Reflection - Ten

Ajánlott zene: Jun&The8 - My I

„Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak sosem mutatunk. Ám a tükör a maszk mögé lát.”

 

Az égszínkéken csillogó víztükör hűvösen érintette talpamat, felületére heves mozdulataimmal rajzoltam hullámzó fodrokat. Ezúttal nem a színpadon, nevemet kántáló rajongók gyűrűjében voltam, nem az előre kitalált koreográfiát vázoltam, ahogyan azt mindig is elvárták tőlem. Most egyedül önmagamnak táncoltam, őszintén.

Természet százszínű dala vezette testembe a vágyat, hogy még többet mutassak meg eddig fel nem fedett lényemből. Lelkem szétszakadni kívánkozott; egyszerre éreztem az ereimben csordogáló erőt és boldogságot, s emésztett a magány belém szivárgó mérge. Azt hittem, hogy tudom ki vagyok és mit akarok, de elbizonytalanodtam. A víz homályos ábrázata sötét alakot festett elém, mely szinkronban követett, utánzott, mégis más volt. Erősebb, durvább volt a megjelenése, határozott minden lépése. Tetőtől talpig feketébe öltözött, ambiciózus férfi volt, arcának markánsan finom vonásain látszott, hogy az a típus, aki mindenáron érvényre juttatja akaratát. Megrémített a köztünk lévő különbség, lépteink alkotta össztáncunk, de képtelen voltam elszakítani róla a figyelmemet. Amikor jobbra fordultam ő balra ment, hátamat mutattam neki, ő szembe fordult velem, ha begyorsítottam, ő lassabbra vette a tempót. Együtt lélegzett velem. Ahogy az ég és föld eggyé olvad a horizontban, úgy fonódott össze univerzumokat áthidaló tekintetünk, miközben próbáltuk túltáncolni a bennünk dúló örvényt. Ekkor láttam meg benne azt, ami belőlem hiányzott.

Azt mondják, van ragyogás a fényben, de az alattam elterülő árnyékom egyre csak növekedett, mintha szörnyeteggé válva teljesen el akarna nyelni. Egész eddig saját világosságomat tápláltam, a karrieremet építettem, mert semmi sem volt fontosabb annál, hogy feljebb jussak az úton, amelyet magaménak hittem. Tévképzetek közt vergődtem, a tehetségemmel öntözött fa virágzó maszkot viselt a világ szeme előtt, de mélyen legbelül rothadt; nem merte felvállalni léte teljes valóságát, férgek rágta hibáit.

            – Miért nem mosolyogsz, hát nem ezt akartad? – jeges zuhatagként ért a mély hang, amellyel hasonmásom groteszk utánzata megszólított. Észre sem vettem, hogy egy pillanatra kizökkentem a ritmusból, s már a szenvedély helyett fájdalmas grimasz torzította megjelenésemet.

            – Hát visszajöttél…

            – Az élet, amire vágytál, amit annyira akartál, és a céljaidat megbánás nélkül érted el. Megvan minden, amit csak kívánhatsz, hírnév, autó, pénz… Még ezt is utálod? Mi bajod van? Mit akarsz még?

            – Nem vagyok boldog, oké?! Szarul érzem magam, magányos vagyok, hiába vesznek körül emberek.  Azt hittem, végre megtalálhatom a kiutat ebből a körforgásból, de megint itt vagy. Most hogyan akarsz tönkre tenni? – a tehetetlen düh egyre jobban elöntötte füsttel az elmémet, kétségbeesetten mozogtam az erősebben dübörgő zenére azt remélve, hogy a táncon keresztül kiadhatom magamból a kétségbeesett félelmet, a felgyülemlett feszültséget. Irányítani akartam, megmutatni neki, hogy nincs hatalma felettem. Megragadtam felém nyúló karját, hogy vállánál fogva szorítsam a földhöz; minden erejével ellenállt, szembeszállt velem. Kihasználva pillanatnyi gyengeségemet hátam mögé csavarta kezemet.

– Fuss vagy állj meg és hagyd abba a nyafogást! Azt hiszed, hogy érsz valamit a folytonos kifogásokkal? Csak áltatod és hamis ábrándokkal eteted magad. Nem vettél rólam tudomást eddig, de jól tudod, hogy létezem. Benned vagyok, egy testben élünk, én vagyok te, ahogy te vagy én. Pont ettől a hozzáállástól lesz csak minden sokkal rosszabb. Mikor fogod már fel végre, hogy én nem ellened vagyok? – szavai erőszakosan hatottak rám, akarata kiszáradt faként tornyosult felettem, készen arra, hogy a leghegyesebb ágat szívemen keresztül döfje. Most ő vezette a koreográfiát, kénytelen voltam engedelmeskedni neki. Hátulról mart belém, ujjait nyakam köré fonta, mintha meg akarna fojtani. Rákényszerített arra, hogy saját tökéletlenségemmel harcoljak, tövisek szóródjanak a bőrömbe felszakítva a korábbi sebeket, amelyeket ő ejtett rajtam.

– Ahhoz, hogy az életed teljes lehessen, szükséged van rám. Ha ezt elfogadod, képes leszel kitárni a szárnyaid és kiszabadulni önmagad ketrecéből.

