Vanília – TaeTen (16+)

 

Ajánlott zene: Evanescene – Haunted

Ajánlott aláfestő zene: DEAN ft. Zico – Pour Up

 

Magával ragad a zene ereimbe szivárgó ritmusa, elkábít a bizsergető érzés, ahogyan véremmel együtt szétárad egész testemben a lüktetés. Emberek pulzáló tömege vesz körül, a parketten testek simulása, ruhaanyagok súrlódása kíséri mozdulataimat, amelyek tökéletes összhangban vannak a helyiséget kitöltő basszus öblös dübörgésével, mégis olyan, mintha az én táncomra reagálna a dallam és a villódzó fények egymást szédítő játéka.

Idejét sem tudom, hogy mióta vagyok itt, csak kiszáradt torkom és nehéz légvételeim ébresztenek rá arra, hogy borzasztóan szomjas vagyok, így kissé szédülve az oxigénhiánytól, de határozott léptekkel indulok meg a bárpult felé, hogy lehűtsem magam egy itallal és pihenjek kicsit. Odaérve fáradtan vetem le magam az egyik székre, s a pultra könyökölve tekintetemmel a csaposét keresem.

– A szokásosat? – kérdezi, miközben már nyúl is az üvegért, hogy megtöltse jéggel teli poharamat.

– Mindig tudod, hogy mire vágyom – mosolyogva nyúlok az italomért, amivel barátom felé biccentve jelzem köszönetem, de ő közben már fordul is egy másik vendéghez, hogy kiszolgálja. Cserepes ajkaimhoz emelve három nagy korttyal iszom ki a pohár tartalmát, s behunyt szemmel élvezem, ahogyan végigmarja torkomat a whiskey forró érintése, és a gyomromtól kiindulva egészen az ujjaim hegyéig elönt a keserű jóleső borzongása.

– Ahogy elnézem, utánad is legalább ennyire vágyakozik valaki – jegyzi meg hozzám visszatérve Johnny egy újabb italt keverve, melyet végül elém helyez le. – Ezt neked küldi.

– Kicsoda? – kérdésemre válaszul lazán jobbra int egyet a fejével, jelezve, hogy nézzek arra.

– Látod ott azt a vörös hajú férfit? Hát, haver, totál bejössz neki. – Belekortyolva a nekem szánt gin tonic-ba végigmérem az ismeretlent, aki mintha megérezte volna, hogy nézem, tekintetembe függeszti övét, s rám villantja ragyogóan fehér fogait egy apró, de hívogató félmosoly erejéig, mire újra átélem a kellemes bizsergést. Azt hiszem, hogy az alkohol kezd a fejembe szállni.

A férfi felállva a helyéről egyenesen felém veszi az irányt. Könnyed lépteiből és mozgásából arra következtetek, hogy legalább olyan jó táncos, mint amennyire jól néz ki. Körülbelül egymagasak lehetünk, harsányvörös haja rakoncátlanul, mégis tökéletesen beállítva omlik markáns vonalú arcába. Ideérve lazán leül a mellettem levő székre, s miután megkéri Johnnyt, hogy töltsön neki újra, szembe fordul velem.

– Egészségedre! – mondja várakozva, mire az övéhez koccantom a saját üvegpoharamat.

– Köszönöm az italt – beleiszom a koktélba, majd az ajkamon hátramaradt cseppeket nyelvemmel itatom fel, és rávillantom azt a mosolyomat, amitől, ha lehet, még helyesebb vagyok. Elégedetten figyelem, ahogyan egy ismerős érzés villan meg pupillájában; egyértelműen tetszem neki. Kár lenne tagadni, nyilván valóan dögös vagyok, és még jobban fokozza bennem a vágyat, amikor ezt felismerik, vagy hangot adnak neki. – Először vagy itt? Még nem láttalak.

– Igen. Valami különlegeset kerestem, és a barátaim ezt a helyet ajánlották – válasza közben meglehetősen feltűnően vizslat, minden porcikámat végigsimogatja alkoholmámoros pillantásával. Szinte lángol a bőröm mustrálásától, s akaratlanul is eljátszom a bűnös képzettel, hogy vajon én milyen módon tudnék neki örömöt szerezni.

