Te vagy a biztonságom – Taekook

 

Ajánlott dal: Follow The Flow – Szélcsend

„BREAKING: BTS V és Blackpink Jennie kézenfogva sétáltak Párizsban”

„Kim Taehyung [BTS] és Kim Jennie [Blackpink] egy párt alkotnak”

„Új fotók és videók BTS V és Blackpink Jennie romantikus randevújáról”

„A fanok két táborra szakadtak BTS V és Blackpink Jennie szerelmi botránya miatt”

 

Telefonom kijelzőjén másodpercenként felugrik egy újabb rólam szóló hír, amit gyakorlott mozdulattal törlök ki, de mindhiába, azonnal jön kettő új helyette. Egész nap bombáztak az értesítések, többezer ember írt és hívott, közöttük láttam Namjoon hyung és Jungkook nevét is, de egy perc nyugtom sem volt eddig a feszített menetrend és a szponzorokkal való találkozók miatt. Döbbenten nézem a záporozó szalagcímeket, amik egyre mocskosabb dolgokat állítanak rólam, mire ingerülten rákattintok az egyikre és gyorsan átfutom, hogy legalább képben legyek, megint milyen történetet talált ki a média, amivel több nézettséget próbálnak maguknak szerezni. A hazug sorokat olvasva tehetetlen düh lobban fel bennem, amiért megint ezt teszik velem, velünk.

Idegesen a hajamba túrok, a telefonomat zsebre vágva felkapom a dzsekimet és anélkül, hogy bárkit is értesítenék, elhagyom a hotelszobámat, mert megfulladok a négy fal között. Az utcára kiérve fedetlen arcomat azonnal megcsapja a hűvös éjjeli levegő, amitől kicsit enyhül a fejfájásom, de még ez sem elég, hogy elcsitítsa a bennem dúló vihart. A külvilágot teljesen kizárva haladok valamerre, magam sem tudom hová, igyekszem minél messzebb kerülni a tomboló világ zajától.

Elborzaszt, hogy mire képesek az emberek csak azért, hogy pénzhez jussanak és hírnevet szerezhessenek maguknak, képes volt valaki megint leutánozni engem és hamis pletykát terjeszteni pénzért, a legrosszabb pedig az, hogy a többség még el is hiszi, amit az orruk elé tolnak, meg sem kérdőjelezik a források valódiságát. A munkám ezen árnyoldalát mindig is utáltam. Amikor valaki megvádolt minket valamivel, amit el sem követtünk, mindig nekünk kellett meghunyászkodnunk és bocsánatért esedeznünk, ki sem állhattunk az igazunkért, mert abból még nagyobb botrány kerekedett volna. Ezek az emberek még attól sem riadnak vissza, hogy életeket tegyenek tönkre, sőt, az szerez nekik örömet, ha láthatnak egy hírességet szenvedni. A nyers féltékenység és a becsvágy hajtja az ilyeneket előre, és belegondolva, hogy hány ártatlan életet követeltek már a hazug és a gyűlölködő szavak, felfordul a gyomrom.

A villámcsapásként belém hatoló aggodalom megállásra késztet, és csak akkor veszem észre, hogy egy játszótérre tévedtem. Gyorsan előrántom zsebemből a telefont és remegő kezeimet próbálom kontrollálni, miközben tárcsázom a gyorshívóról a legfontosabb személyt, akit már az első percben fel kellett volna hívnom, de az indulataim miatt teljesen megfeledkeztem róla. Keserű gombóc szorítja össze a torkomat, ahogy a szemem előtt látom az érzelmektől sötétbe boruló arcát, miközben a hazugságokat olvassa. Hiába nem igaz egy szava sem a cikkeknek, fontosnak érzem erről őt személyesen megnyugtatni, mert nagyon féltékeny típus, olyankor pedig hajlamos sokat inni és teljesen magába fordulni. A vonalban egy utálatos női hang közli, hogy nem elérhető a szám. Újra megpróbálom, de ezúttal is az üzenetrögzítő kapcsol be.

 Ujjaim teljesen elfehérednek a telefon szorongatásától; ironikus, hogy attól az eszköztől remélek biztonságot és megnyugvást, amiről az egész káoszról is tudomást szereztem. Legszívesebben darabokra törném és behajítanám egyenesen a Szajnába, ugyanakkor minden múló pillanatban azt várom, hogy csörögni kezdjen és megjelenjen Jungkook gyönyörű mosolya a képernyőn.

De nem szólal meg.

A kétségbeeséstől elgyengülök, mintha kihúzták volna alólam a talajt, csak sötétséget látok magam körül. Elbotorkálok arra, ahol a hinta körvonalát sejtem, és a hideg láncba kapaszkodva levetem magam az ülésre. Homlokomat a vasnak vetve próbálom csitítani a kiszakadni készülő szívemet, de a fájdalom továbbra sem csitul. Túl messze van. Félek, hogy mire hazaérek, késő lesz. Félek, hogy egyszer már túl sok lesz neki mindez, a sok hazugság és színjáték, amit ránk erőltetnek. Aggódom, hogy valami őrültséget csinál, hiába vagyunk már együtt évek óta, nem telik el úgy nap, hogy ne félteném. Ujjaimmal hajamba túrok, fejemet a térdem közé hajtom és a tarkómat masszírozom, ahogyan Jungkook szokta, amikor meg akar nyugtatni. Felidézem puha érintését a bőrömön, a testéből áradó meleget, szíve egyenletes dallamát és megpróbálva magamba szívni az illatát mély levegőt veszek, hogy elűzzem a mérgező gondolatokat. Úgy érzem, mintha az egész világ magamra hagyott volna.

Mozdulatomban az eget megrázó dörgés állít meg, mire tekintetemet a koromfekete felhőkre szegezem, amelyeket éles villámlás hasít ketté, majd megérzem az első arcomra hulló hideg cseppet, amelyet pillanatokon belül ezer követ. Amíg a bennem dúló háborúval voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy körülöttem is vihar készül kitörni. Beletörődve hagyom, hadd áztasson el teljesen az eső, hátha képes elmosni a kételyekből táplálkozó könnyeimet is. Talán nem véletlenül szokták a tüzet ellentűzzel eloltani, lehet, hogy a lélek-záporokat a természetes zivatar tudja elcsitítani.

Fejemet lehajtva, zsebre tett kézzel elindulok arra, amerre a visszautat remélem, és a gyémántként csillogó vízcseppek táncát nézem. Fogalmam sincs, menyi idő telt el vagy hogy hány óra van, de több lakás ablaka mögött gyúl fel villany és látszik mozgolódás, amiből úgy sejtem, már hajnal fele járhatunk. Hiába voltam fent egész éjjel, nem érzek fáradságot, csak azt szeretném, hogy minden rendben legyen, ahhoz pedig az kell, hogy minél hamarabb hazarepülhessek Koreába.

Alig pár méter választ el a hoteltől, amikor megtorpanok, mert nem tudom, hogy a szitáló esőfüggöny és az utcai lámpák játéka okozza ezt a délibábot, vagy a valóságot látom. A meglepettség és a megnyugvás egyvelegétől minden erőm elszáll, képtelen vagyok mozdulni. Félek, ha közelebb megyek, megtörik a varázs és szertefoszlik a felém siető, ismerős sziluett.

– Hogy kerülsz ide? – nyögöm ki még mindig döbbenten, hiszen éppen a világ másik felén kellene lennie.

– Aggódtam miattad. Láttam délelőtt a híreket és próbáltalak elérni, de nem reagáltál a hívásaimra. Úgy éreztem, hogy szükséged van rám, ezért felültem az első párizsi gépre. Hol voltál? Mindenki téged keres. Megsérültél valahol? – mondja fürkésző tekintettel méregetve, hogy jól vagyok-e.

