Ajánlott zene: NCT 127 – Limitless
A Nap vörösen
perzselő sugarainak forró lehelete és az alattam feketén nyújtózkodó árnyékom
kísérik nehéz mancsaim bizonytalan lépéseit. Bármerre nézek, csak homok alkotta
dűnehegyek sokasága vesz körül. Olyanok, mint a piramisok, melyek sírkamrájába
kincsek helyett a szabadságom van elrejtve. A szél, mintha gúnyt akarna belőlem
űzni, folyton felkavarja a forró szemcséket, megborzolja sörényemet, hogy mindezt
szemembe fújva elvakítson, ezzel a látás adta érzékeimet eltompítva még beljebb
csalhasson a sivatag kopár útvesztőjébe. Előre haladok, de azt hiszem, hogy
hátrafelé megyek. Mintha homokórába zárva élném át ugyanazt az időtlennek tűnő
pillanatot, amelybe a lábaim köré fonódó kétségek ragasztanak. Kijutok innen
valaha?
Alakomat egyre
csak közrefogja a feltörő sötétség hűs szorítása, ahogyan az utolsó napsugarak
bíborrózsaszín fátylát átlöki a holnap küszöbén. Utolért hát az éjszaka. Elfáradva
a szüntelen meneteléstől, letelepedem a még meleg homokba, s figyelmemet az
égen feltűnő vándoroknak szentelem. A mélykék mennyboltozat tengerén megcsillanni
látszik egy-kettő égitest, ahogyan apró lámpásként világítva utat mutatnak az
őket követő, több száz ragyogó pontocskának. Még a csillagoknak is vannak
vezetőik, akkor miért én vagyok egyedül elveszett? Bárcsak az éjjel elhozná nekem a remény üzenetét!
Hömpölygő
gondolataimat az ég alján kecsesen lüktető lángok feltűnése szakítja meg,
melyek a nyugat és kelet közt feszülő határtalanság peremét nyaldossák. Ahogyan
a fény egyre erősödik, és szétterjed a sötétségben, borzongás fut végig a
hátamon, és egyszeriben úgy érzem, hogy lángra lobban a szívem a bennem feltörő
hetedik érzéktől. Feléled bennem a vágy, érezni akarom a színköd simogatását
ajkaimon, arcomon, s lelkemen is. Vajon hűvös, mint a friss forrásvíz, vagy a Nap melegét hordozza érintésében?
Az éj
feketeségén átszűrődő smaragdzöld és zafír lila csodálatos fénykeringője
szétterül szemem prizmáján; teljesen beszippant a látvány. Ekkor halk
suttogásra emlékeztető dallam csendül fel valahol a puszta messzeségében, s
óvatosan beférkőzik tudatom legmélyére. Egy újabb délibáb lenne ez is?
A dal
közelebbről és hangosabban hallatszik, mire megvilágosodom; a fények hangját
hallom, ahogyan engem szólítanak. Válaszolni szeretnék, üvölteni, de a némaság
teljesen megbéklyózza testemet, csupán elmém tükrén visszhangoznak a ki nem
mondott szavak. Szükségem van Rád, hogy lélegezni tudjak, hogy újra szabad
lehessek! Kérlek, hadd váljak eggyé veled! Hadd legyek egy csepp a végtelen
óceánodban!
***
Hevesen dobogó
szívem zakatolása riaszt fel, fojtogat a takaróból áradó forróság, nyelni is
alig tudok kiszáradt torkom miatt. Zavarodott tekintetem végigjártatom a szürkület
homályába burkolt szobán, mire tudatosul bennem, hogy otthon vagyok.
Összekuszálódott hajamba túrva mély lélegzetet veszek, s lassan kifújom, hogy
visszaálljon a normális ritmusra. Csak álmodtam az egészet.
Ölelő karok szorítását érzem meg magam körül,
mire oldalra fordulva Donghyuck alvástól kissé puffadt arcával találom magam
szembe. Minden vonását aprólékosan szemügyre veszem a halvány fényben; elidőzőm
homlokába hulló, hullámos fürtjein, sűrű szempilláinak pihéin, enyhén elnyíló, dús ajkain. Bőrömet csiklandozza levegővételeinek puhasága, libabőr futkos karomon,
mikor véletlenül hozzám ér. Csakis őt akarom, senki mást.
Közelebb
hajolok hozzá, és ujjammal megcirógatom pisze orrának ívét, s lágy csókot
hintek völgyében megbúvó kedvenc anyajegyemre. Ábrándozásomból rekedtes
suttogása ébreszt fel, mely olyan hatással van rám, mintha ezer tűzijáték robbanna
fel a testemben. Engem szólongat.
Azt álmodtam, hogy oroszlán
vagyok. Most, hogy felébredtem, nem tudom már, hogy ember vagyok-e, aki azt
álmodta, hogy oroszlán, vagy oroszlán vagyok, aki azt álmodja, hogy ember.