Térdre esve támaszkodtam a hideg, zavaros vízen, levegő után kapkodva igyekeztem lecsillapítani az elhalkuló zenével együtt lüktető lelkem remegő hangját. Arcomat izzadság és könnyek áztatták, vulkáni vihar dúlt bennem. Ki vagyok én? Sötét gondolataim kavalkádjából gyengéd érintés szakított ki. A mélység túloldalán levő énem karját felém nyújtva tört át a víztükrön, hogy hűs tenyerét égő arcomra simítsa. Kezemet megadóan övére vezettem, fejemet érintésébe hajtottam. Átengedtem magam neki, hagytam, hadd töltse be az űrt, amit én vájtam magamba. Igaza volt. Olyanok vagyunk, mint tél a nyárban, múlt a mában, élet a halálban. Én vagyok az ő sötét szállal szőtt világában a világosság lángja, míg az én ragyogó világomban ő tölti be az árnyékot, benne ölt testet minden hibám, az összes rossz tulajdonságom, melyek személyiségem részét képezik, amik akkor is hozzám tartoznak, ha nem veszek róluk tudomást és a tenger fenekére száműzve, álarc mögött rejtegetem őket.

Úgy tűnik, mikor szembenézek a legmélyebbre került önmagammal, abban a pillanatban szárnyalok a legmagasabban.

„Ha valakit szembesíteni akarsz önnön árnyékával, akkor mutasd meg neki a saját fényét. Amint valaki megtapasztalta párszor, hogy milyen érzés a két ellentét között állni, elkezdi megérteni, hogy mit is jelent az én. Bárki, aki meglátja a saját árnyékát és fényét, egyszerre két oldalról fogja látni magát, így pedig középre fog kerülni.”

— Carl Gustav Jung

_________________________________________________________

Ehhez a körhöz nagy segítségemre volt ez a lentebb linkelt Ten x WINWIN cover videó, sok hasonlóságot véltem felfedezni a dal kínai percormance koncepciójával, aztán jött hozzá ez a Billie Eilish dal és a szövege is, szóval ajánlom ezeket is, ha valaki még nem ismerné, hallgassa és nézze meg őket! ^^

Ten x WINWIN Choreography: lovely

Billie Eilish, Khalid - lovely

Memoria dell'acqua

Ajánlott zene: ONEUS - Twilight

Könnyektől terhes sápadtan gomolygó felhők terítették be a végtelen éji eget. Az egykoron elevenen burjánzó növényzet megsebzett szívű fái hegyes karóként álltak ki a feketére fagyott földből. Temetője volt egy élővilágnak, elszáradt virágok szirmainak, lélegzetüket visszatartott vad állatoknak.

Az élet boldog pillanatai, mint szélvész felkavarta homokszemek, képesek szétszóródva eltűnni, mintha soha nem is léteztek volna. Hiába imádkozunk örökkévalóságukért; ahogy az órának mutatói körbejárnak, velük egy ritmusban folynak össze az üres, semmitmondó nappalok és éjjelek a feledés árnyát, s az emlékezés fényének százszínű arcát hagyva maguk után.

Hangtalanul hullottak le az első, fájdalomtól súlyos cseppek, hogy az őket követő millió másikkal egyesülve alkothassanak feneketlen, szürke óceánt. Az egyenetlen talaj mélyedéseiben felgyűlő víz fodros felületén homályos derengés képe látszott tükröződni; ódon kőépület idő koptatta homlokzata magasodott a kietlenség fölé. Nyoma sem volt már a büszkeségnek, az előkelő kifinomultságnak, mely évszázadokkal ezelőtt jellemezte a kastélyt. Rozsda és penész marta vakolat, befalazott vakablakok, repedt ívű párkányok részleteiben viselték csak magukon egy elmúlt kor szépségeit.

Belső tereit áthatolhatatlanul poros levegő és az üveget verő csapadék ádáz hangja töltötte be. A kinti sötétséget körbefogó törött keret rései között gyöngyöző szemek lopakodtak be az elhagyatott, aranyozott stukkókkal díszített bálterembe eláztatva annak felkaristolt márványpadlóját. Megfakult gondolatokat idéző felszínén tarka ruhakölteményekbe öltözött hölgyek és elegáns hercegek keringőztek csembalóból áradó zene kíséretére a Hold ezüst fényének rejtekében. A víz emlékei kalitkába zárt rubintként tündököltek, telve a remény szikráival; s ettől voltak a legértékesebbek. Mindvégig magán érezte a hanyatló égitest vörös sugarainak utolsó táncát, langyos mosolyát, mellyel ragyogóan ajándékozta meg, mielőtt végleg az alkonyat tengerébe fulladt volna; vele együtt eltűnt a „hol volt, hol nem”, az életteli vidám kacagás, gyermeki álmodozás. Helyét sóvárgással teli sivár nyugalom és fehér falakról lepattanó, elcsendesülő vihar visszhangja vette át.