– Csak sétáltam, hogy kiszellőztessem a fejem, sok volt minden egyszerre. Aztán hívtalak is, de nem vetted fel. Én is aggódtam miattad, féltem, hogy nagyon megvisel majd ez a sok hülyeség. Jungkook-ah, ugye tudod, hogy minden, amit írtak az hazugság? Még csak nem is találkoztam Jennie-vel... – sorolom kapkodva mindazt, ami az utóbbi órákban nyomasztott, mire Jungkook tenyerébe fogja arcom és ajkára húzva, megállítva engem a hadarásban.

Olyan érzés, mintha kiszakítottak volna az univerzumból és átemelnének egy másikba, amelynek minden rezgését, tapintását és illatát ismerem. Amilyen vadul tombolt, olyan hirtelen csitult el és húzódott vissza a vihar, ami a félelmeimet is jelképezte. Tényleg igaz, hogy a felhőszakadás utáni szélcsend magában hordozza a béke eufóriáját.

Belefeledkezve minden káoszba, ami a világban zajlik, már nem érdekel semmi, csak a lelkemet elárasztó boldogság, amely Jungkook jelenlétéből fakad. Leheletnyire elválunk egymástól, éppen csak annyira, hogy karjaimat dereka köré kulcsolva közelebb húzva magamhoz belélegezhessem őt. Tarkómat cirógató ujjait megérezve jóleső melegség önt el; otthon vagyok.

– Ne aggódj, most már itt vagyok. Biztonságban vagy, Taehyung.

Szeretetünnep – TaeKook

 

Ajánlott zene: Cody Simpson – La Da Dee

 

Szeretet-nyugalom tölti ki a szívemet, ahogyan a Han-folyó koraesti fényekben úszó vizét nézem; a város díszkivilágítása eddig még nem látott árnyalatokat fest a hullámfodrokra, amelyekbe apró, fehér gyémántként olvadnak bele a szállingózó hópelyhek. Mindig erre jövök hazafelé, legyen akármilyen sietős is a dolgom, megállok pár percre, hogy elmerüljek a látványban, hagyom, hogy megrohamozzanak az emlékek, amik ehhez a helyhez kötnek. Hihetetlen, hogy már több mint három éve annak, hogy megkértem Taehyung kezét, pedig mintha csak tegnap lett volna, amikor idehívtam, hogy feltegyem neki a legfontosabb kérdéseimet és bevalljam a legmélyebb érzéseimet.

Azt mondják, hogy a szerelem nem egy örök-dolog, hanem elapad, miután felszáll az a bizonyos lila köd. Aki ezt állítja, bizonyára még nem élte át azt, amit én, vagy nem a megfelelő társsal, mert az az érzés, ami a lelkemet betölti, olyan határtalan és állandó, mint az univerzum. Hálás vagyok, amiért minden nap Isten legédesebb teremtése mellett ébredhetek, akivel minden pillanat egy csoda. Elkápráztat érzékeny lelkének érintése, amikor a szemébe nézve meglátom a létezésének legmélyebb értelmét, a gyönyörű nevetése, mire a legborúsabb időkben is kisüt a Nap a szívemben, lélegzetvételei, amik ragyogó csillagokkal hintik be gondolataim sötét égboltját a nehezebb időkben is. Ő a mentőcsónakom az élet viharos tengerén, a világítótornyom, aminek fényét követve mindig hazatalálok, akárhol is legyek.

Nosztalgiázásomból a telefonom kitartó rezgése ránt vissza a jelenbe. A kijelző óráját ellenőrizve elhúzom a számat, és sebes léptekkel folytatom az utam, miközben fogadom a hívást.

– Mikor jössz? – kérdezi Taehyung izgatottan a vonal túlsó végéről.

– Hamarabb odaérek, minthogy lefőzöl egy kávét – válaszolom játékosan, és befordulok az utcánkba.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy főzzek neked kávét? – még végig sem mondja, de meghallom a kávédaráló jellegzetes zúgását.

– Imádom, hogy ennyire ismersz! – nevetem el magam, és leteszem a telefont, hogy a kulcsomat előhalászva beengedjem magam a kapun.

A bejárati ajtó elé érve gyorsan kifújom magam és lerázom a kabátomról a havat, majd beütve a kódot belépek a meleg lakásba, ahol Yeontan és Bam lelkes ugrándozással és farokcsóválással fogadnak. A nappaliba érve mennyei narancsos vaníliás illatfelhők vesznek körbe, egyszeriben olyan éhség tör rám, mintha egész eddigi életemben soha egy falatot sem ettem volna, de leginkább egyetlen személyre vágyom mindennél jobban. A konyhapultnál áll, éppen a gőzölgő kávét tölti ki a kedvenc karácsonyi bögrémbe. Némán osonok mögé, még hideg kezeimet fehér, puha pulóverbe bújtatott teste köré fonom, arcomat nyakhajlatába fúrva belélegzem az epres boldogságot, ami Taehyung valójából árad.

– Hazaértem. – Fejét felém fordítva gyengéd ujjaival beletúr a hajamba és vaníliaízű csókkal ajándékoz meg üdvözlésképpen. – Finom lett a forró csokid – mondom ajkaimat ízlelgetve, mire a kedvenc téglalap-alakú mosolyával válaszol.

Nem bírok ellenállni, olyan hatással van rám, mint másra a koffein. Szívverésem őrült fokozatba kapcsolva akar kiugrani a helyéről mindig, akárhányszor csak meglátom. Függővé tett a nevetése, szédítő csókjai, az illata, csokoládébarna tekintete, énekhangjának mélységes magasságai, mellkasának ütemes emelkedése és szuszogása alvás közben, aranyos zavara, amikor a száját harapdálja. Gondolataimat fülledt köd borítja el, nincs semmi, csak Ő és én, és ez a pillanat, mintha az idő is megállna körülöttünk. A derekánál fogva gyöngéden magam felé fordítom, íriszeibe merülve elveszek a bennük tükröződő, lila-arany fényfűzérek ragyogásában, amitől olyan, minta apró tűzijátékok kavalkádját látnám benne. Lágyan ringatni kezdem csípőjét, érzem, ahogy a lejátszóból szóló jazz szaxofondallama beszivárog sejtjeinkbe, és átveszi felettünk az uralmat. Ez a mi örök-pillanatunk. Taehyung behunyt szemmel élvezi létünk összhangját, amitől még erőteljesebben borítja el szívemet a szeretet ünnepének csodája. Lehelet-közel hajolok hozzá, a szavakat szinte szájába suttogom, ahogy keressük egymást.

– Boldog karácsonyt, szerelmem!

– Boldog karácsonyt, Jungkook! – válaszol ajkainkat összefűzve, a saját világegyetemünkbe invitálva lelkünket egy szenvedélyes, zenével fűszerezett csókra.

________________________________

Sziasztok!

Ezt a kis rövid novellát az előző challengere írt Borahae című novellámhoz kapcsolódóan írtam, aki esetleg nem olvasta, megteheti, és talán jobban megérti ezt is, de igazából anélkül is olvasható. Kíváncsian várom a véleményeiteket. ^^

Ezt a gifet itt hagyom, ezzel is boldog karácsonyt kívánok Nektek! 💜

És ezt is hallgassátok meg, mert annyira csodálatos ;;;;

Cosmogyral – TaeKook

 

Ajánlott zene: Derik Fein – Don’t Matter

 

Vastag dunyhaként nehezedik rám a szoba sötétségének nyomasztó árnyéka, teljesen egyedül vagyok. Érzéseim fojtogató tengere szétfeszíti tüdőmet, egyre csak lehúz a bűntudat mételyként felemésztő örvénye; utolsó reményembe kapaszkodva a felszínre jutásért esedezem, de legbelül tudom, hogy nem érdemlem meg. Azt mondják, hogy hálásnak kéne lennem, mert élek, de az én szívem abban a pillanatban megszűnt hinni és dobogni, amikor ajkaimon éreztem lelked utolsó lélegzetvételét, és a szemed gyönyörű csillagjai a végtelen űrbe veszve örökre eloltották fényüket. Számomra egész lényed jelentette a világmindenséget, de nélküled már önmagamat is képtelen vagyok értelmezni. Annyira fáj a hiányod, mintha tíz emeletnyi zuhanás után az összes csontomat ripityára törtem volna a fagyos betonon, de még ez sem ér fel ahhoz, amit te érezhettél, mikor a karjaimban a vérveszteségtől remegve küzdöttél az ébren maradásért. Elmémbe égett gyönge félmosolyod, amellyel engem akartál megnyugtatni, mikor leginkább neked lett volna szükséged az én támogatásomra. Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megmenteni. Minden az én hibám.