– És? Megtaláltad? – meg se próbálom elrejteni hangom flörtölős élét, szemöldököm enyhén megemelve várom válaszát, mire olyan áthatóan fókuszál szemembe, mintha a gondolataimat olvasná ki belőle. Meg nem szakítva a különös kapcsolatot, italát egyre lehúzza, majd felém nyújtja invitáló kezét.

– Táncolunk?

Hozzá hasonlóan egy pillanat alatt eltűntetem a keserűt, felállva belecsúsztatom tenyerem övébe, s hagyom, hogy a hullámzó tömegbe vezessen. Csupán egy felületen érintkezik a bőrünk, de ez is olyan, mintha többszáz kis szikra pattanna ki az ujjaimból, amikor hozzáérek. Elképesztően vonzó férfi, nem csodálom, hogy olyan hatást vált ki belőlem, mint szunnyadó parázsból az oxigén. Összemosódik körülöttem a tér, ahogyan szorosan egymáshoz simulunk. Először lassan, a zene ütemét követve ringunk, kezét derekamra simítva ismerkedik testemmel; oldalamon fel egészen a mellkasomig, ahonnan nyakamra tér át, hogy tarkómnál rövid hajamba túrva kissé hátrahúzza fejemet; valami felszikrázik bennem, mikor megérzem ajkait a zenére lüktető vénámon végigszántani, forró lehelete egyszerre csiklandoz, és borít el finom remegéssel. Nyomott, nyirkos köd feszül tüdőmnek, ahogyan a levegővétellel próbálkozom, de csak recés nyögés szakad fel belőlem; képtelen vagyok kontrollálni magam, megőrjít a tekintetéből áradó szenvedélyes tűz, amit látványom lobbantott fel benne, s ami felemészti az én lelkemet is; teljesen átadom magam neki. Meg akarlak ismerni!

Most rajtam a sor, hogy felfedezzem őt; fürkésző tenyeremmel kidolgozott felsőtestét tapogatom, majd szálkásan izmos karjára áttérve a kitüremkedő erein zongorázom, majd mutatóujjammal halántékától lefelé indulva éles állkapcsa vonalára karcolok; ha kés pengéje lenne, már karmazsin csíkokban folyna nyakán a vérem. Táguló pupillájában viszont látom magam, ami furcsa extázis-hullámmal tölt el, és az ösztönös vágy vonásaimra kiülve veszi át felettem az uralmat. Vastagon fátyolos íriszét fürkészem kérdések és válaszok után kutatva, de csak irizáló színkavalkádba ütközöm. Olyan, mint egy megrepedt tükörfelszín, ami csak a külső fényeket veri vissza, de ahhoz, hogy meglássam a valódi kristályt, álca nélküli önmagamat kell elétárnom. Ki vagy te, hogy ilyen hatást váltasz ki belőlem?

Egyik kezét csípőmre irányítva még közelebb húzom magamhoz, ezzel pattanásig feszítve a minket közrefogó, intenzív feszültségtől lángoló húrt. Formás fenekére markolva dörgölőzöm hozzá, felveszem az egyre gyorsabban dübörgő zene ütemét, és olyan közel hajolok füléhez, hogy beszéd közben arcomon érzem a bőre párás melegét.

– Mi a neved? – búgom a visszafogottságtól rekedt hangon. Nagyon vékony hajszál választ el attól, hogy fülcimpájába harapva letépjem rólunk az összes ruhát, és a táncparkett kellős közepén feláldozzam magunkat a kéj márványoltárán. Te is annyira kívánsz engem, mint én téged?

– Lee Taeyong – recés, mély tónusa olyan erősen dobogtatja meg a szívemet, hogy a fájdalmas gyönyör robbanásszerűen árad szét bennem az ingertől, amelynek ereje egy villámcsapással is felér, s amit pusztán a neve váltott ki belőlem. Ha nem vigyázok, a végén még belehalok a tökéletességbe.

– Engem Tennek hívnak – lehelem közénk elfúlva, és karjaimat vállán átvetve vonom még ennél is érzékibb mozgásba. Izzadságtól gyöngyöző homlokom övének támasztom, fürge ujjaimmal nedves tincseibe túrva játszom velük. Behunyt szemmel élvezem a közelségéből áradó tüzes vonzóerőt, amely elemibb erővel hat rám, mint a gravitáció. Úgy zuhanok valójának végeláthatatlan vulkáni kráterébe, mint a felhőből kiszakadó, reményvesztett esőcsepp, amely még azelőtt oszlik gőzzé, hogy lehetősége lenne a bugyogó láva szenvedélyes ölelésébe mártóznia.