Apró teremtmény bátortalan léptei hullámgyűrűket rajzoltak a termet áztató tócsába. Törött szárnyú kis madárka volt, kinek tollazatát vadrózsa tüskéje tépázta meg, mikor hosszú útját félbeszakítva megpihent rajta. Hasogató karcolása jelképezte elvesztett párjának hiányát, szívét maróan fojtogató béklyóit. Létének csillogó víztükörben való visszaverődését érdeklődve nézegette, majd ékes nótába kezdett; próbálta táncba csábítani a másik világ énekesét. Búcsúzott a szomorúság fátylával takart múlttól, s köszöntötte az új lehetőségeket hozó, eljövendő pillanatokat.

A kastély hatalmas ablakain halványszínű árnyalatokkal köszöntött be a hajnal hídján felkelő Nap. Meleg, szeretetteljes érintésével meggyógyította az őt szólító, sebzett égivándort.

Dallamba bújt lélek hangja volt.

Abyss - TaeKook

Ajánlott zene: Madonna - Masterpiece

Olvasás közbe ajánlott zene: BTS - Fake Love Orchestral Cover

(írás közben én is ezt hallgattam inspirációnak)

„Sötét helyre kell vinnünk a gyertyát, hogy láthassuk a fényét.”

Aranyrúdhoz rögzített, vörösszín sodort bársonykötél feszült a tetőtől talpig fekete ruhát viselő fiú előtt egyetlen akadályként választva el őt a vágyai tárgyát képző, évezredek óta nagy becsben tartott műkincstől. Fehérmárvány talapzatán fémbe gravírozott szöveg hirdette: „Nézz, de kérlek ne nyúlj hozzám!”. Csodálattal nézte az isteni kezek faragta, gondosan megmunkált szelencét, elidőzve a tetejét díszítő sárga barázdájú szemen. Furcsa, számára érthetetlen nyelvű duruzsolást vélt hallani, mintha a doboz tartalma különleges erejével magához vonzotta volna, egyre csak késztetést érzett, hogy kinyitva belenézzen, sóvárogva akarta tudni, hogy mit rejt magában. Bármi is az, hívogatóan édesnek tűnt.

– Gyönyörű… – Mutatóujja óvatos simításával rajzolta körbe a különleges motívumot, suttogó hangja kiáltásként hatott a hatalmas múzeum tömör hideg falai között. Abban a pillanatban, hogy hozzáért a kiállított tárgyhoz, fülsértő sziréna harsant fel pirosan villogó fény kíséretében. Erős vasrácsok nyikorogva ereszkedtek alá a terem ablakaira, elzárva az azon keresztüli kiút lehetőségét, több szinttel lejjebb hatalmas dörrenéssel csapódott le az ólomnehéz retesz a főbejárat ajtajára.

Egy percig sem habozott tovább, megragadta a dobozt, mely meglepően nehéz súlya egy pillanatnyi megtorpanásra késztette, de gyorsan összeszedve magát a legközelebbi titkos kijárat felé kezdett rohanni. Ismerős folyosókon, számtalan értéket tartogató szoba előtt haladt el menekülés közben. Nála senki sem ismeri jobban az épületet, hisz milliószor vezette körbe a turistákat kommentálva a legérdekesebb műemlékeket; tudta, hogy hol vannak a legrégibb őskori leletek, hány lap alkotja a város látványosságának számító üvegpiramist vagy melyik falon lóg a híres Mona Lisa, mely előtt nap mint nap többezer ember hódol a művészetnek.

– Még egy utolsó kanyar – levegőért kapkodva bíztatta izomláztól sajgó lábait a folytatásra. Több tucat acélbetétes bakancsot viselő őr követte, dörömbölő lépteiktől és a szűnni nem akaró sziréna vinnyogásától visszhangzott az emelet. A fiú válla felett hátra pillantva látta, hogy csupán egy sarokkal vannak csak tőle lemaradva. Olyan lendülettel fordult be a szoborterem hatalmas ívelt kapuján, hogy edzőcipője megcsúszott a kifényesített járólapokon, egyensúlyát épphogy meg tudta tartani.

Tekintetét ide-oda kapkodva egyetlen nőt keresett a kiállított alakok között, s hamar meg is találta a csarnok túlsó végén lévő emelvényen, halvány törtsárga fénnyel megvilágítva. Méloszi Aphrodité maga volt a szépséget megtestesítő istennő, kinek márványból faragott ruhájának sűrűn gyűrődő ívét Jungkook tenyerével követte végig, míg meg nem érezte az alig észrevehető, hűs tapintású gombot. A vörösmárvány padló mélyéről fogaskerekek csikorgó kattogása zörgött fel, mire a gyönyörű nő szobra talapzatával együtt lassan elmozdulva felfedte a múzeumból kivezető titkos járatot. 

– Gyerünk már! – Egyik lábáról a másikra állva tovább nyomogatta a kapcsolót, ezzel próbálva sürgetni a folyamatot, mikor az első őrt meglátta a kapun befordulni. Rohamosan csökkent a köztük lévő távolság, alig volt hátra húsz méter, mire megnyílt annyira a rés, hogy vékony testével be tudjon férni.  A nyirkos falon kezével tapogatódzva haladt pár métert, mire nekiütközött a karnak, melyet meghúzva azonnal be tudta zárni az alagút bejáratát, ezzel teljes sötétségbe borítva mindent. Tapasztalt léptekkel folytatta útját a föld alatt, ezúttal nyugodtabb tempóban, hiszen rajta kívül senki se ismerte ezt a kivezető nyílást, egészen eddig. Átkozta magát, amiért annyi időt elpazarolt a doboz bűvölésével és nem azonnal megragadva szaladt el vele, hogy még az őrök érkezése előtt kijusson a múzeumból anélkül, hogy fölfedezzék menekülésének módját. Ennek ára, hogy soha többé nem használhatja ezt az alagutat, hiszen idők kérdése és rájönnek, mi a szobor titka.