Égető könnycseppjeim erőszakosan folynak le állam vonalára, nem bírom tovább visszatartani őket; elértem a tűréshatárom pengevékony küszöbét. Hátam a kopott falnak vetve lecsúszom annak tövébe, öklömet a hideg kőbe verem, de ez sem enyhíti kettészakadt lelkem kínját. Korábban azt gondoltam, hogy csak a gyengék sírnak, de melletted megtanultam, hogy azok a legbátrabbak, akik képesek megélni az érzelmeiket. Mindeddig fogalmam sem volt arról, hogy mennyi keserű szomorúságot és vak dühöt fojtottam el, melyek most eltorzult vonásaimra égve felfedik magukat százarcú démonom előtt; aki én magam vagyok.

– Nézz rám! –  bariton tónusú hangod olyan lágyan szólal meg, mint amikor egy tollpihe a levegőben táncolva átszelte a köztünk feszülő valóságot. Szemhéjamat erősebben szorítom össze, képtelen vagyok kinyitni. Félek, hogy nem Te fogsz velem szembenézni. – Bízz bennem, Kook! – szavaidnak nyomán ujjaiddal nedves arcomra simítasz, majd édes bársonyajkaiddal lecsókolod a frissen kibuggyanni készülő könnyeimet, de tetteiddel csak még több sós cseppet csalsz ki. Remegő ajkaimba harapva bátortalanul felnyitom összetapadt pilláimat, rettegve attól, hogy mindezt csak álmodom.

– Tae – hangom elcsuklik, mikor újra meglátlak, nyirkos kezemmel puha orcád felé nyúlok; örökkévalóságnak tűnik, mikor legutóbb megérinthettelek. Bőröd kellemesen hűvös tapintású, olyan, mint a nyári zápor, mely kiszáradt szívem repedéseibe szivárogva éltet.

– Erősnek kell lenned, Jungkook! Ne engedj az ártó gondolatoknak, mert felemésztenek!

– De mégis hogyan? Annyira hiányzol – ide-oda cikázok gyönyörű fekete szemeid közt, melyek ez alkalommal is a megnyugvás ölelésébe vonnak.

– Tudom. Te is szörnyen hiányzol nekem, de bírnod kell. Ne add fel a harcot önmagad ellen!

– Akkor mit csináljak?

– Hozd fel a szívedből a jót, és emlékezz vissza arra a pillanatra, amikor a legboldogabb voltál! – Visszhangzik a súlyos csend, amely elhangzott szavaid nyomán keletkezik, és elgondolkodom azon, amit az imént mondtál. Boldogság? Olyan távolinak tűnik, mintha az előző életemben történt volna. Mégis, valami megindul bennem, feléled az elemi vágy, hogy legszebb emlékem tükrébe pillantva újra átélhessem ezt a rég elfeledett érzést. De egyedül képtelen vagyok rá…

– Velem maradsz? – kérdezem szemlesütve, előre félve attól, hogy ezután többé már nem láthatlak. Szükségem van Rád!

– Én mindig veled vagyok, Jungkook. Ott vagyok a szemedben megcsillanó fényben, amikor a csillagokra nézel, a friss levegő illatában, mikor mélyen beszívod, a gitárod húrjaiban, amikor pengeted. Mindenben ott vagyok, amit szeretsz. – A bennem tomboló hurrikán elcsitul, ahogyan elér hozzám simogató lélekhangod, s enyémmel rezonálva összeforrasztja azt, ami egyszer megszakadt.

– Úgy sajnálom, Tae! – Annyi mindent szeretnék még mondani, de csak a felszínt kapargatom. Mutatóujjaddal állam alá nyúlva felemeled a fejemet, ezzel arra késztetsz, hogy tekintetedbe fűzve enyémet újra elvesszek univerzumodban. Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?

– Ne hibáztasd magad, Kook! Én is szeretlek! És most emlékezz!

 

 

 

Lépteink nehéz ütemét a nedves földet borító avarlepel könnyíti, csupán a szél hűvös nesze és Yeontan lelkes csaholása töri meg a ránk telepedett éjszaka holdfényes emlékét. Az ég kitisztult, már csak a fű csillogása és a levegő fűszeressége emlékeztet a néhány órával ezelőtti zivatarra. Taehyung mellettem, a gondolataiba mélyedve nézi kiskutyáját, aki sündisznó után szaglászik.

– Tannie, hagyd békén! – szólok rá, mikor azt látom, hogy eltökélt szándéka megenni a szegény kis állatot, ami hegyes tüskéivel próbál védekezni a támadás ellen. A pórázt elhúzva kiterelem őt a bokrok alól, s inkább a nyílt tisztás felé veszem az irányt. Taehyung ujjai közé fűzöm sajátjaimat, így húzom magam után. Ahogy megérzem kissé hideg kezét enyémre kulcsolódni, elönti testemet a biztonságérzet hulláma.

– Kook, tudtad, hogy a természet zenél? – kérdése váratlanul ér, ezért elgondolkodva feltekintek a pislákoló mécsesekkel hintett mennyboltra.

– Hogyan? – kérdezem kíváncsian, de nem felel rögtön, csak hallgatja a szellő suttogását.

– Amikor esik az eső, vagy a fáról lehullanak a levelek. A zene minden élőben ott van. A nyíló virágok szirmaiban, a szél dallamában, a felkelő Napban, még a csillagokban is. Benned és bennem is. – Fejét felemelve ő is az ég gyémántjainak ajándékozza átható pillantását, de én már csak Rá figyelek.

Egész lényét ezüstös fénybe vonja a felettünk végtelenül elterülő galaxis, s ettől olyan, mintha nem is evilági lenne. Körbeölel a szívéből áradó melódia, amely örömteli duettre hív engem. Teljesen elmerülök összeolvadt lelkünk boldogság-tengerében, ahogy tekintetét enyémbe függeszti; megtalálom bennük azt, amire egész életemben vágytam.

______________________________

Cosmogyral: Univerzum körül forgó

Sziasztok! ^^ 

Nos, ez a novella inkább illik Péter Szabó Szilvia – Tűréshatár című zenéjére, de kisebb részletekben a kör dalából is igyekeztem belecsempészni, de amennyire tetszett a dal, annyira nem akart jönni az ihlet. ;;;;

Tudom, hogy írtam már korábban témában és hangulatában is hasonlót, a következő körökhöz felélesztem a kreatívabb énem. 

Várom a gondolataitokat! :3

Borahae - TaeKook

 

Ajánlott zene: Harry Styles - Sweet Creature

     Káprázó csillagok és az éjszakai város remegő fényei festenek színes árnyakat a hullámzó Han folyó tükrére. Korlátnak támaszkodva nézem a felszínen feltűnő, és változó alakokat, miközben az összekuszálódott gondolataimat próbálom rendezni. Mindig is szerettem a vizet, folyton változó állandóságát, megjelenésének különböző formáit, de leginkább az eső megnyugtató hangját és friss illatát szeretem. Olyankor kedvem támad kimenni, és hagyni, hogy tetőtől talpig beborítson, beszivárogjon pulóverem alá, eláztasson, és átmossa a lelkem.

