Sziromélet – JunHwan

 

Ajánlott zene: Destrose – Fade Out

Megtört érzések csendje nehezedik rám, ahogyan szüntelenül csak rád gondolok, kezemben az életünket tartalmazó fényképalbumot szorongatom a kissé már megkopott kanapén ülve. Emlékszel, mennyit erősködtél, hogy ezt vegyük meg? Nekem jobban tetszett a mustársárga, de ragaszkodtál ehhez a vajszínűhöz, hiába mondtam, hogy nagyon hamar be fog koszolódni. De nem bírtam ellenállni a kiskutya tekintetednek, melyekkel könyörögve lepillantottál rám, akárhányszor el akartál érni valamit. Úgy ismerted a gyengepontjaimat, mint senki más a világon. Tudtad, hogy néha csak azért hezitáltam, mert szerettem volna még azokban a csodálatos, krémcsokoládé színű szemeidben megcsillanni látni az örömöt, amely eltöltött téged, mikor nagy sokára rábólintottam valamire. Amivel igazán az őrületbe tudtál kergetni, az az, amikor felkelés után úgy, ahogy voltál, teljesen meztelenül jöttél ki reggelizni. Annyiszor mondtam neked, hogy legalább alsónadrágot vegyél fel, de direkt nem hallgattál rám, mert élvezted, ahogyan minden második falatnál félrenyelek miattad.

Enyhe rózsapiros mosoly kúszik arcomra, egyszerre önt el a kényelmes melegség és a fanyar fájdalom kavalkádja az imént szertefoszlott emlékvillanások miatt. Mintha a földből kitépve megvonták volna tőlem a lehetőséget, hogy tavasszal újra sziromlelkeket növesszek. A testem még mindig ismeri az ölelésedet, magamon érzem gyengéd tenyered simogató érintését, apró csókjaid cirógatását a kedvenc, szív alakú anyajegyemen, megnyugtató bariton hangod bizsergető mélysége most is remegésre késztet. Jelenléted kitölti a lakás összes helyiségét, bárhová megyek, mindenhol veled találkozom; keserű mandulaillatod teljesen beleitta magát lényembe. A Te szenvedésed szorítja össze a mellkasomat annyira, hogy levegőhöz is alig jutok, vagy én vagyok ennyire szomorú? Már nem tudom, hogy hol végződőm én, s hol kezdődsz Te.

Kinyitom az albumot az első oldalon, majd óvatosan végighúzom ujjaimat a megsárgult papírlapra írt, tüskeként maró sorokon, s a mellé ragasztott, préselt virágon, melynek időszítta színe csupán halvány derengésként tükrözi egykori ékes vidámságát.

„Láttam egy virágot nappal szirmot bontani,

Majd eljött az este, s újra megláttam a virágot.

Ahogyan a világ fényességből sötétségbe borult,

a gyönyörű színek is eltompultak.

Megtanultam, hogy

nappal virágzol, majd elhalványulsz az éjben.

Te, aki a világosságot és a sötétséget bizonytalanul határolod,

mindig virág maradsz.”

Versed abba a pillanatba repít, mikor egyszerre osztoztunk a boldogság mosolyain és a meghatottság könnyein. Én azért sírtam, mert ezt nekem, rólam írtad: elevenembe láttál, olvastál bennem, felismertél, szavakba öntöttél, miközben szereteteddel vígasztaltál, s akkor még nem tudtad, de gyógyítottál is. Akárhányszor a depresszió vaksötét vermében találtál, velem ejtettél empátia-könnyeket. Ebben a feneketlen mélységben jöttem rá, hogy egyedül Te vagy az én világosságom, az a fény, mely alatt az a virág lehetek, amit a szívemben látsz gyökerezni.