Húsz perces séta után végre elérkezett az út végéhez, ahol korábbihoz hasonló kart keresett a kijárat megnyitásához. Azt elmozdítva szürke fény szűrődött be függőlegesen a fal közepén, ahogy a két fél kezdett eltávolodni egymástól. Savanyú szagtól bűzlő, szűk sikátorba lépett ki, villódzó neonlámpáktól hunyorogva indult el hazafelé éjszakai bárokból kiszűrődő zajok kíséretében, kezében továbbra is a legértékesebb tárgyat szorongatva. Különleges volt a doboz, már csak azért is, mert a világon egyetlen ember sem tudta megmondani, hogy mi van benne, kinyitni azonban a keletkezése óta tilos volt. Nagypapájával néhány évvel ezelőtt folytatott beszélgetése szüntelen kavargott Jungkook gondolataiban, kíváncsiságát egyre csak tetézve.

– Drága fiam, gyere ide mellém, itt az ideje, hogy beavassalak a családi örökségbe. Emlékszel a történetekre, melyeket kiskorodban annyiszor meséltem neked istenekről és egy különleges szelencéről?

– Igen, Nagypapa, nagyon szerettem hallgatni a meséidet. A barátaimmal gyakran el is játszottuk őket. De mi köze ezeknek a családi örökséghez? – Jungkook tenyerébe fogta nagypapája betegségtől remegő kezeit, minden figyelmét az idősebb mondanivalójára összpontosította, nehogy bármit is kihagyjon bölcs szavaiból.

– Az igazság az, hogy ezek nem csak mítoszok, hanem a valóság.

– Szóval létezik Pandora szelencéje, istenek, gonosz lények és vannak őrzők is?

– Mi több, te magad vagy a kiválasztott. Tudom, hogy ez most nagyon váratlanul ért téged, de hamarosan huszonegy éves leszel, amikor az örökségeddel együtt járó erő elkezd feléledni benned. Kötelességemnek tartottam elmondani, hogy fel tudj készülni a rád váró nehézségekre.

– Mit kell tennem? Hol kell kezdjem? Soha nem éreztem, hogy különleges erőm lenne. Biztos én vagyok az örökös? – A fiatal izgalommal vegyes kétségei lassanként kezdtek a felszínre kúszni, ahogy egyre inkább megértette nagypapája mondandóját.

– A feladatod az, hogy őrizd Pandora szelencéjét. Az a baj, hogy nagyon régen, még az én őrzőségem idején elveszett a háborúban és azóta nem bukkant fel sehol. Egészen idáig. A minap hallottam a hírekben, hogy megtalálták egy ásatás során, feltehetőleg ki fogják állítani egy múzeumban. Sajnos azt nem tudom, hogy hol, mert nem hozták nyilvánosságra, de bízom benned és a képességeidben. Meg kell találnod és minden erőddel vigyázni rá. De egyet jegyezz meg, semmi esetre se engedd, hogy rossz kézbe kerülve bárki is kinyissa a ládát, mert az a pusztulást jelentené!

Szokatlanul sötét éjszaka volt, még a Hold sem világított az égen, halovány fényforrásként csak az utcai lámpák gyenge pislákolása szolgált. Jungkook szaporábbra vette lépéseit, ahogy szívében egyre növekvő szorongató érzés kezdett nőni; valami közeleg. Dermesztő hideg futkosott a hátán, egész testében forrón áramlott az adrenalinnal átitatott, friss vér, ahogy a villanypóznák gyéren világító körtéje rövid egymásutániságban durrantak szét. Szorosabbra fonta karjait a doboz körül, hogy még véletlenül se ejtse el.

Furcsa hang ütötte meg fülét, süvítő szélvihar támadt, össze-vissza ráncigálva a fiú ruháját, fejéről letépte arcába húzott kapucniját. Baljós árnyak suhantak el mellette, nem hagyva időt, sem alkalmat a menekülésre. Hiába készült fel, olyan váratlanul érte a támadás, hogy esélye sem volt védekezni ellene. Nem hátulról vagy oldalról érkezett, ahonnan mozgolódást észlelt, hanem egész máshonnan; fentről.

Erős ütés érte tarkóján, melynek hatására megtántorodott és térdre rogyva elesett a betonon. Felszakadt homlokának sebéből haját összetapasztva vékony csíkban szivárgott a vér. Fájdalomtól és kosztól elhomályosult látása, elméje eltompult, lassan kezdte el átvenni az ájulás öntudata fölött a hatalmat. Karját kinyújtva maradék erejével próbálta elérni az elgurult dobozt, de egy bőrbakancsos láb kezére lépve megakadályozta. Az utolsó kép, amit látott, egy emberi alak volt hatalmas szárnyakkal, amint mocskos karmait a szelencére helyezve megemelte annak fedelét, hogy ismét rászabadítsa a poklot a világra.