     Emlékszem, pont egy ilyen nap volt, amikor Ő és én, átlépve a barátság keskeny határán, közelebb kerültünk egymáshoz. Hazafele sétáltam az utcán, s egyszerre szakadni kezdett a semmiből. Én csak álltam ott, arcomat a hamuszín felhők felé fordítva, szememet lehunyva élveztem a hűs cseppeket, miközben az összes aznapi feszültségem és aggodalmam az esővízzel együtt folyt le a beton gyökerek törte barázdái közé. Talán egy óra is eltelt, de lehet, hogy csak pár perc volt, mire nem érintett már tovább a zápor, viszont tompán koppanó hangját még hallottam. Pislogva felnéztem, de nem a borús eget láttam, hanem egy lila esernyőt, melyet valaki felém tartott, hogy ne ázzak tovább – és azt is tudtam, hogy ki. Hiába, az Ő jelenlétéből áradó illatot még a nedves föld aromája se tudta elfedni; éreztem az édes epres-vaníliás samponjának, és a fényképeket előhívó oldatnak kesernyés egyvelegét. Egyszerűen imádtam.

     Bambulásomból a vállamra nehezedő tenyér melege zökkent ki; megérkezett. Megfordulok, hogy csokoládébarna szemeiben századszor is, menthetetlenül elvesszek. Nem bírok ellenállni a lényéből áradó erőnek. Lecsökkentem a köztünk lévő, mérhetetlen távolságot, és gyengéd ölelésbe zárom vékony testét; végre hazaértem. Tarkójának selymesen puha, ébenfekete tincsei közé vezetem ujjaimat, finom, körkörös mozdulatokkal masszírozom, míg teljesen el nem engedi magát. Orrát nyakhajlatomba fúrva sóhajt nagyot, mintha az elmúlt napok összes gondja és vitája megoldásra talált volna karjaimban. Közelségében az idő fogalma számomra olyannyira relatív, hogy nem is létezik; burkot von körénk egymás jelenléte, melyen belül a pillangók röptükbe fagynak, a cseresznyefák örökké virágoznak, s a levegőbe dermedt, szemerkélő esőcseppek kristályként ragyognak a soha le nem nyugvó Hold árasztotta ezüstfényben.

     – Hiányoztál ­– suttogásom szinte elveszik a ránk telepedett, meghitt csendben. Eltolom magamtól, éppen csak annyira, hogy ismét csillogó tekintetébe nézhessek; közös jövőnket látom meg benne. – Ne haragudj, amiért múltkor úgy felhúztam magam és megbántottalak. Az én hibám, hogy mostanában későn értem haza, és nem gondoltam bele, hogyan esik ez neked. Sajnálom, hogy hülye féltékenykedéssel vágtam vissza, amit utálsz.

     Kezemet felemelve puha orcáját cirógatom; ujjbegyeimmel követem arcélének lágyan ívelt vonalát. Állánál megállapodom, alányúlva enyhén felemelem, hogy megcsodáljam telt ajkait is, melyeket a számára zavarba ejtő pásztázásom miatt kissé beharap ­– egyszer biztosan az őrületbe fog kergetni. Türelmetlenül húz magához felé nyújtott karomnál fogva, ajkaink szinte súrolják egymást, ahogy a légvételnyi közelségbe duruzsolja rekedtes mélységű válaszát.

     – Megbocsátok. Csak csókolj már meg! – vágyakozva leheli a szavakat. Alsó ajkát nyelvével megnedvesíti, pont úgy, mint kedvenc süteményébe való harapás előtt szokta.

    – Nem kell kétszer kérned. – Hihetetlen élmény újra és újra megízlelni. Minden alkalommal van benne valami leírhatatlanul különleges. Szeretet-gyengéden mozgatja száját enyémen, majd engedve a szenvedélynek, félrebillentett fejjel mélyíti el csókunkat. Mellkasunk szaporábban emelkedik, szívünk heves lüktetése egy dallamot követ, míg egymáshoz préselt testünk minden sejtje érzi; egymáséi vagyunk.

     A hiány röpke fájdalma azonnal elönt, mikor megszakítom a világ legfinomabb táncát, de a kabátzsebemet húzó, aprócska súly nem engedi elfeledtetni velem valódi tervemet, mely oly sok fejtörést okozott az elmúlt napokban, és a kelleténél több vitát szült az állandó titkolózás miatt. Egy lépést teszek hátra, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni, miközben felteszem az első kérdésemet.

   – Emlékszel arra az estére, amikor elkezdtünk járni? – bólogatással jelzi igenlő válaszát, szelíd mosolyt fest tökéletes arcára. – Akkor mondtam először, hogy szeretlek. Még nem tudtam a mértékét, de hamar rájöttem, hogy a lehetetlent próbálom megérteni, mert a szerelemnek nincsen mérőszáma, nem lehet olyan egyszerűen meghatározni, mint egy kiló eper tömegét. Erre a melletted töltött évek alatt jöttem rá. Jobban szeretlek ma is, mint tegnap, de kevésbé, mint holnap foglak. – Könnyek csillogását vélem észrevenni, ahogyan bársonyos tapintású arcán szántanak végig, akárcsak a legszebb hullócsillagok meteorzápor idején. – Ezeket a szavakat még te mondtad nekem a harmadik évfordulónk alkalmából. Azóta vártam a tökéletes alkalmat, hogy ugyanezzel a vallomással vegyelek le a lábadról. Nem tudom, hogy sikerült-e, így kimondva sokkal bénábban hangzik, mint azt eredetileg gondoltam… – Tarkómat megvakarva komolytalansággal próbálom elrejteni zavaromat, több-kevesebb sikerrel.

   – Egyáltalán nem béna. Tökéletes. Köszönöm. – Szipogva, könnyfátyol mögül ajándékoz meg a világ legszebb mosolyával.

     – Olyan sok kérdésem van még, hogy nem tudom, melyikkel kezdjem, de talán nem is kell az összeset ma megválaszolnod. – Megvárom, míg eltűnteti sírásának nyomait, majd felteszem a második legfontosabbat a listámról. – Ha most elgondolkodsz az örökkévalóságon, eszedbe jutok én is? – képtelen vagyok hangom remegését elfojtani. Azt hiszem, izzad a tenyerem.

     – Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék rád. Még a vitáink után se. Akármennyire is ki akartalak zárni, egy percre sem tudtalak. Az életem része vagy, a lelkitársam. Az örökkévalóság csak akkor létezik, ha te is benne vagy. – Forróság árad szét testemben a hűvös levegő ellenére is, mikor elér hozzám baritonja. Amikor azt hittem, hogy nem lehet ennél vonzóbb egy ember, tévedtem. Ezúttal az én látásom homályosodik el, de tartom magam, még nem fejeztem be.

     – Jobban ismerlek, mint bárki más a világon. Az aranyos szokásodat, mikor kidugod a nyelved, mert szerinted úgy jobban megy a koncentrálás. Szeretem, amikor megakadsz egy mondatban és szavak helyett mutogatással próbálod magad kifejezni. Tudod, hogy nem bírok ellenállni a hatalmas kiskutyaszemeidnek, és ezt ki is használod, amikor nagyon akarsz valamit. Így volt ez a legutóbb, mikor egymás után kétszer ugyanazt a filmet néztük meg a moziban, mert annyira tetszett neked. A kedvenc zenéd hallgatása közben a dal miatt mosolyogsz, vagy éppen akkor is rám gondolsz? Miről álmodozol, mikor becsukod a szemed? Mindent tudni szeretnék. Tízezer órát is eltöltenék, ha ezzel megtudhatom, hogy milyen édes a lelked valójában. Lehet, hogy sose jutok el az út végéig, de meg fogom próbálni. Nem számít, hogy tízezer óra, vagy az életem hátralevő része szükséges hozzá. Szeretlek és szeretni foglak. És most felteszem az utolsó, de leglényegesebb kérdésemet.

     Alig tudom kontrollálni remegő kezemet, miközben szövetkabátom mély zsebébe nyúlva kitapogatom a kis dobozka formáját. Tenyerembe zárom, míg letérdelek, és megtalálom az egyensúlyomat a tökéletlen betonon. Megkeresem gyémántként csillogó tekintetét, s meg nem szakítva a szemkontaktust, felemelem a kezemben tartott doboz tetejét, felfedve a bársonypárnácskák közt pihenő fehérarany karikagyűrűt. Megannyi érzelem játszik arcvonásaival, de íriszeiből csakis a színtiszta szeretet lila árnyalatait tudom kiolvasni az utolsó kérdésem előtti, szívdobbanásnyi hatásszünetben.