– Ten. – Olyan elégedettséggel ízlelgeti nyelvén a nevemet, mintha a legfinomabb vaníliás csokoládét adtam volna a szájába. – Édes vagy! Van kedved ezt a lakásomon folytatni?

– Menjünk! – mondom, de nem akarok távolabb húzódni tőle. Egy finom másodpercig még élvezzük a varázslatot, aztán kezemre kulcsolva kifelé húz a tömegből.

A kijárathoz felvezető lépcsőkről visszanézve még épp sikerül elkapnom Johnny pillantását, aki mindent tudó vigyorával int egyet felém elköszönésképpen. Hirtelen csap meg a hűvös, koratavaszi éjszaka zsengéje, az elmémre telepedett szeszes homály azonnal tisztulni kezd a friss levegőtől. Sietős léptekkel haladunk egymás mellett, egy szó se hangzik el köztünk a lakásáig tartó, rövid úton, de ez nem az a tipikus, kínos csönd, amit a legtöbb ember igyekszik elkerülni. Ez a csönd kitölt, felforrósít és izgat egyszerre, mert mélységében magába foglalja mindazokat a cselekedeteket és érzéseket, amik egyelőre csak vibráló gondolataink közt várakoznak arra, hogy a hálószoba rejtekében kibontakozhassanak. Csak érjünk már oda!

– Megjöttünk. – Lakása elé érkezve a kulcsokkal kezd el matatni, hogy mihamarabb bejutást nyerve végre a lényegre térhessünk, de nem bírok már magammal, hátulról nyakának esem ajkaimmal, s lassan szívni kezdem vékony bőrét. Azt hiszem, máris a függőjévé váltam.

– Mmmh, isteni vagy – kívánatosan lehelem rá a szavakat, virágos utóízét kóstolgatva kiszabadítom nadrágkorcába tűrt fekete-fehér mintás kendőjét. – Van egy ötletem.

– Mit csinálsz?

– A többi érzékemmel is meg szeretném tapasztalni a belőled áradó gyönyört – az arcán átfutó halvány zavar édes nevetésének kíséretében újabb szintre emeli azt az örvénylő kavalkádot, amelyet ő keltett bennem. Még éppen látom, ahogyan vonásaira a színtiszta vágyakozás kifejezését ölti, majd az anyagot szememre kötve rábízom magam Taeyongra.

 

 

Beborít a matt sötétség bizonytalan határnélkülisége, a szobában vagyok, mégis olyan, mintha sehol se lennék, kemény a lábam alatt a talaj, de szédülök, hacsak egy lépést is teszek. Hosszú, elveszett szavak suttognak nekem, s tudom, hogy még mindig itt van valahol, miközben engem néz, és kivár, mint egy ragadozó, mielőtt lecsap a prédájára. Csak most én vagyok az áldozat, aki önként sétált be a ketrecbe.

Fátyolkönnyű simaság érint meg, csiklandozva hízeleg, de élettelen tapintásából tudom, hogy csak a függöny az, amit felém fúj a nyitott ablakon beszökő, csintalan fuvallat. Hátamat lágy széllökés csapja meg, mint amikor valaki anélkül, hogy felfedezném, el akar menni mellettem, de légies mozgásomnak köszönhetően hirtelen fordulok egyet, és utána kapok. Szatén ingjének gyötrően finom anyagát érzem ujjaim közé simulni, melyre erősen rámarkolva fulladás-közel húzom magamhoz, és megfogadom, hogy többet nem engedem el. Úgy érzem magam, mint egy pillangó, de szárnyaimon ő a tündérpor; képes a felhők magasságáig felrepíteni, azonban, ha lemorzsolódva szertefoszlik, röpképtelenül hullok alá.

– Ne hagyj magamra még egyszer! – suttogom kettőnk közé kérésemet, melyre válaszul egy apró csókot hint nyakhajlatomba, mire elönt a meleg nyugodtság. Önkéntelenül túrok hajának bársonyos rózsaszirmai közé, orromat tincseibe fúrva elveszek a tüdőmet kitöltő vaníliás orchidea-illat szédítő aromájában. Ha tényleg pillangó lehetnék, akkor egyedül az ő virágaiból szeretnék nektárt gyűjteni.

