Ajánlott zene: Finley – Driving to Nowhere
Younghoonnak
Azt mondják, a
legjobb dolgok egy szívdobbanásnyi idő alatt érnek véget. Az egyik pillanatban
még azt hisszük, hogy az önfeledt boldogságunk örökkévaló, mindent pozitívan és
félig telinek látunk, majd az a bizonyos pohár hirtelen kicsúszik a kezünkből,
és a földet érése pillanatában atomszilánkjaira törve szóródik szét a jövőnk. A
vágás okozta sebek véresek, és pokolian tudnak fájni, de ha megfelelően
lekezeljük őket, viszonylag hamar begyógyulnak. Az, amit Te ejtettél rajtam, amikor
a szemembe nézve lehasítottad a lelkemből a hozzád tartozó felét, hogy elhagyj
valaki másért, olyan kínt okozott, amely minden levegővétellel egyre rosszabb
lett, mint egy lassú, halálos méreg, ami a szenvedésemből táplálkozik.
Mi van meg
benne, ami bennem nincs? Mitől jobb ő? Mit rontottam el? Legalább száz hasonló
kérdés fogalmazódott meg bennem, magamban kerestem a hibát, szomjaztam a
miérteket, de a legjobban egyvalamire vágytam még így is, Rád. Hiába zúztál
össze a családom és barátaim szeme láttára, még mindig szerettelek. Aztán mikor
először megláttalak vele, ahogyan egymásba karolva sétáltok át az úttesten,
boldogan, újra meghalt bennem valami. Nekem kellett volna a helyében lennem.
Akkor, ott egy pillanatra azt hittem, hogy el foglak titeket ütni az autóval,
de valami megállított. Tudod, kíváncsi voltam rá, hogy vajon meddig fogjátok
bírni együtt.
A szakításunk
óta nem telt el úgy nap, hogy ne hajtottam volna el a legalább egyszer a
környékeden. Láttalak Téged messziről, figyeltelek, ahogyan nyugodt arccal
kiteregeted a teraszon a tiszta ruhákat, mintha valaha is képes lennél lemosni
magadról a hazugságokat, amikre jóhiszeműen kisujjesküvel tetettél velem annak
idején fogadalmat. Aztán láttam, amikor teli bevásárlószatyrokkal felpakolva
megérkezik a ribancod abban a pulóverben, amit az első közös Valentin-napunkon
vettünk együtt, és aminek a párja az én szekrényem egyik kiemelt polcán lapul
azóta is. Olyan düh gyulladt fel bennem, akárhányszor karjaidba zárva csókkal
köszöntötted, amely felégette bennem az utolsó béklyóit a szívemet szorító fonálnak,
ami egykor hozzád kötött. Forró volt és veszedelmes, kitartó, mint az erdőtűz, ugyanakkor
a pusztítás mellett kitöltötte azt a Te-alakú űrt a lelkemben, ahova
megannyiszor üvöltöttem a nevedet válasz reményében, de néma visszhangon kívül
semmit sem kaptam.
Haragudtam a
világra, amiért ennyire kicseszett velem, Rád, amiért drága éveket pazaroltam
arra, hogy boldoggá tegyelek, de legfőképpen magamra, mert vakon bíztam benned.
Emlékszel, mindig, mikor moziba mentünk, vagy filmet néztünk, és én horrort
választottam, megkérdezted, hogy mit szeretek annyira ebben a műfajban. Én
hiába fejtettem ki, akkor se értetted meg, talán nem is akartad soha, mert
képtelen vagy a saját szemszögeden túllátni. De ha jobban belegondolsz, a
válasz nagyon egyszerű. Néha a dolgok csak feketék vagy fehérek, mint a
hazugság és az igazság. Az emberek azok, akik kiszínezik ezeket, hogy a legjobb
formában adják elő másoknak, mindegy, hogy a felismerhetetlenségig eltorzul a
kép. Azért szeretem a horrorfilmeket, mert nincsen benne átmenet, az ostoba
tetteknek következménye van, egyértelmű, hogy az adott szereplő meg fog halni,
egy percig sem áltatnak hamis reményekkel.
Köszönöm, hogy
megtanítottad nekem, az életünk valójában olyan, mint egy film; tele van
fordulóponttal, de az igazság az, hogy a műfajt mi magunk választjuk meg.
U.i.: Tudod, melyik
a kedvenc horrorfilmem, ugye?
Changmin
Savóként marja
szét bensőmet a gyűlölet, ahogyan a nappali ablakán belesve kirajzolódik
előttem egy markáns alak. Remegő kezében a levelemet tartja, és miközben arcát
a pislákoló lámpa fényének árnyéka borítja el, egy pillanat alatt keserű
cafatokra szakítja a papírt, ezzel együtt az utolsó gátat is áttörve bennem. Vége.
Az éjjel semmi
sötétje sűrűn telepszik rá a környező házakra, a Hold, mintha megsejtette volna
terveimet, némaságba burkolódzva, vakon méreget. Súlyos a csend, ahogyan az
ablakok alatt egyedül osonok végig, meg nem állva addig a házig, amit egyszer
otthonomnak neveztem. A zár kódját beütve könnyedén bejutok, ahol rögtön
megcsap a férfias illatok egyvelege, valami büdös pacsulival keverve, de
megállás nélkül haladok tovább az ismert úton a háló felé. Fülsértőnek hallom
az enyhe nyikorgást, amelynek kíséretében benyitok az igazak álmát alvó pár
szobájába. Félhomály veszi körül a párnák közt egymásba fonódó testeket,
ahogyan feléjük lépve kitakarom a beszűrődő holdvilágot. Kint feltámad a szél,
a résnyire nyitott ablakon jéghideg levegő szökik be, meglengetve a fátyolszerű
függönyöket, mire a pár ébredezni kezd a hűvösre.
– Szívem,
csukd be az ablakot! – nyögi a szőke hajú kis buzi félálomban. Younghoon
nyűgösen, szemét dörzsölgetve ébredezik, mígnem tekintete megakad az én sehova
sem vezető feketeségemben. Ajkaimat a beteljesült élvezet vigyorára húzva
szorítok ujjaimmal a penge fémmarkolatára, és megszólalok:
– Akartok
játszani?
________________________________________
Sziasztok!
Nagyon örülök, hogy ismét elindult a challenge, izgatottan és kíváncsian várom a véleményeiteket! ♡
Ha valaki nem ismerné, ezt a novellát a THE BOYZ nevű fiúbanda egyik tagjával, Ji Changminnal (aka Kyu) írtam, aki a legcreepybb ember ever. Az ő kedvenc horrorfilmje a Gyerekjáték (Child's play), aminek híres mondata az "– Akartok játszani?", és kedvenc karaktere természetesen Chucky, aki szerinte annyira cuki. XD