     – Hozzám jössz, Kim Taehyung? – Teljesen megfeledkezem a körülöttünk egyre nagyobb cseppekben hulló esőről, minden idegszálamban megfeszülve csakis az előttem álló, angyalok alkotta teremtmény rezdüléseire, ajkának kecses mozgására, lélek-remegtető hangjára figyelek.

    – Igen! – Térdére ereszkedve borul nyakamba, s megállíthatatlanul záporozó könnyeit kedvenc helyére, nyakhajlatomba törli. Olyan szorosan kapaszkodik hátamba, mintha azt hinné, bármelyik percben eltűnhetek ujjai közül, mint az apró szemcséjű homokszemek. Puha ajkait érzem meg fülemnél, forró lehelete csiklandozva bizserget meg, miközben úgy beszél, hogy csak én halljam; az utolsó szavakat szinte suttogva ejti. – Megbízom benned, szeretni és támogatni foglak. Hűséges leszek hozzád, Jeon Jeongguk. Az utolsó lélegzetemig.

 

 

______________________

A Borahae Koreai kifejezést – I Purple You – Kim Taehyung alkotta meg [BTS]. 💜

„A lila a szívárvány utolsó színe, szóval ez azt jelenti, hogy megbízom benned és hosszú ideig szeretni foglak.” – Kim Taehyung

Karamella - TaeKook

Édes csokoládé és karamella illata táncolta körbe a lakás helyiségeit. Fontos feladata volt; megtalálni a kiszemelt célpontot és kellemesen elbódítva őt lecsalogatni a konyhába, ahol kedvese finomságot készít neki. Megérezve az ínycsiklandozó fuvallatot, Taehyung hasa morogva adta tudtára éhségét, így hát engedve a csábításának feltápászkodott kedvenc foteljéből és éppen olvasott könyvét félretette, hogy fellelje az isteni aromák forrását. Minél közelebb ért a konyhához, az illatok úgy férkőztek minden egyes porcikája közé, ahogy a nyitott ablakon belibbenő szellő felkavarta a gőzpárás levegőt.

Halkan, szinte lábujjhegyen lépkedett egyre közelebb a tűzhelynél serényen tevékenykedő fiúhoz, s alig pár centire állt meg tőle, így teljes rálátása nyílt a széles vállakra, a kavarásba fektetett erő miatt megfeszülő izmokra. Nem tudta magát tovább türtőztetni, gyengéden köré fonta karjait, s szerető ölelésébe vonta. Az olvasztott csokoládé lágysága teljesen beleitta magát a fiú fekete hajába és ruhájába; ennél többet akarva fúrta arcát nyakhajlatába, orrával megcirógatva szuszogott bele, ezzel apró nevetést csiklandozott ki belőle.

– Megkóstolod? – mély, rekedtes hangjának rezgése Taehyung szívét az eddiginél is jobban megdobogtatta. El sem tudta képzelni, hogy hogyan fogja ezt kibírni később, mikor idősebbek lesznek, ha már az elmúlt évek során mit sem változott a másik puszta jelenlétére adott heves reakciója, félő, hogy a szíve egyszer tényleg kiugrik a helyéről. Szavak helyett csak előre hajolt és száját nagyra tátva várta, hogy a másik megetesse, azonban ahelyett, hogy közvetlenül Taehyungnak adta volna a kiskanálnyi falatot, Jungkook cselesen saját maga kapta be gyorsan, játékos vigyor kíséretében.

– Hé! – Taehyung méltatlankodását kifejezve enyhén megütötte barátja karját, s bosszúból belenyúlt a másik edényben gőzölgő karamellába és Jungkook szájára kente a masszát, nem kímélve az arca puha bőrét sem.

Mielőtt bármit is reagálhatott volna, Taehyung ráhajolt az édesebbnél édesebb ajkakra, hogy egyszerre élvezhesse ki két kedvenc ízének mámorítóan finom elegyét; a karamellát és Jungkook eperízű csókját.

_________________________________________________________

Karamellás, O P P Á S, TaeKookos, boldogságos születésnapot kívánok Chingu! 💜

Abyss - TaeKook

Ajánlott zene: Madonna - Masterpiece

Olvasás közbe ajánlott zene: BTS - Fake Love Orchestral Cover

(írás közben én is ezt hallgattam inspirációnak)

„Sötét helyre kell vinnünk a gyertyát, hogy láthassuk a fényét.”

Aranyrúdhoz rögzített, vörösszín sodort bársonykötél feszült a tetőtől talpig fekete ruhát viselő fiú előtt egyetlen akadályként választva el őt a vágyai tárgyát képző, évezredek óta nagy becsben tartott műkincstől. Fehérmárvány talapzatán fémbe gravírozott szöveg hirdette: „Nézz, de kérlek ne nyúlj hozzám!”. Csodálattal nézte az isteni kezek faragta, gondosan megmunkált szelencét, elidőzve a tetejét díszítő sárga barázdájú szemen. Furcsa, számára érthetetlen nyelvű duruzsolást vélt hallani, mintha a doboz tartalma különleges erejével magához vonzotta volna, egyre csak késztetést érzett, hogy kinyitva belenézzen, sóvárogva akarta tudni, hogy mit rejt magában. Bármi is az, hívogatóan édesnek tűnt.

– Gyönyörű… – Mutatóujja óvatos simításával rajzolta körbe a különleges motívumot, suttogó hangja kiáltásként hatott a hatalmas múzeum tömör hideg falai között. Abban a pillanatban, hogy hozzáért a kiállított tárgyhoz, fülsértő sziréna harsant fel pirosan villogó fény kíséretében. Erős vasrácsok nyikorogva ereszkedtek alá a terem ablakaira, elzárva az azon keresztüli kiút lehetőségét, több szinttel lejjebb hatalmas dörrenéssel csapódott le az ólomnehéz retesz a főbejárat ajtajára.

Egy percig sem habozott tovább, megragadta a dobozt, mely meglepően nehéz súlya egy pillanatnyi megtorpanásra késztette, de gyorsan összeszedve magát a legközelebbi titkos kijárat felé kezdett rohanni. Ismerős folyosókon, számtalan értéket tartogató szoba előtt haladt el menekülés közben. Nála senki sem ismeri jobban az épületet, hisz milliószor vezette körbe a turistákat kommentálva a legérdekesebb műemlékeket; tudta, hogy hol vannak a legrégibb őskori leletek, hány lap alkotja a város látványosságának számító üvegpiramist vagy melyik falon lóg a híres Mona Lisa, mely előtt nap mint nap többezer ember hódol a művészetnek.

– Még egy utolsó kanyar – levegőért kapkodva bíztatta izomláztól sajgó lábait a folytatásra. Több tucat acélbetétes bakancsot viselő őr követte, dörömbölő lépteiktől és a szűnni nem akaró sziréna vinnyogásától visszhangzott az emelet. A fiú válla felett hátra pillantva látta, hogy csupán egy sarokkal vannak csak tőle lemaradva. Olyan lendülettel fordult be a szoborterem hatalmas ívelt kapuján, hogy edzőcipője megcsúszott a kifényesített járólapokon, egyensúlyát épphogy meg tudta tartani.

Tekintetét ide-oda kapkodva egyetlen nőt keresett a kiállított alakok között, s hamar meg is találta a csarnok túlsó végén lévő emelvényen, halvány törtsárga fénnyel megvilágítva. Méloszi Aphrodité maga volt a szépséget megtestesítő istennő, kinek márványból faragott ruhájának sűrűn gyűrődő ívét Jungkook tenyerével követte végig, míg meg nem érezte az alig észrevehető, hűs tapintású gombot. A vörösmárvány padló mélyéről fogaskerekek csikorgó kattogása zörgött fel, mire a gyönyörű nő szobra talapzatával együtt lassan elmozdulva felfedte a múzeumból kivezető titkos járatot. 