– Ne aggódj, nem foglak! – Minden szó után újabb puszikat lehel bőrömre, néhol fogával karcol, míg ujjaival lassan cirógatva újabb felületeket szabadít fel ingem alól. Végigfut rajtam a libabőr, csak széles vállaiba kapaszkodva tudom megtartani magam. Izomtól feszes hátába markolva csomóba gyűrőm felsőjét, lábamat dereka köré fonva próbálok még közelebb kerülni testéhez, mire fenekem alá nyúlva könnyű mozdulattal ölébe kap, így teljesen hozzá tudom préselem magam. Nyelvével mellkasom középvonalán lefele haladva kényeztet, s ha lehet, még áthatóbban nyomakodik elmémre a kéj kábító vörösfeketéje. Csípőmet felé lökve ingerlem magunkat ruhán keresztül, mire fojtottan szakad fel belőlem az élvezet örömhangja, de az engem elborító parázsfeszültség csak fokozódik, mikor mélyen rezgő nyögése skarlátfüstként kúszik fülembe, körbelengi tudatom, és bőröm alá szivárogva beleissza magát lényembe.

– Csókolj meg! – kérlelem, s fejét kezeim közé fogva fordítom felém, hogy ráhajolva megkaphassam, amit akarok. Arcomat éri szaggatott légvétele, mikor hüvelykujjammal kitapogatom csodálatosan ívelt ajkainak selyempuháját. Meghitt csókot hintek homlokára, csukott szemhéjára, mandulavágású ívének szegletében megbúvó bőrhibára, melyet már akkor észrevettem, mikor a bárban szemeztünk. Számomra tökéletes arcának feltérképezését orrának határozott vonalán folytatom, apró hegyére szelíd puszit hintek, és már éppen rátérnék legértékesebb kincsére, mikor váratlan hirtelenséggel fagy meg köztünk a levegő egy pillanatra; fejét oldalra fordítva megtagadja ajkainktól a kielégülést. Értetlenül felegyenesedem karjaiban, és lehúzom a látásomat fogva tartó anyagot, hogy tekintetébe mélyedjek: a ridegség függönyébe ütközöm.

– Ten – vegyes érzések villanásszerű váltakozása tükröződik vissza rám, többek között a bizonytalanság, a sajnálat és a fájdalom, amitől fullasztóan összeszorul a szívem, de legerősebben az az apró fény hat rám, amely talán a remény bizalomködbe burkolt csillaga lehet. Gyengéden elsimítom homlokába hulló tincseit, s megnyugtató mosollyal ajándékozom meg azt a férfit, aki alig néhány óra alatt elérte, hogy menthetetlenül belezúgjak. Nem akarok mást, csak viszonozni neki azt a rengeteg figyelmet, amit ő azóta nekem szentel, hogy meglátott a bárban.

– Nem baj, ne mondj semmit – kiemelkedő járomcsontját simogatom, melyre a megbánás pírja alig észrevehetően kúszik fel. Teljesen elengedve magát simul tenyerembe, ahogyan gondolataiban elmerülve engem fürkészik; elgyengülök szédítő íriszének sodrásában, mire még szorosabban ölel karjaival.

Belső vívódása egy pillantás alatt tűnik el, helyette olyan állatias vadászösztönnel telve villantja rám mahagóni barnával keretezett pupilláit, mintha éppen megerőszakolna.

– Olyan gyönyörűen táncoltál a parketten. Vajon az ágyamban is menne? –  Félelmetes a belőle áradó kettőség kontrasztja, magával ránt, elsöpör, felizgat. Hátamba karmolva megindul velem a hatalmas franciaágy felé, melynek puha pamutpárnái közé vehemens erővel dob le. Elszédít a vadságából áradó illat, fűszeres és hűvös, ízletes és tüzes tigrisliliom bódulat. Érzem, ahogy engem akar, és én is ugyanennyire vágyom rá.

– Taeyong…

– Kívánlak! – orgánuma megrezegteti a fülledt levegőt, visszhangként újra és újra hallom, egyre hangosabban, teljesen kitölti a szobát, a tüdőmet, gondolataimat, képtelen vagyok elszakadni tőle.

