A zúgolódó tenger élénkítően sós illatát
sodorta felém a hűvös északi szél, mely vékony farmerdzsekimen könnyen áthatolva hirtelen megrázta
testem. Imádtam az óceánt, a tengert, az aranyló homokkal borított partot, a kavicsok
közt megbúvó, szebbnél szebb kagylókat, melyekbe időnként befészkelte magát
egy-egy remeterák új otthon reményében. A sötétkék hullámokat verő víz szinte
egybeolvadt az éjszakai égbolt feketeségével. Tökéletesen látszódtak az apró
életként pislákoló csillaglámpások különböző képeket kirajzolva, melyeket
mindig is szerettem hanyatt fekve csodálni és elmerülni a végtelenségükben.
Könnyed lépteink alatt némán süppedt be
az aprószemcséjű homok, a közénk beállt csendet csak a természet nyugtató
dallamai színezték ki. Nem volt szükség beszédre, csupán elmerültem a
lényéből áradó békességben és szeretetben, mely mintegy védőburok, körbevett.
Már azelőtt tudta minden kérdésemet, mielőtt feltettem volna őket, de türelmes
odafigyeléssel mindig megvárta, amíg szavakba tudom önteni szívem gondolatait. Most
azonban nem volt szükség szavakra. Egymás mellett sétálva az égre emeltük
tekintetünket; a sötét mennyboltozat mint vetítővászon, sorra kibontakoztatta
csillagjainak kavalkádjából ködfelhős életem meghatározó jeleneteit.
Magam előtt láttam születésem pillanatát;
édesanyám gyengédségét, mikor fájó sebeimet kezelve nyugtatta a síró gyermek-ént;
az érettségim napját, ahogy a kitűnő bizonyítványommal kezemben vigyorogtam a
kamerába. A következő jelenet azokba az időkbe vezetett vissza, mikor a fiúkkal
a debütálásunkért versenyeztünk egy másik csapat ellen, melyből vesztesként
kerültünk ki. Utána újabb megpróbáltatások, kétségek sorozata következett, küzdöttünk
egymással, egymásért. Láttam a rajongóinkkal töltött boldog és megható
pillanatokat, mikor végül iKON-ként mind a heten a színpadon állhattunk. Testet
öltött az örömkönnyekkel teli boldogság, mikor első helyezést értünk el egy zenei
műsorban, vagy amikor világsiker lett a legújabb dalunk, s rekordokat döntve az
összes lista élére került. Az utolsó kép kegyetlenül összefacsarta a szívem, s rég
nem érzett fájdalommal töltötte ki bensőmet, összeszorította tüdőmet; visszafojtott
lélegzettel, könnyes szemmel néztem végig azt, mikor a legjobb barátom, testvérem
elhagyott minket. Az utána következő emlékek immár nem az égboltot, hanem gondolataim
mélységeit töltötték be; képtelen voltam elfelejteni azt a percet, amikor mind
a heten szorosan egymást ölelve sírtunk és erőnk teljéből kapaszkodtunk egymásba.
Szorítottuk egymást bízva abban, hogy csupán egy rossz álom az egész. Reméltük,
hogy hamarosan minden jobbra fordul. Nem mondtuk ki hangosan, de mindannyiunkban
ugyanaz a kérdés merült fel.
Mi lesz ezután? Valaha teljes lesz újra
a csapat? Egy család maradunk?
Megválaszolatlan kérdések sűrűjéből a
horizonton feltűnő lábnyomok szakítottak ki. Életem egyes állomásait két pár kísérte,
de feltűnt, hogy számos helyen, így a legutóbbi emlékek mellett csupán egy pár
lábnyom rajzolódott ki a nedves homokból. Ezek voltak a legkeservesebb szakaszok,
ahol számtalanszor akartam feladni. Hol volt ekkor Ő? Keserű csalódottság
és megbántottság nyomasztó érzései kerítettek hatalmukba; a köztünk lévő
harmonikus csend helyét a belőlem kiáradó nyugtalanság vette át.
– Uram, megígérted, hogy ha követlek téged,
akkor Te mindig velem jársz az életem útján. De most azt látom, hogy a legnehezebb
időszakoknál csak egy sor lábnyom van az úton. Nem értem, hogy miért pont akkor
hagytál magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a segítségedre. – Hangom
bizonytalanul eltörpült a hatalmas hullámokat verő tenger domináns zaja mellett,
de erős tenyerének szorítását vállamon megérezve biztos lehettem abban, hogy
meghallotta felé intézett szavaimat.
– Drága gyermekem, Jiwon! Én szeretlek
téged, és soha nem hagytalak el. Azért látsz csak egy pár lábnyomot, mert a megpróbáltatások
idején, amikor annyira szenvedtél, hogy járni is alig tudtál, én mindvégig a
hátamon hordoztalak.
_________________________________________________________