– Gyerünk már! – Egyik lábáról a másikra állva tovább nyomogatta a kapcsolót, ezzel próbálva sürgetni a folyamatot, mikor az első őrt meglátta a kapun befordulni. Rohamosan csökkent a köztük lévő távolság, alig volt hátra húsz méter, mire megnyílt annyira a rés, hogy vékony testével be tudjon férni.  A nyirkos falon kezével tapogatódzva haladt pár métert, mire nekiütközött a karnak, melyet meghúzva azonnal be tudta zárni az alagút bejáratát, ezzel teljes sötétségbe borítva mindent. Tapasztalt léptekkel folytatta útját a föld alatt, ezúttal nyugodtabb tempóban, hiszen rajta kívül senki se ismerte ezt a kivezető nyílást, egészen eddig. Átkozta magát, amiért annyi időt elpazarolt a doboz bűvölésével és nem azonnal megragadva szaladt el vele, hogy még az őrök érkezése előtt kijusson a múzeumból anélkül, hogy fölfedezzék menekülésének módját. Ennek ára, hogy soha többé nem használhatja ezt az alagutat, hiszen idők kérdése és rájönnek, mi a szobor titka.

Húsz perces séta után végre elérkezett az út végéhez, ahol korábbihoz hasonló kart keresett a kijárat megnyitásához. Azt elmozdítva szürke fény szűrődött be függőlegesen a fal közepén, ahogy a két fél kezdett eltávolodni egymástól. Savanyú szagtól bűzlő, szűk sikátorba lépett ki, villódzó neonlámpáktól hunyorogva indult el hazafelé éjszakai bárokból kiszűrődő zajok kíséretében, kezében továbbra is a legértékesebb tárgyat szorongatva. Különleges volt a doboz, már csak azért is, mert a világon egyetlen ember sem tudta megmondani, hogy mi van benne, kinyitni azonban a keletkezése óta tilos volt. Nagypapájával néhány évvel ezelőtt folytatott beszélgetése szüntelen kavargott Jungkook gondolataiban, kíváncsiságát egyre csak tetézve.

– Drága fiam, gyere ide mellém, itt az ideje, hogy beavassalak a családi örökségbe. Emlékszel a történetekre, melyeket kiskorodban annyiszor meséltem neked istenekről és egy különleges szelencéről?

– Igen, Nagypapa, nagyon szerettem hallgatni a meséidet. A barátaimmal gyakran el is játszottuk őket. De mi köze ezeknek a családi örökséghez? – Jungkook tenyerébe fogta nagypapája betegségtől remegő kezeit, minden figyelmét az idősebb mondanivalójára összpontosította, nehogy bármit is kihagyjon bölcs szavaiból.

– Az igazság az, hogy ezek nem csak mítoszok, hanem a valóság.

– Szóval létezik Pandora szelencéje, istenek, gonosz lények és vannak őrzők is?

– Mi több, te magad vagy a kiválasztott. Tudom, hogy ez most nagyon váratlanul ért téged, de hamarosan huszonegy éves leszel, amikor az örökségeddel együtt járó erő elkezd feléledni benned. Kötelességemnek tartottam elmondani, hogy fel tudj készülni a rád váró nehézségekre.

– Mit kell tennem? Hol kell kezdjem? Soha nem éreztem, hogy különleges erőm lenne. Biztos én vagyok az örökös? – A fiatal izgalommal vegyes kétségei lassanként kezdtek a felszínre kúszni, ahogy egyre inkább megértette nagypapája mondandóját.

– A feladatod az, hogy őrizd Pandora szelencéjét. Az a baj, hogy nagyon régen, még az én őrzőségem idején elveszett a háborúban és azóta nem bukkant fel sehol. Egészen idáig. A minap hallottam a hírekben, hogy megtalálták egy ásatás során, feltehetőleg ki fogják állítani egy múzeumban. Sajnos azt nem tudom, hogy hol, mert nem hozták nyilvánosságra, de bízom benned és a képességeidben. Meg kell találnod és minden erőddel vigyázni rá. De egyet jegyezz meg, semmi esetre se engedd, hogy rossz kézbe kerülve bárki is kinyissa a ládát, mert az a pusztulást jelentené!

Szokatlanul sötét éjszaka volt, még a Hold sem világított az égen, halovány fényforrásként csak az utcai lámpák gyenge pislákolása szolgált. Jungkook szaporábbra vette lépéseit, ahogy szívében egyre növekvő szorongató érzés kezdett nőni; valami közeleg. Dermesztő hideg futkosott a hátán, egész testében forrón áramlott az adrenalinnal átitatott, friss vér, ahogy a villanypóznák gyéren világító körtéje rövid egymásutániságban durrantak szét. Szorosabbra fonta karjait a doboz körül, hogy még véletlenül se ejtse el.

Furcsa hang ütötte meg fülét, süvítő szélvihar támadt, össze-vissza ráncigálva a fiú ruháját, fejéről letépte arcába húzott kapucniját. Baljós árnyak suhantak el mellette, nem hagyva időt, sem alkalmat a menekülésre. Hiába készült fel, olyan váratlanul érte a támadás, hogy esélye sem volt védekezni ellene. Nem hátulról vagy oldalról érkezett, ahonnan mozgolódást észlelt, hanem egész máshonnan; fentről.

Erős ütés érte tarkóján, melynek hatására megtántorodott és térdre rogyva elesett a betonon. Felszakadt homlokának sebéből haját összetapasztva vékony csíkban szivárgott a vér. Fájdalomtól és kosztól elhomályosult látása, elméje eltompult, lassan kezdte el átvenni az ájulás öntudata fölött a hatalmat. Karját kinyújtva maradék erejével próbálta elérni az elgurult dobozt, de egy bőrbakancsos láb kezére lépve megakadályozta. Az utolsó kép, amit látott, egy emberi alak volt hatalmas szárnyakkal, amint mocskos karmait a szelencére helyezve megemelte annak fedelét, hogy ismét rászabadítsa a poklot a világra.

*

Jungkook, ahogy elkezdte visszanyerni eszméletét az első dolog, amit érzékelt, az az orrfacsaró dögszag volt, mely grimaszt kényszerített fájó arcára. Fejét, mintha satuba fogták volna, erőteljesen zúgott és sajgott, lassan jutottak eszébe a történtek. A szelence! Kinyitották! Hirtelen lendülettel akart felpattanni, de csuklóját összefogó láncok csörögve visszarántották a fal tövébe, ahol eddig feküdt.

– A fenébe! – Karját rángatva próbált megszabadulni az őt fogva tartó vasszerkezettől, de csak azt érte el vele, hogy mélyen felsértette alkarját, a hosszú sebből kézfejére csordogált kiserkent vére. A helyiséget záró erős vasajtó nyikorogva feltárult és három idegen alak lépett be a vörös félhomályban úszó terembe. A két másik a kijárat oldalánál álltak meg, míg a társaitól jóval alacsonyabb, középen haladó, szürkéshajú, egészen babaarcú fiú szélesre tárt, ébenfekete tollaktól borzas szárnyakkal felé közeledett, könnyed és kifinomult léptei egy vérbeli táncoséra emlékeztették Jungkookot.

– Lám csak, végre felébredtél, Csipkerózsika?

– Hol vagyok? Mit akarnak tőlem?

– Tőled már semmit. Csak azért vagy még mindig életben, hogy időnként megkínozhassalak – kedvességét kaján vigyor kísérte. Jungkook elé érve leguggolt, hogy tekintetük egy szintbe kerüljön, majd kicsi kezével elkapta a fogoly állát, hogy jobbra-balra forgatva fejét jobban szemügyre vegye. – Milyen helyes ez az új őrző, kiköpött úgy nézel ki, mint az apád.

– Engedj el! Mit tudsz te róla? Honnan ismered? – indulataival párhuzamosan lökte el magától a gonosz tapintású ujjakat.