*

Jungkook, ahogy elkezdte visszanyerni eszméletét az első dolog, amit érzékelt, az az orrfacsaró dögszag volt, mely grimaszt kényszerített fájó arcára. Fejét, mintha satuba fogták volna, erőteljesen zúgott és sajgott, lassan jutottak eszébe a történtek. A szelence! Kinyitották! Hirtelen lendülettel akart felpattanni, de csuklóját összefogó láncok csörögve visszarántották a fal tövébe, ahol eddig feküdt.

– A fenébe! – Karját rángatva próbált megszabadulni az őt fogva tartó vasszerkezettől, de csak azt érte el vele, hogy mélyen felsértette alkarját, a hosszú sebből kézfejére csordogált kiserkent vére. A helyiséget záró erős vasajtó nyikorogva feltárult és három idegen alak lépett be a vörös félhomályban úszó terembe. A két másik a kijárat oldalánál álltak meg, míg a társaitól jóval alacsonyabb, középen haladó, szürkéshajú, egészen babaarcú fiú szélesre tárt, ébenfekete tollaktól borzas szárnyakkal felé közeledett, könnyed és kifinomult léptei egy vérbeli táncoséra emlékeztették Jungkookot.

– Lám csak, végre felébredtél, Csipkerózsika?

– Hol vagyok? Mit akarnak tőlem?

– Tőled már semmit. Csak azért vagy még mindig életben, hogy időnként megkínozhassalak – kedvességét kaján vigyor kísérte. Jungkook elé érve leguggolt, hogy tekintetük egy szintbe kerüljön, majd kicsi kezével elkapta a fogoly állát, hogy jobbra-balra forgatva fejét jobban szemügyre vegye. – Milyen helyes ez az új őrző, kiköpött úgy nézel ki, mint az apád.

– Engedj el! Mit tudsz te róla? Honnan ismered? – indulataival párhuzamosan lökte el magától a gonosz tapintású ujjakat.

– Kérdezd csak meg őt. Várjunk csak, hát már meghalt! Úgy sajnálom! – drámaian szívéhez kapott, hogy nyomatékot adjon szavai gúnyos hangnemének, majd hátra ugrott kellő távolságra, hogy az öklével hadonászó, kikötött fiú ne érje el. – Lássuk, mire is vagy képes! Lám, te sokkal gyengébb vagy, mint apád volt, gyerekjáték lesz megölni – az idegen Jungkook hajába markolva hátra rántotta fejét és közelebb vonta magához, majd negédes hangján a fülébe súgott. – Már alig várom, hogy a holttestedet a karjaimban tarthassam, kár lenne ezért a tökéletességért.

– Jimin, menjünk, Abaddon hívat! – az egyik ajtónál őrködő rekedten szakította félbe az ismerkedést.

– Itt már úgy is végeztem – ellökte magától a fiút, kinek durván koppant koponyája a falon, de nem törődve ezzel minden undorát és gyűlöletét összpontosítva utána köpött a távolodó bukottnak, mire az tengelye körül megperdülve erőből úgy gyomorszájon rúgta, hogy Jungkook összegörnyedve terült el a földön.

– Cseszd meg! – az erős fájdalomtól nyöszörgéssé torzult megjegyzését vaskapu reteszének záródó hangja követte. Végre elmentek. 

Az ördögi érintést még magán érezve rövid ideig fekve pihegett, próbálta összeszedni erejét, hogy tisztán tudjon gondolkodni, miként fog kiszabadulni ebből a kutyaszorító helyzetből, mikor a szoba árnyék rejtette sarkából mély basszussal szólította meg valaki, s mocorogva közelebb mászott hozzá.

– Jól vagy? – meglepetésként érte a kérdés, azt hitte, hogy egyedül van a fogdában. A hang irányába fordulva látta, hogy koszos, megtört tekintetű, kócos fekete hajú fiú közeledik felé lassan, mintha minden mozdulatával kínt élne át. Sovány felsőtestét vékony bársony agyagú, megtépázott ing fedte. Számos vágás csúfította puhának tűnő bőrét, arca beesett volt, szeme alatt sötét barázdák húzódtak. Megviseltnek látszott, mint aki hetek óta nem aludt és nem evett semmit. 

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Szörnyen nézel ki!

– Kösz a bókot! Már magam sem tudom, mennyi ideje vagyok bezárva. Igaz volt, amit ez az alak mondott? Te vagy a szelence őrzője?

– Miért érdekel? Egyébként sem ismerlek – összehúzott szemöldökkel, kétkedően fürkészte az előtte lévőt, gondolathúrjaira próbált ráhangolódni, de erős akadállyal találta szemben magát, mely visszalökte saját elméjébe. Korábban sose tapasztalta ezt, hogy valaki gondolatait ne tudta volna olvasni.