Arcomat égetően végigszántó kristály a megszáradt növényre hullva darabjaira törik az igazságtól, mely minden nap fojtogat; már nem tudlak visszahozni. A következő csepp vörös reménybe kapaszkodva enged el, s lelkesen színezi újra a megfakult szirmokat. Azt ígérted, hogy könnyebb lesz. Hogy sose fogom magam egyedül érezni. Megtörve, összeaszottan, megtaposva érzem magam, amióta csak elmentél. Mint a legszebb virág, amit csak azért szednek le az emberek, hogy eljátsszák vele a szeret – nem szeretet, tudva, hogy úgyis a kedvükre alakítják a végkimenetelt, míg az élettelen bársonypihék tehetetlenül peregnek alá a semmibe. Minden nélküled töltött nappal leszakítottál egyet rólam, míg végül nem maradtam más, csak egy kiszikkadt, üres szár, amelyen a saját elvesztett szirompengéi ejtettek végzetes sebeket. Örök éjbe vagyok zárva, az élet fájdalmának vérző hegeit magamon viselem, miközben egyre csak az utolsó, nekem mondott szavaidat ismétlem:

– Várj rám, hazajövök!

_________________________

Sziasztok! ^^ 

A novellában szereplő verset Koo Junhoe írta, és egy V Live részből kiderült, hogy igazából Jinhwan és a nehezebben megélt pillanatai ihlették. ;;; Épp képet kerestem róluk, mikor megtaláltam az erről szóló gifeket, és úgy voltam vele, hogy mindenképpen bele szeretném építeni ezt és June gondolatait Jinanról és a depresszióról a novellámba, így e köré írtam meg ezt a kis történetet. Több-kevesebb sikerrel. ><

Beszúrom ide azt a  pár gifet tartalmazó LINKET, ahonnan talán jobban meg tudjátok ti is érteni a verset és annak jelentését Jinanra és Junhore-ra nézve. Az én szívem rendesen összeszorult tőle ;;;

Illetve az emlékben szereplő, meztelenül való reggelizés valóban megtörtént, Jinan mesélte egy rádiós talkshowban, mikor az életükről szóló vicces sztorikról kérdezték őket. XD

Elég hamar készen lettem ezzel, remélem, hogy nem vált ez a novella kárára. Nagyon várom már a véleményeiteket! *-*

A borítót nagyon köszönöm Neked, Chingu! ;; 💜

Még egy Jinan, mert annyira szeretem :3

    Muszáj vagyok ide betenni, mert csodálatos lett ez az MV, a zene, a hangok, a szöveg, minden. Nézzétek, hallgassátok, szeressétek őket! :3

És szerintem valamilyen szinten illik is a novellámhoz, de hangulatában mindenképpen. ;; 

iKON – Why, why why

Sweven - Jiwon

Ajánlott zene: Spirit - I Will Always Return

A zúgolódó tenger élénkítően sós illatát sodorta felém a hűvös északi szél, mely vékony farmerdzsekimen könnyen áthatolva hirtelen megrázta testem. Imádtam az óceánt, a tengert, az aranyló homokkal borított partot, a kavicsok közt megbúvó, szebbnél szebb kagylókat, melyekbe időnként befészkelte magát egy-egy remeterák új otthon reményében. A sötétkék hullámokat verő víz szinte egybeolvadt az éjszakai égbolt feketeségével. Tökéletesen látszódtak az apró életként pislákoló csillaglámpások különböző képeket kirajzolva, melyeket mindig is szerettem hanyatt fekve csodálni és elmerülni a végtelenségükben.

Könnyed lépteink alatt némán süppedt be az aprószemcséjű homok, a közénk beállt csendet csak a természet nyugtató dallamai színezték ki. Nem volt szükség beszédre, csupán elmerültem a lényéből áradó békességben és szeretetben, mely mintegy védőburok, körbevett. Már azelőtt tudta minden kérdésemet, mielőtt feltettem volna őket, de türelmes odafigyeléssel mindig megvárta, amíg szavakba tudom önteni szívem gondolatait. Most azonban nem volt szükség szavakra. Egymás mellett sétálva az égre emeltük tekintetünket; a sötét mennyboltozat mint vetítővászon, sorra kibontakoztatta csillagjainak kavalkádjából ködfelhős életem meghatározó jeleneteit.