– Kérdezd csak meg őt. Várjunk csak, hát már meghalt! Úgy sajnálom! – drámaian szívéhez kapott, hogy nyomatékot adjon szavai gúnyos hangnemének, majd hátra ugrott kellő távolságra, hogy az öklével hadonászó, kikötött fiú ne érje el. – Lássuk, mire is vagy képes! Lám, te sokkal gyengébb vagy, mint apád volt, gyerekjáték lesz megölni – az idegen Jungkook hajába markolva hátra rántotta fejét és közelebb vonta magához, majd negédes hangján a fülébe súgott. – Már alig várom, hogy a holttestedet a karjaimban tarthassam, kár lenne ezért a tökéletességért.

– Jimin, menjünk, Abaddon hívat! – az egyik ajtónál őrködő rekedten szakította félbe az ismerkedést.

– Itt már úgy is végeztem – ellökte magától a fiút, kinek durván koppant koponyája a falon, de nem törődve ezzel minden undorát és gyűlöletét összpontosítva utána köpött a távolodó bukottnak, mire az tengelye körül megperdülve erőből úgy gyomorszájon rúgta, hogy Jungkook összegörnyedve terült el a földön.

– Cseszd meg! – az erős fájdalomtól nyöszörgéssé torzult megjegyzését vaskapu reteszének záródó hangja követte. Végre elmentek. 

Az ördögi érintést még magán érezve rövid ideig fekve pihegett, próbálta összeszedni erejét, hogy tisztán tudjon gondolkodni, miként fog kiszabadulni ebből a kutyaszorító helyzetből, mikor a szoba árnyék rejtette sarkából mély basszussal szólította meg valaki, s mocorogva közelebb mászott hozzá.

– Jól vagy? – meglepetésként érte a kérdés, azt hitte, hogy egyedül van a fogdában. A hang irányába fordulva látta, hogy koszos, megtört tekintetű, kócos fekete hajú fiú közeledik felé lassan, mintha minden mozdulatával kínt élne át. Sovány felsőtestét vékony bársony agyagú, megtépázott ing fedte. Számos vágás csúfította puhának tűnő bőrét, arca beesett volt, szeme alatt sötét barázdák húzódtak. Megviseltnek látszott, mint aki hetek óta nem aludt és nem evett semmit. 

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Szörnyen nézel ki!

– Kösz a bókot! Már magam sem tudom, mennyi ideje vagyok bezárva. Igaz volt, amit ez az alak mondott? Te vagy a szelence őrzője?

– Miért érdekel? Egyébként sem ismerlek – összehúzott szemöldökkel, kétkedően fürkészte az előtte lévőt, gondolathúrjaira próbált ráhangolódni, de erős akadállyal találta szemben magát, mely visszalökte saját elméjébe. Korábban sose tapasztalta ezt, hogy valaki gondolatait ne tudta volna olvasni.

– Taehyung. Kim Taehyungnak hívnak. Segíthetek neked, ha hagyod. Tudtam, hogy előbb-utóbb fel fogsz bukkanni, de nem hittem, hogy ilyen helyzetben találkozunk majd – miközben beszélt, hajából előhúzott egy keskeny fémcsatot és tapasztalt mozdulatokkal kezdte feloldani a bilincs zárját, ami halk kattanással adta meg magát, s a poros földre hullva végre szabadon engedte Jungkook kezeit.

Taehyung feltűrte a fiú szakadt felsőjének ujját, felfedve ezzel a vas ejtette vágásokat és horzsolásokat. Kezével óvatosan körbe fogta sérült csuklóját, tenyerét az izzadságtól nyirkos és alvadt vértől maszatos, porcelánfehér arcra simította. Közelségétől, haja selymes tincseinek esésétől friss levendulaillat lengte körbe a köztük rekedt levegőt. Érintését különös melegség követte, Jungkook testéből a fájdalom kámfor szerűén oszlott el. Izmai erősen megfeszültek, egyszeriben töltődött fel energiával, mintha újjászületett volna, sebei begyógyultak, csupán langyos bizsergetés emlékeztette korábbi helyükre.

– Ezt hogy-

– Nem csak neked vannak képeségeid – ajkát titokzatos félmosolyra húzta, de hirtelen nyilalló érzéstől vicsorba rándultak vonásai. – Most már jobb?

– Köszönöm, igen. De te sokkal inkább rászorulsz a gyógyításra. Amit az előbb csináltál, ez magadon is működik? 

– Nem, sajnos ez nem ilyen egyszerű. Az én sérüléseimet nem tárgyak okozták, hanem átkos, gonosz erők – öntudatlanul nyúlt át válla fölött hátához, ahol sebhelyei szinte égtek, ahogyan beszélt róluk.

– Hadd nézzem!

– Ne, nem szép látvány…

– Figyelj! Te segítettél nekem az előbb, most hadd próbáljak meg én is valamit. Hátha egy kicsit enyhíthetem, még ha teljesen nem is tudlak rendbe hozni. Most te bízz bennem és fordulj meg!

Állhatatosságának engedve Taehyung úgy tett, ahogyan kérte, ingjét összefogó gombokat lassan kioldva lecsúsztatta válláról a hideg anyagot, felfedve ezzel önmagát. Jungkook életében nem látott még ehhez fogható heget. Gerince mentén két oldalt vastagon húzódott végig lapockájától kiindulva, durván felgyűrődött a hólyagos, vörös bőr, repedéseiből szürke nedv szivárgott. Finoman érintette a varos felületet, igyekezett a lehető legkevesebb fájdalmat okozni vele. Mindkét tenyerét Taehyung hátára helyezte, szemét behunyva néhány értelmetlennek tűnő szót mormolva kivonta a hasogató kínt a fiúból, ki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Jeon Jungkook a nevem és igen, én vagyok az őrző. Őszintén, nem olyan szórakoztató mindig a kiválasztottnak lenni. De örülök, hogy az erőmmel tudtam kicsit tompítani a szenvedéseidet – megragadva a karját szembe fordította magával a már jobb színben tetsző Taehyungot, s enyhén kezére szorítva figyelésre ösztökélte. – Nem tudom, hogy kik ezek a lények, de mikor elkaptak, kinyitották a ládát és hatalmas gonoszságot engedtek a világra. Muszáj megtalálnunk a szelencét, hogy legyőzhessük őket és együtt sokkal erősebbek vagyunk. Tudod, hogyan lehet innen kijutni?

– Már van is egy tervem.

*

– Nagy Uram! - Park Jimin féltérdre ereszkedve, fejét lehajtva fejezte ki hódolatát a Mélység Angyalának. – Alázattal jelentem, a fiú, akit tegnap éjjel elfogtunk, Pandora szelencéjének őrzője, de vele járó különleges képességei még nem fejlődtek ki teljesen, harmatgyenge elődjéhez képest. Mit kíván vele tenni, ha szabad kérdeznem? – hangjában buja mohóság hallatszott, minden megfeszült idegszálával arra vágyott, hogy kezével újra végig szánthasson a bársonyos ében tincseken, kéjvágyát csillapítva kínozhassa halálra Jungkookot, pokoli gyönyört szerezve önmagának.

– Nem érdekel az a fattyú, azt csinálsz vele, amit akarsz. Most pedig hozd ide a szelencét! – görbe, undorítóan mocskos karmokban végződő kékeslila ujjával a kijárat felé intve jelezte, hogy távozzon.

– Igenis, Abaddon Mester. Azonnal! – alig bírta elrejteni beteges vigyorát, gyors léptekkel távozott a helyiségből. Jimin két társát magához intve indult el a több szinttel lejjebb elhelyezett ládáért, mikor szörnyű robaj rázta meg a földbe vájt erőd falait.

– Rohadt életbe, ez a cellák felől jött. Gyerünk, ti ketten nézzétek meg mi történt, én megyek a ládáért!

*

– És most? – levegőt szabálytalanul kapkodva fordult hátra a tőle néhány lépéssel lemaradthoz Jungkook, miközben lélekszakadva rohantak egyre távolabb kerülve a kirobbantott cellától.

– Használd az erődet, próbáld érzékelni a szelence gondolatait, hogy megtaláljuk!

– Micsoda? Tárggyal még sose működött! – váratlanul érte a csontjaiban szétáradó kétség, melyet régóta nem érzett.