– Taehyung. Kim Taehyungnak hívnak. Segíthetek neked, ha hagyod. Tudtam, hogy előbb-utóbb fel fogsz bukkanni, de nem hittem, hogy ilyen helyzetben találkozunk majd – miközben beszélt, hajából előhúzott egy keskeny fémcsatot és tapasztalt mozdulatokkal kezdte feloldani a bilincs zárját, ami halk kattanással adta meg magát, s a poros földre hullva végre szabadon engedte Jungkook kezeit.

Taehyung feltűrte a fiú szakadt felsőjének ujját, felfedve ezzel a vas ejtette vágásokat és horzsolásokat. Kezével óvatosan körbe fogta sérült csuklóját, tenyerét az izzadságtól nyirkos és alvadt vértől maszatos, porcelánfehér arcra simította. Közelségétől, haja selymes tincseinek esésétől friss levendulaillat lengte körbe a köztük rekedt levegőt. Érintését különös melegség követte, Jungkook testéből a fájdalom kámfor szerűén oszlott el. Izmai erősen megfeszültek, egyszeriben töltődött fel energiával, mintha újjászületett volna, sebei begyógyultak, csupán langyos bizsergetés emlékeztette korábbi helyükre.

– Ezt hogy-

– Nem csak neked vannak képeségeid – ajkát titokzatos félmosolyra húzta, de hirtelen nyilalló érzéstől vicsorba rándultak vonásai. – Most már jobb?

– Köszönöm, igen. De te sokkal inkább rászorulsz a gyógyításra. Amit az előbb csináltál, ez magadon is működik? 

– Nem, sajnos ez nem ilyen egyszerű. Az én sérüléseimet nem tárgyak okozták, hanem átkos, gonosz erők – öntudatlanul nyúlt át válla fölött hátához, ahol sebhelyei szinte égtek, ahogyan beszélt róluk.

– Hadd nézzem!

– Ne, nem szép látvány…

– Figyelj! Te segítettél nekem az előbb, most hadd próbáljak meg én is valamit. Hátha egy kicsit enyhíthetem, még ha teljesen nem is tudlak rendbe hozni. Most te bízz bennem és fordulj meg!

Állhatatosságának engedve Taehyung úgy tett, ahogyan kérte, ingjét összefogó gombokat lassan kioldva lecsúsztatta válláról a hideg anyagot, felfedve ezzel önmagát. Jungkook életében nem látott még ehhez fogható heget. Gerince mentén két oldalt vastagon húzódott végig lapockájától kiindulva, durván felgyűrődött a hólyagos, vörös bőr, repedéseiből szürke nedv szivárgott. Finoman érintette a varos felületet, igyekezett a lehető legkevesebb fájdalmat okozni vele. Mindkét tenyerét Taehyung hátára helyezte, szemét behunyva néhány értelmetlennek tűnő szót mormolva kivonta a hasogató kínt a fiúból, ki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Jeon Jungkook a nevem és igen, én vagyok az őrző. Őszintén, nem olyan szórakoztató mindig a kiválasztottnak lenni. De örülök, hogy az erőmmel tudtam kicsit tompítani a szenvedéseidet – megragadva a karját szembe fordította magával a már jobb színben tetsző Taehyungot, s enyhén kezére szorítva figyelésre ösztökélte. – Nem tudom, hogy kik ezek a lények, de mikor elkaptak, kinyitották a ládát és hatalmas gonoszságot engedtek a világra. Muszáj megtalálnunk a szelencét, hogy legyőzhessük őket és együtt sokkal erősebbek vagyunk. Tudod, hogyan lehet innen kijutni?

– Már van is egy tervem.

*

– Nagy Uram! - Park Jimin féltérdre ereszkedve, fejét lehajtva fejezte ki hódolatát a Mélység Angyalának. – Alázattal jelentem, a fiú, akit tegnap éjjel elfogtunk, Pandora szelencéjének őrzője, de vele járó különleges képességei még nem fejlődtek ki teljesen, harmatgyenge elődjéhez képest. Mit kíván vele tenni, ha szabad kérdeznem? – hangjában buja mohóság hallatszott, minden megfeszült idegszálával arra vágyott, hogy kezével újra végig szánthasson a bársonyos ében tincseken, kéjvágyát csillapítva kínozhassa halálra Jungkookot, pokoli gyönyört szerezve önmagának.

– Nem érdekel az a fattyú, azt csinálsz vele, amit akarsz. Most pedig hozd ide a szelencét! – görbe, undorítóan mocskos karmokban végződő kékeslila ujjával a kijárat felé intve jelezte, hogy távozzon.

– Igenis, Abaddon Mester. Azonnal! – alig bírta elrejteni beteges vigyorát, gyors léptekkel távozott a helyiségből. Jimin két társát magához intve indult el a több szinttel lejjebb elhelyezett ládáért, mikor szörnyű robaj rázta meg a földbe vájt erőd falait.

– Rohadt életbe, ez a cellák felől jött. Gyerünk, ti ketten nézzétek meg mi történt, én megyek a ládáért!

*

– És most? – levegőt szabálytalanul kapkodva fordult hátra a tőle néhány lépéssel lemaradthoz Jungkook, miközben lélekszakadva rohantak egyre távolabb kerülve a kirobbantott cellától.

– Használd az erődet, próbáld érzékelni a szelence gondolatait, hogy megtaláljuk!