Magam előtt láttam születésem pillanatát; édesanyám gyengédségét, mikor fájó sebeimet kezelve nyugtatta a síró gyermek-ént; az érettségim napját, ahogy a kitűnő bizonyítványommal kezemben vigyorogtam a kamerába. A következő jelenet azokba az időkbe vezetett vissza, mikor a fiúkkal a debütálásunkért versenyeztünk egy másik csapat ellen, melyből vesztesként kerültünk ki. Utána újabb megpróbáltatások, kétségek sorozata következett, küzdöttünk egymással, egymásért. Láttam a rajongóinkkal töltött boldog és megható pillanatokat, mikor végül iKON-ként mind a heten a színpadon állhattunk. Testet öltött az örömkönnyekkel teli boldogság, mikor első helyezést értünk el egy zenei műsorban, vagy amikor világsiker lett a legújabb dalunk, s rekordokat döntve az összes lista élére került. Az utolsó kép kegyetlenül összefacsarta a szívem, s rég nem érzett fájdalommal töltötte ki bensőmet, összeszorította tüdőmet; visszafojtott lélegzettel, könnyes szemmel néztem végig azt, mikor a legjobb barátom, testvérem elhagyott minket. Az utána következő emlékek immár nem az égboltot, hanem gondolataim mélységeit töltötték be; képtelen voltam elfelejteni azt a percet, amikor mind a heten szorosan egymást ölelve sírtunk és erőnk teljéből kapaszkodtunk egymásba. Szorítottuk egymást bízva abban, hogy csupán egy rossz álom az egész. Reméltük, hogy hamarosan minden jobbra fordul. Nem mondtuk ki hangosan, de mindannyiunkban ugyanaz a kérdés merült fel.

Mi lesz ezután? Valaha teljes lesz újra a csapat? Egy család maradunk?

Megválaszolatlan kérdések sűrűjéből a horizonton feltűnő lábnyomok szakítottak ki. Életem egyes állomásait két pár kísérte, de feltűnt, hogy számos helyen, így a legutóbbi emlékek mellett csupán egy pár lábnyom rajzolódott ki a nedves homokból. Ezek voltak a legkeservesebb szakaszok, ahol számtalanszor akartam feladni. Hol volt ekkor Ő? Keserű csalódottság és megbántottság nyomasztó érzései kerítettek hatalmukba; a köztünk lévő harmonikus csend helyét a belőlem kiáradó nyugtalanság vette át.

– Uram, megígérted, hogy ha követlek téged, akkor Te mindig velem jársz az életem útján. De most azt látom, hogy a legnehezebb időszakoknál csak egy sor lábnyom van az úton. Nem értem, hogy miért pont akkor hagytál magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a segítségedre. – Hangom bizonytalanul eltörpült a hatalmas hullámokat verő tenger domináns zaja mellett, de erős tenyerének szorítását vállamon megérezve biztos lehettem abban, hogy meghallotta felé intézett szavaimat.

– Drága gyermekem, Jiwon! Én szeretlek téged, és soha nem hagytalak el. Azért látsz csak egy pár lábnyomot, mert a megpróbáltatások idején, amikor annyira szenvedtél, hogy járni is alig tudtál, én mindvégig a hátamon hordoztalak.

_________________________________________________________

Sweven:

álombéli látomás; álom.

Ezt a rövid történetet egy vers ihlette, aminek az a címe, hogy Lábnyomok. Igazából lehet, hogy nem sok köze van a dalhoz, de első hallásra olyan volt, mintha egy dicsőítő dalt hallganék, teljesen olyan volt a hangulata is, szövege is számomra, ekkor jött az a gondolat, ami ebben a versben is van (eredetileg azt hittem, hogy konkrét igevers van az utolsó párbeszédről a Bibliában és kerestem, de tévedtem, ekkor bukkantam rá a versre, ami annyira megtetszett, hogy fel szerettem volna dolgozni és a saját gondolataimmal kitölteni, így keletkezett ez a novella.

A történetben Jiwon álmában járunk, ahol azt álmodja, hogy a tegnerparton Istennel sétál, s közben történik mindaz, amit olvashattatok. 

El sem hiszem, már egy éve... ;;; Mérhetetlenül hiányzik Hanbin, az iKON, azóta nem néztem velük semmit, nem láttam őket, csak azon a pár képen, egy-két videón, amit megosztanak. Nehezen veszem rá magam, hogy nézzek velük valamit, ahol nem heten vannak, de úgy érzem, nagy szükségem van rá, hogy lássam őket, hogy talán a szívemen esett lyuk összeforrhasson, ha nem is teljesen. ;;;; 💕