– Akkor kóstolj meg! – mámor fűtötte hangom sóvárog, szüntelenül őt kívánom, érezni akarom, vele együtt lüktetni, lélegezni, az ő szívhangjának dobbanását akarom követni, mikor táncolok; zenéje beleragad fejembe, rá mozgok, őt hallgatom, vele éneklek, őt kísérem, magammal rántom az élvezetbe. Lehetetlenül gyöngéd, úgy kezel, mintha törékeny porcelánként bármikor összeroppanhatnék ujjai közt, és ettől csak még sebezhetőbb vagyok, mint valaha; Taeyong a védelmem, de nála van a lándzsám is.

– Imádom, hogy finomabb vagy, mint a kedvenc zöldteás fagylaltom. Várj itt, mindjárt jövök! – mondja, és kimegy a félhomályban úszó szobából. Hiányát azonnal megérzem, elborít a libabőr, fázni kezdek. Egy kistányérral tér vissza, melyben össze-összekoccan valami, de nem kell sokáig várnom, hogy kiderüljön, mi az. Kezébe fog egyet, fölém hajol, arcomon végighúzza egészen az ajkaimig, fagyos vonalán zsibbadok, szinte éget. – Nyisd ki szépen azt a gyönyörű szád! – engedelmeskedem, mire belecsúsztatja a jégkockát.

Mintha szikrát pattintana bennem, olyan hevesen rántom le a helyemre, hogy ölébe ülve az ágyba szegezzem, hogy a meglepettsége megtöri magabiztos kifejezését, és kíváncsiság uralkodik el rajta. Nem törődve a gombokkal szakítom szét a tökéletességét rejtő selyeming béklyóját, a látványától majdnem félrenyelek, csodálattal vegyes áhítattal simítom végig bordáinak mentét, kidolgozott kockáinak hegyvonulatait, az alhasán kitüremkedő ereket. Akár az örökkévalóságig is el tudnám nézni, de felébresztem magam a bambulásából, és alhasához érve jeges csókot lehelek rá, amire bíztatásként hajamba túr.  Az olvadozó jégkockát köldökére helyezem, és egy újabb után nyúlok, számban benedvesítem, majd markáns izomdomborulatain azzal szánkázva kényeztetem a hideggel, forró nyelvemmel simogatom, a kicsorduló vizet felnyalom, fogaimmal néhol játékosan beleharapok. Nem tudok betelni vele. A kávé élénkítő keserűje, alkohol fanyarsága, karamella töménysége, vanília édessége, a csokoládé boldogsága keveredik a virágoskert aromájával és az érzéki gyönyör ízével.

– Ten! – tompán kúszik fásult elmémbe a felismerés, hogy engem szólongat. Homályos tekintetemmel megkeresem övét, és ismételten megadom magam annak a különleges érzelemörvénynek, ami akkor söpör el, mikor vágy itta íriszeink találkoznak. Ahogy közelebb araszolok hozzá, összenyomul ágyékunk, mire egyszerre tör fel belőlünk a felizgult nyögés, eufórikus állapotunkat csak tetézi, hogy végig egymás szemébe nézünk, s ettől olyan remegéshullám lök végig rajtam, hogy elgyengülve rárogyok. Levegő után kapkodva arcom nyakhajlatába fúrom, gyenge ujjaimmal tincseit cirógatom, szívem alatt szíve vad dübörgését érzem, ahogyan az enyémmel versenyzik. Vajon melyikünk bírja tovább az eszeveszett hajszát?

– Szeretlek – nem gondolkodom, legerősebb belső ösztönömtől vezérelve suttogom fülébe az édes szavakat, de még ez se elég, hogy kifejezzen mindent. A képzeletem játszik velem, vagy tényleg kétszer gyorsabban ver a szíve, mint az előbb?

Felröppen bennem a kétségbeesés, hogy mi van, ha ezzel megölöm azt a varázslatot, amely körülöttünk éledezik, és ha összedöntöm azt a világot, amit együtt építettünk fel. Nem élem túl, ha elveszítem még azelőtt, hogy ténylegesen megkaphatnám.

Mintha zsigerből tudná, hogy mire gondolok, kellemes érintésekkel csitítja el aggodalmaim viharját, mint amikor a napsugarak a haragosszürke felhőket aranykontúrral vonják körbe, emlékeztetve minket arra, hogy még akkor is süt, ha jelenleg nem úgy tűnik. Taeyong finom ujjbegyeivel, kellemesen cirógat, cicáimhoz hasonlóan bújok közelebb testmelegéhez, megnyugtató kisugárzásához, törődő jelleméhez. Arcomat tovább simogatva oldalára fordul, így egymással szembe kerülünk. Alig néhány centiméter van köztünk, orrunk hegye találkozik, elidőzőm hatalmas, gyönyörűen csillogó szemein, amik most kifürkészhetetlenek számomra. Szív alakú ajkai enyhén elnyílnak, alsó ívén észreveszem az ott lakó, aprócska anyajegyet, amely csak még különlegesebbé teszi lenyűgöző mosolyát.

