A lélek darabjai - Jiyong

Ajánlott zene: Avril Lavigne - Give you what you like

  

A tükör, ami valami oknál fogva egyszer megrepedt, soha nem lesz már tökéletes, bárki nézzen is bele, sok részre törött önmagát fogja látni. Ezek a szilánkok jelképezik az énünket, azt, akik vagyunk vagy valaha voltunk. Sokak szerint a magány darabja a legélesebb, mégis a félelem képes a legmélyebb sebeket ejteni.

– Nemsokára jövök kincsem, apád a nappaliban lesz. Légy jó! – gyengéden megsimogatta a kislány feje búbját, és könnyed puszit nyomott a homlokára.

– Oké anya, siess haza! – Yerim mosolyogva, nagy hévvel integetett a távolodó alak után, majd becsukta a bejárati ajtót, és halk léptekkel felszaladt a szobájába, hogy a délután hátralevő részében a babáival játszhasson.

Talán egy óra sem telt el, amikor meghallotta, hogy az apja szólongatja. Felkelt a szőnyegről, és átsétált a szülei hálószobájába, ahol édesapját sejtette, de nem látta sehol. Már épp indult volna, hogy lemenjen a nappaliba, amikor egy kattanással bezárult mögötte az ajtó.

– Jaj, apa, megijesztettél! – fordult meg mosolyogva.

– Gyere kicsim, mutatok neked egy új játékot, ami sokkal izgalmasabb, mint a babáid fésülgetése – mély, recés hangon ejtette, szinte köpte a szavakat, közben kezével lazított az öve szorításán.

A férfi korántsem hasonlított arra a jószívű és mindig mosolygós emberre, aki kedves szavakkal megvigasztalta, mikor rosszat álmodott az éjjel, vagy ha az iskolában kicsúfolták. Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába apjának furcsa vigyora és sötét, semmi jót nem ígérő szemei láttán. Automatikusan hátrált néhány lépést, míg az ágynak ütközve sarokba nem szorult. A következő percekből már csak azt fogta fel, hogy egy durva kéz leszakítja róla a kedvenc pónis ruháját, és erősen az ágyra löki. Innentől kezdve, hogy kizárja a valóság szörnyű történéseit, csak a fejében lévő hangra figyelt:

„Apa jó, őt szeretni kell. Csináld azt, amit mond, és szeretni fog. Legyél jó kislány, és mutasd meg, hogy megérdemled a figyelmét.”

Lenyomta a hideg kilincset, és belökte az útját álló fehér ajtót, ami hangosan csapódott vissza a helyére. A lakásban olyan sűrű, áthatolhatatlan füst és áporodott levegő volt, hogy látni is alig lehetett, fény is csak halványan, az ablakon keresztül szűrődött be az esti utcáról. A dohányzóasztalon lévő hamutartóban a félig leégett cigarettacsikkek még parázslottak, mindenfelé koszos üvegek és üres chipses zacskók hevertek a földön. A parketta ragadt a kiömlött italoktól, leginkább az alkoholtól. Néhány lépést tett beljebb, mikor erős karok fonódtak karcsú dereka köré, majd megborzongott a fülét érő forró, savanyú lehelettől és a hozzá intézett szavaktól.

– Végre itt vagy. Már nagyon vártalak – Jiyong mély orgánumán szólt a lány fülébe. Mindig fennkölt büszkeség töltötte el, amikor látta, milyen reakciókat képes kiváltani egy nőből. Imádta, hogy az egyébként pille-finom karokon libabőr cikázik, a nyugodt és kellemes lélegzetvétel szakadozottá válik, a gyönyörűen gömbölyödő mellkas fel-le emelkedik és a szív dobogása a triplájára gyorsul az egyre növekvő, iránta vágynak vélt érzéstől.

– Tudod, mit szeretnék, igaz? – dörmögte Jiyong, és teljesen magához szorította a lányt.

– Igen – Yerim fojtott hangon bírt csak megszólalni, annyira elkábította az apja közelsége.

Minden tettét a félelem irányította, gondolataira vastag köd nehezedett, csak a mozdulataira figyelt. Kezét Jiyong nyakára csúsztatta, így vonva közelebb a borostás arcot. A húsos, puha ajkak keményen feszültek egymáshoz, a keserédes csók elmélyülve egyre hevesebbé vált. Ahogy a feszültség magasabb fokra hágott, Yerim elvesztette a testében felgyülemlett vágy feletti uralmat, így kénytelen volt átadni magát neki. Minden porcikájával undorodott saját magától.

Alakjuk minden centiméteren összesimult, testük ösztönösen reagált minden sóvárgó, durva vehemenciájú érintésre, mely tovább fokozta a darabokra tört lelkek forró lüktetését, mígnem teljesen eggyé nem olvadtak az univerzum szikrázó csillagainak sötétségében.