyibe kerülhetett anyukámnak, miből tudta megvenni ezt az értékes darabot. Amikor rákérdeztem, honnan van, csak annyit válaszolt, hogy egyik este a város szélén sétált, s hirtelen látott egy fénycsóvát, ami egy domb tetejére vezette, ott talált rá a teleszkópra. Gyermeki csodálkozásomban minden szavát elhittem, de a titokra mai napig nem derült fény, s talán jobb is így.

Ezért is ezt a dombot választottam a randevúnk helyszínének.

– Megérkeztem! Hé, Mark, figyelsz rám? – emlékeim sűrűjéből Donghyuck izgatott hangja szakított ki. Hátrafordultam és mosolyogva néztem, amint az utolsó pár méter távolságot futva teszi meg, hogy aztán előttem megállva kifújja magát.

– Csak elgondolkodtam, de végre, hogy ideértél. Gyere, már megcsináltam a helyünket!

– Rajtam járt az eszed, mi? – kérdezte szemtelenül, mire szemforgatva mosolyra húztam a számat és meleg kezét megragadva odavezettem a pokróchoz.

– Ezt mind Neked csináltam, hoztam a kedvenc süteményedből is – mutattam neki a finomságokat, amik a pléd nagy részét elfoglalták.

– Azta, nagyon finom az illata, farkaséhes vagyok! – szemei tágra nyíltak az ennivaló láttán, olyan aranyos volt, mint egy kisgyerek.

Néztem, ahogy sorra tömi magába az édes szeleteket, mintha sosem lenne elég belőle. Valahogy így éreztem én is Vele kapcsolatban. Már azzal, hogy figyelhetem minden mozdulatát, gesztusát, arcának rezdüléseit, váltakozó érzelmeinek kivetülését, örömmel tölt el. Legszívesebben egész nap Őt bámulnám, mint a legcsodálatosabb műalkotást, amit csak Isten teremthetett.

– Képzeld, hoztam valamit! – A táskám legalján találtam meg a lapos dobozkát, benne a vékony szálakkal.

– Csillagszórók! – Amint felismerte, mit tartok a kezemben, ki is vett néhány szálat belőle, és az enyémekkel együtt meggyújtotta őket.

A szikrára kapott pálcikák mindenfelé szórták a fényt, olyan volt, mintha a saját kis tűzijátékainkat varázsoltuk volna elő a semmiből. Levegőbe rajzoltunk velük, a neveinket, szívet, csillagot, ami éppen az eszünkbe jutott. Szaladtunk, nevetve egymást kergettük, közben absztrakt formákkal fényesre festettük a körülöttünk lévő valóságot. A csillagszórók lassan kialudtak, mi pedig elfáradva telepedtünk le a teleszkóp mögé.

– Ez a másik meglepetésem. Édesanyámtól kaptam még régen. Eddig nem mutattam meg senkinek, Te vagy az első. Hogy tetszik? – Izgatottan vártam a válaszát, kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni.

Nagyon alaposan megvizsgálta, ámulattal nézte a faragott medalionnal díszített, állványra erősített, színpompás csövet, ujját óvatosan húzta végig a kézzel munkált fatesten és a gravírozott domborulatokon, vigyázva, nehogy kárt tegyen benne.

„Ha láthatnád a földet megvilágítva egy olyan helyen, ahol sötétség van, sokkal pompásabban nézne ki, mint a Hold.“ (Galileo Galilei, 1609)

Donghyuck leesett állal, csodálkozással vegyes ámulattal nézett rám. Kellett néhány pillanat, mire meg tudott szólalni.

– Nagyon szép ez a teleszkóp. Mondd csak, miért érdekel ennyire Galilei?

– Régen, még kiskoromban sokat voltam egyedül a szobámban. Nem voltak barátaim, ellenben rengeteg könyvem volt, azok közül is főleg csillagászati albumokat és atlaszokat szerettem. Mivel mást nem tudtam csinálni, csak olvasni, az első, amit elkezdtem, pont Galileiről szólt. Ekkor kezdett el jobban érdekelni, hogyan működik a világegyetem. Nagyon sok érdekességet megtudtam belőle, mennyi mindent fedezett fel, például azt, hogy a Tejút, ugyan folytonosnak látszik, valójában csillagok sokaságából áll. Mégis, elítélték, amiért teljesen más világnézete volt, mint a többi embernek, és ez annyira igazságtalan!

– Ha mi is ott lettünk volna, kiállhattunk volna az elveiért azokkal szemben, akik elítélték őt. Sokkal előrébb lenne az emberiség, ha akkor nem hazudtolják meg Galilei állításait.

Heves válaszán elmosolyodtam, tudtam, hogy az igazságérzete az egyik legerősebb tulajdonsága. Megfogtam a karját, és magam mellé húztam a fűbe. Háton fekve kémleltük a felettünk fátyolként elterülő, végtelen mélységű eget, a csillámló ezüstszínnel megvillanó fényfoltokat.

– Nézd, az ott a Nagy Medve csillagkép, annak a hét legfényesebb csillagja alkotja a Göncölszekeret. Az pedig ott a Sarkcsillag, a Kis Medve legfényesebbje, mondhatni a mindenség közepe, mert sosem mozdul el, a többi pedig ezt járja körbe.

– Jaj, ne okoskodj már annyit! Amúgy tudtad, hogy Galilei fedezte fel, hogy a Föld a Nap körül kering?

Komolynak álcázott kérdésére csak nevetéssel tudtam reagálni. Donghyuck azonnal csatlakozott hozzám, így fetrengtünk egymás mellett, ki tudja meddig. Úgy éreztem, hogy a világ összes terhe elhagyott, a szél szárnyán messze repült, mint a minket elhagyó nevetés. Bármilyen akadály vagy nehézség érjen bennünket a jövőben, a szél úgyis fújni fog. Lassan alábbhagyott a testünket rázó, hirtelen jött öröm, s meghitt csend ereszkedett ránk, ujjainkat összekulcsolva feküdtünk. Fejemet oldalra fordítottam, hogy mélyen emlékezetembe véshessem Donghyuck látványát, ahogyan a gyönyörű eget pásztázza; csokoládészín szemeiben boldogság és a csillagok fényes tükröződése ragyogott. Visszafordítottam tekintetemet a sötétben is sugárzó, végtelen égboltra, s kezét megszorítva, együtt indultunk el a káprázatos, csillagok közötti utazásra.