– Csak összpontosíts, bízz magadban és a képességeidben! A ládának lelke van, menni fog! – Taehyung szavaival támogatta az önmagában megingottat, mikor erejét hirtelen elvesztve szédülten rogyott össze. Ezt látva Jungkook azonnal megtorpant, felsegítette hátára a sebesült fiút, majd égő izmait folytatásra késztetve futott tovább.

Zakatoló elméjét lenyugtatva próbálta kizárni a külvilágot, hogy a szelence után kutasson gondolatai zűrös mezsgyéjén. Képes leszek kapcsolódni a szelencéhez? Még nem tudom teljesen uralni az erőmet. Hűs tenyér puha érintését halántékán megérezve egyszeriben minden más zaj megszűnt, mintha elhúzták volna a függönyt aggodalmai előtt, s tisztán hallotta a szelence hívó szavát, ahogy nevét suttogja.

– Megvan! Eggyel felettünk van egy üres helyiségben, néhány perc és ott is leszünk! – adta Taehyung tudtára felfedezését, majd gyorsabb fokozatra kapcsolva minden erejét bevetve száguldott a cél felé, míg lábai mögött a hátrahagyott föld darabokra hasadva zuhant alá a mély forróságba, míg el nem értek a felfele tartó járathoz. Ekkor velük szemben a korábbi két őr tűnt fel útjukat elállva, mire Jungkook karját maga előtt meglegyintve egy mozdulattal több méterrel távolabb hajította őket, s mielőtt azok feleszmélhettek volna kábulatukból, már le is hagyták őket.

Az utolsó kanyart botladozva sikerült bevennie, a terembe érve saját lábára helyezte Taehyungot, aki a falat támogatva igyekezett a pulpituson letakart tárgyhoz. Jungkook térdre esve éltető oxigén után kapkodott néhány rövid másodpercig, majd maga is Taehyung után sietett és a selyemleplet lerántva felfedte a faragott ládikát. Ezúttal lágyan csilingelő dallam áramlott belőle, mely jóleső nyugalmat árasztott szét adrenalintól felhevült testükben; Jungkook legmélyen tudta, hogy nincs mitől tartania. Szentül hitt benne, hogy jót tartogat számukra, így kíváncsiságának eleget téve kezét a szelence fedelére vezette, s óvatosan megemelte. 

Tovaszálló meleg sugár öntötte el a helyiséget, pislákoló fényével körbe táncolt a térben, majd kettéválva egyszerre költözött bele a fiúk lelkébe, világossá változtatva a bennük lapuló kétség és félelem sötétségét. Abban a pillanatban Taehyung hátán lévő sebből egy pár hatalmas hófehér szárny tört elő. Újult erőre kapva Taehyung néhány suhintással megmozgatta visszanyert ékességét, melynek csillogó ragyogása teljesen elkápráztatta Jungkookot.

– Te egy Angyal vagy… – tekintetében túlcsorduló csodálattal fürkészte az előtte álló, gyönyörű műalkotást, még lélegzete is elakadt, ahogy közelebb lépve hozzá ujjának hegyével megérintette a dús tollazatot.

A körülöttük áramló levegőben friss levendula és zamatos eper aromája vegyült bódító elegyet képezve.  Jungkook kezét a másikéba csúsztatva összekulcsolta őket, szíve sugárzó szeretettel telt meg most, hogy teljes pompájában láthatta azt, aki mindvégig a ládához vonzotta. A köztük kialakult kötelék töretlen reménnyel itatódott át, mely örvénylő védőburkot vont kettejük köré pont akkor, mikor az ajtóban megjelent Jimin, a fekete szárnyú letaszított.

Szinkronban fordultak irányába, s néztek farkasszemet a gyűlölettel, de egy cseppnyi félelem sem volt bennük; tudták, hogy végső soron semmi sem elpusztíthatatlan, kéz a kézben képesek legyőzni a világot fenyegető összes gonoszságot, kezdve a feléjük zöld villámokat szóró, sötét árnnyal.

________________________________________________________

Abyss

~ A szó eredeti jelentésén a Héber tehom szóból származik, miszerint az abyss ősi tenger vagy káosz volt, amelyből a világ lett teremtve.

~ Későbbi értelmezés szerint az abyss a túlvilágot jelentette, akár a halottak lakóhelyét, vagy a lázadó szellemek birodalmát. Gyakran démonok börtönének is tekintették.

~ Dorama szerinti jelentése: A szerelem örvénye

Abaddon

~ A Jelenések könyve 9:11-ben Abaddon a „mélység (abyss) angyala”.

Visszapörgetett idő - Seokjin

Ajánlott zene: Jin - Awake

Vajon emlékeznek? Akkor úgy gondoltuk, minden együtt töltött pillanat a legszebb. Hova tűntetek?

Magamra maradtam a sötétség végeláthatatlan folyosóján, ahol a kiutat keresve bolyongtam, miközben a körülöttem lévő falak elmosódtak a reménytelenség mély fájdalmában. A valósággá vált rémálom vaskarmokkal sebzett meg minden alkalommal, amikor kinyitottam a szememet. A démonjaitok elleni küzdelemben veszítettétek el saját magatokat, én pedig mindent, amit valaha szerettem. Nem volt más választásom.

Tudom, nincs hová bújnom, hiába is próbálnék elrejtőzni, ahol világosság van, ott sötétség is lesz, ezért árnyékba burkolództam, hogy nektek fényt adhassak. Küzdeni akartam ellene, veletek maradni, és elfutni, de nem engedett el. Magamnak hazudtam azzal, hogy a boldogság pillanatnyi érzésébe kapaszkodva elhittem, minden olyan lesz, mint régen. A döntésnek ára van, némelyik azonban súlyosabb következménnyel jár, mint azt gondolnánk. Az enyém végzetes volt, de ez volt az egyetlen esélyem, hogy titeket visszahozzalak.

Az, hogy biztonságban tudhatlak benneteket, mindennél többet jelent nekem. Boldog vagyok.

Önfeledt érzéseim egy perc alatt párologtak el, ahogy az idő vaskereke tovább forgott, engem is magába szippantva, még a szélben táncoló virágszirmoknál is gyorsabban repült el felettem. Az utolsó, féltve szorongatott pillanat hirtelen csúszott ki az ujjaim közül, hogy a lángok közé esve legyen semmivé. Az engem körbeölelő mindenség lassan hullott darabjaira, először csak megrepedt, mint a tojáshéj, amikor a fióka élete első perceiben a saját erejét próbára téve kikel, hogy elrepüljön. 

Talán már akkor sem érinthetném meg az eget, ha szárnyaim lennének, mint a madaraknak. De nem sírok, elfogadtam, hogy ez a végzetem és soha többet nem fogom arcomon érezni a nap langyosan simogató sugarait, mert nem fogok felébredni. Két világ között ragadtam, az éj és a nappal birodalmának örök fogságában, ahol nincs más, csak üres feketeség; mert a hajnal a napfelkelte előtt a legsötétebb.

_____________________________________________

Üdv! ^^

Ez a rövidke kis iromány életem első komolyabb próbálkozása ezen a területen, a fanfictionok világában. 

Még 2018. végén indult a Facebook-os csoportban egy Music Challenge, ahol Seokjin száma volt az éppen aktuális. Nagyon közel áll hozzám ez a zene, szeretem minden dallamát.

Nagyon sokat támogatott legkedvencebb Chingum (VLING VLING ✨), hogy írjak róla, ha fel is adtam volna, akkor is noszogatott, hogy csináljam. Nélküle talán sose írtam volna le a zene által, bennem megfogalmazódott gondolatokat. Különben ez a blog sem lenne. 

Hálás vagyok elsősorban Neked, hogy azóta is mellettem állsz és lökdösöl előre néha finomabban, néha durvábban, de hatásosan. 

És köszönöm mindazoknak, akik idáig elértek, elolvasták az első bejegyzésemet és esetleg kommentet is hagynak. Sokat jelent minden bátorító szó és építő hozzászólás, hogy tudjak fejlődni az írásban! 💜

Vivienne