– Micsoda? Tárggyal még sose működött! – váratlanul érte a csontjaiban szétáradó kétség, melyet régóta nem érzett.

– Csak összpontosíts, bízz magadban és a képességeidben! A ládának lelke van, menni fog! – Taehyung szavaival támogatta az önmagában megingottat, mikor erejét hirtelen elvesztve szédülten rogyott össze. Ezt látva Jungkook azonnal megtorpant, felsegítette hátára a sebesült fiút, majd égő izmait folytatásra késztetve futott tovább.

Zakatoló elméjét lenyugtatva próbálta kizárni a külvilágot, hogy a szelence után kutasson gondolatai zűrös mezsgyéjén. Képes leszek kapcsolódni a szelencéhez? Még nem tudom teljesen uralni az erőmet. Hűs tenyér puha érintését halántékán megérezve egyszeriben minden más zaj megszűnt, mintha elhúzták volna a függönyt aggodalmai előtt, s tisztán hallotta a szelence hívó szavát, ahogy nevét suttogja.

– Megvan! Eggyel felettünk van egy üres helyiségben, néhány perc és ott is leszünk! – adta Taehyung tudtára felfedezését, majd gyorsabb fokozatra kapcsolva minden erejét bevetve száguldott a cél felé, míg lábai mögött a hátrahagyott föld darabokra hasadva zuhant alá a mély forróságba, míg el nem értek a felfele tartó járathoz. Ekkor velük szemben a korábbi két őr tűnt fel útjukat elállva, mire Jungkook karját maga előtt meglegyintve egy mozdulattal több méterrel távolabb hajította őket, s mielőtt azok feleszmélhettek volna kábulatukból, már le is hagyták őket.

Az utolsó kanyart botladozva sikerült bevennie, a terembe érve saját lábára helyezte Taehyungot, aki a falat támogatva igyekezett a pulpituson letakart tárgyhoz. Jungkook térdre esve éltető oxigén után kapkodott néhány rövid másodpercig, majd maga is Taehyung után sietett és a selyemleplet lerántva felfedte a faragott ládikát. Ezúttal lágyan csilingelő dallam áramlott belőle, mely jóleső nyugalmat árasztott szét adrenalintól felhevült testükben; Jungkook legmélyen tudta, hogy nincs mitől tartania. Szentül hitt benne, hogy jót tartogat számukra, így kíváncsiságának eleget téve kezét a szelence fedelére vezette, s óvatosan megemelte. 

Tovaszálló meleg sugár öntötte el a helyiséget, pislákoló fényével körbe táncolt a térben, majd kettéválva egyszerre költözött bele a fiúk lelkébe, világossá változtatva a bennük lapuló kétség és félelem sötétségét. Abban a pillanatban Taehyung hátán lévő sebből egy pár hatalmas hófehér szárny tört elő. Újult erőre kapva Taehyung néhány suhintással megmozgatta visszanyert ékességét, melynek csillogó ragyogása teljesen elkápráztatta Jungkookot.

– Te egy Angyal vagy… – tekintetében túlcsorduló csodálattal fürkészte az előtte álló, gyönyörű műalkotást, még lélegzete is elakadt, ahogy közelebb lépve hozzá ujjának hegyével megérintette a dús tollazatot.

A körülöttük áramló levegőben friss levendula és zamatos eper aromája vegyült bódító elegyet képezve.  Jungkook kezét a másikéba csúsztatva összekulcsolta őket, szíve sugárzó szeretettel telt meg most, hogy teljes pompájában láthatta azt, aki mindvégig a ládához vonzotta. A köztük kialakult kötelék töretlen reménnyel itatódott át, mely örvénylő védőburkot vont kettejük köré pont akkor, mikor az ajtóban megjelent Jimin, a fekete szárnyú letaszított.

Szinkronban fordultak irányába, s néztek farkasszemet a gyűlölettel, de egy cseppnyi félelem sem volt bennük; tudták, hogy végső soron semmi sem elpusztíthatatlan, kéz a kézben képesek legyőzni a világot fenyegető összes gonoszságot, kezdve a feléjük zöld villámokat szóró, sötét árnnyal.

________________________________________________________

Abyss

~ A szó eredeti jelentésén a Héber tehom szóból származik, miszerint az abyss ősi tenger vagy káosz volt, amelyből a világ lett teremtve.

~ Későbbi értelmezés szerint az abyss a túlvilágot jelentette, akár a halottak lakóhelyét, vagy a lázadó szellemek birodalmát. Gyakran démonok börtönének is tekintették.

~ Dorama szerinti jelentése: A szerelem örvénye

Abaddon

~ A Jelenések könyve 9:11-ben Abaddon a „mélység (abyss) angyala”.

Nascita di Primavera - Jaehyun

Ajánlott zene: Gitano feat.: Takács Nicolas - Egy Szép Napon

„A festőt megbabonázzák a világ alakzatjai, tónusai; az emberi test, az emberi arc. S akkor csak azzal törődik, hogy mindazt, ami érzékeit rabul ejtette, más dimenzióban kifejezze.”