– Mitől lesz neked valaki különleges? – elmerengve teszem fel neki a kérdést, ami már azóta foglalkoztat, hogy leült hozzám az italával.

– Attól, ha olyat mutat nekem, amit senki másnak. Engem nem az érdekel, ami kívül van, amit bárki láthat, hanem az, ami mélyen belül van, a lélek mélyén, amit csak akkor lehet felszínre hozni, ha az illető nem fél és megbízik bennem. Valaki olyan, mint te. – Szavai jelentős nyomot hagynak maguk után, kell néhány pillanat, mire megértem, hogy rólam beszél. Én váltam különlegessé számára, mert megmutattam neki azt, amit előtte senki másnak, hogy ki is vagyok én valójában, és éppen ezért voltam képes őt kristálytisztán látni. Megértettem a vágyait, az érzéseit, azt, hogy van, amihez több időre van szüksége, és nem erőszakoskodtam a miérteket keresve. Az első perctől kezdve vakon megbíztam benne, nem kételkedtem, tudtam, hogy vigyázni fog rám, a testemre és lelkemre is. Őszinte tekintetében a letisztult, gyengédségbe öltözött szeretetet fénylik, erősebben, mint az univerzum összes csillagja együtt véve.

Észrevétlenül araszol hozzám közelebb, már szinte teljesen lecsökkentette a köztünk lévő távolságot. Nagy tenyerével kedvesen simít tarkómra, hajtincseimet ujjai közt morzsolja, fejbőrömet odaadóan masszírozza, hogy minél jobban feloldódjak abban a csodálatos érzésben, melyben pillanatokon belül részesíteni fog. Egyenesen étcsokoládé színű íriszeimbe néz, mikor az utolsó millimétert is maga mögött hagyja az ajkaink egymáshoz vezető ösvényén. Minden képzeletet felülmúl, ahogyan bársonyos szirmai táncba hívják enyéimet. Szemem automatikusan csukódik le a csodálatos harmónia érzetére, amit kettőnk találkozása, és az egymásban való feloldódásunk kelt. Tűzijáték színparádéja robban bennem, mikor nyelvét átvezeti számba, és még tovább mélyíti csókunkat, amiről azt hittem, hogy nem lehet ennél tökéletesebb, de Taeyong bebizonyította, hogy ő még a tökéleteset is képes tovább fokozni, pusztán a létezésével is. Csupán egy légvételnyi időre szakítjuk meg az intenzív kapcsolódást, de ez éppen elég neki arra, hogy ha lehet, még ennél is jobban feje tetejére állítson mindent, amit eddig a világról gondoltam; mert mostantól Taeyong jelenti számomra az állandót, a tapasztalhatót és az érzékelhetőt. Megbabonázva nézem, ahogyan elbűvölő ajkait szólásra nyitja, a hangok és színek elmosódnak, egyedül ráfókuszálok, és arra, amit mondani szeretne.

– Tudod, megfogadtam magamnak, hogy csak azt csókolom meg, aki eléri, hogy szerelmes legyek belé.

_________________________________

Tudtátok, hogy a vanília is egyfajta orchidea? És én imádom a virágokat és a vaníliát, úgyhogy innen a cím. XD

Tyű, amúgy életemben nem írtam még ilyen hosszút, pedig még ez sem kimondottan olyan hosszú, csak kb. 2700 szó, de eddig ez a rekordom, úgyhogy most büszke vagyok magamra, hogy egyáltalán ennyit tudtam írni, mert ez nekem egy kihívás volt számomra, meg igazából ez nem is lett volna jó egypercesnek, úgyhogy kellett ennyi szerintem.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem, hogy nem esik rosszul senkinek se a tartalom a maga 16+ valójával, és yaoi jellegével, de na. Erre a novellára nagy befolyással volt Taeyong és Ten közös száma, a Baby don't stop, szóval hallgassátok, szeressétek, gyönyörködjetek, mert szerintem ez a világ nyolcadik csodája is lehetne. ♡