Alkonyi derengés halvány fénye szűrődött be a tetőtéri helyiség porlepte ablakán, egyetlen forrásként szolgálva a magányos téli szürkeségben. Hanyag rendetlenség uralkodott a zsúfolásig pakolt műteremben, a korhadásnak indult sötét tölgyfa padlót félbehagyott vázlatok, selejtnek ítélt grafitfoltos lapok gyűrött cafatjai borították, a sarokban rég nem használt antik bútorok tornyosodtak mára már feketévé színeződött lepel alatt. Törött és ép állványok, felborult, üresen árválkodó festékes tubusok, omladozó vakolatú falnak támasztott képek tucatjai adták az áporodott levegőjű szoba berendezését. Rothadás csípte gyümölcsök, erjedt szőlőszagot árasztó vörös folt a fehér selyembársony anyagon, szárazságtól aszott virágszálak karcoktól zavarossá vált vázában; egyszerre alkották a vászonba zárt élet csendjét, s a kiábrándító valóság haldokló elegyét.

Gyűjteményének legszebb, s talán legértékesebb darabja világosbőrű, angyali puha vonású férfit ábrázolt. Állának éles, markáns vonala, hajának sötét, rakoncátlanul homlokába lógó tincsei, mandulavágású, szomorúság-itta szénfekete szemei, eperszín ajkának finom görbülete kölcsönzött egyszerre különösen vonzó és titokzatos megjelenést a színpompás virágokkal körbevett alaknak. A műterem tulajdonosa különös becsben tartva e képet a legritkább, kézzel nagy gonddal cikornyásan faragott fakeretbe foglalta, s a szoba legvilágosabb falára függesztette, hogy a felkelő Nap langyos sugarai egyedüli látogatóként csodálhassák meg.

Múzeumokban kiállított festmények előtt üres tekintetű, hosszan merengő átlagemberek tucatjai pásztáznak órákon keresztül egy-egy műalkotást, ezzel próbálva fényt deríteni annak történetére, mondanivalójára, vajon mit szeretett volna ábrázolni készítője, mi indította arra, hogy a képzeletét ily módon megjelenítse. Leheletfinom vagy durván indulatos vonások után a kívülállók csak különféle árnyalatokat képesek látni, ahogy az addig üres és semmitmondó textúrát betöltik. Számukra nem jelentenek többet puszta érzéki gyönyörnél, színek és formák koreográfia-szerűen összerakott kompozíciójánál, nincsenek tudtában a mögöttes tartalmaknak, soha nem érthetik meg igazán, hogy mi áll a háttérben; nem csak egy jól beállított, karcsú modell ,vagy szépen összerakott csendélet, hanem a festő önmagában való lelkének egyszerre tiszta és megtört mivolta. 

A hűvös padlástér némaság burkolta falát hatalmas feszített vászon uralta, szemben furcsa ábrázatú, magas férfi állt; ruháját alaktalan olajos foltok, rászáradt színek lenyomatai tarkították, ébenfekete haja szerte-szét túrt, arcán koncentrált elszántság barázdái, keserű múltjának vetületei látszódtak, ahogy a külvilággal minden érzékét megszakítva belemerült a festés okozta gyönyörök heves érzelmeibe; egész lényével alkotott.

Ecsetjével vadul szántotta a hófehér, merev anyagot, ahogy a fekete árnyékait burjánzó növényzet ágaiba és narancsfák égbetörő törzsébe öntötte. E káoszi sötétség egységet teremtett szívét átható, mételyként emésztő fájdalommal, mely örökkévalóságnak tűnő ideje lakozott benne, de képtelen volt elűzni. Gondolatainak rozsdás vashúrjai ugyanazt a fanyar gyászmelódiát játszották; szakadatlanul visszavezették ahhoz az éjjelhez, mikor megkísérelte kiontani saját életét még azelőtt, hogy szenvedélyét végérvényesen megpecsételő átok beteljesedve teljességgel elragadja tőle szeme világát.

Afféle égi jelként homályos szélű, ornamentikus mintákkal díszített, nem evilági embereket ábrázoló kép jelent meg előtte, melynek láttán mindent elsöprő erővel hatalmasodott el fölötte a gejzírként feltörő vágy. Magáénak akarta, érezni a síkfelületek domborúságát, színek sűrű váltakozását ujjai alatt, friss olajfesték bódító aromájával megtölteni tüdejét, s mélyen elmerülni dimenziókat átívelő életművének csodálatában; múzsájának utolsó érintése mentette meg aznap a fájdalmas fizikai haláltól Jung Jaehyunt.

Fénytelen háttérnek tónusos kontrasztját ízletes narancssárga gyümölcsökkel teremtette meg, fűszálak közé rejtett apró, megszámlálhatatlan pompás, bársony-szirmú virággal ékesítette az árnyékos előteret; így lett sejtelmes erdei zug megnyugtató hangulatát keltő kompozíció, melynek középpontjában vonzó férfitest körvonala kezdett kibontakozni. Homlokráncolt megfontolással, alsó ajkát beharapva választotta ki a megfelelő színeket balkezében szilárdan tartott palettájáról, majd gyöngéd mozdulatokkal vitte fel a kissé rücskös vászonra vékony rétegenként. Lassú, precíz ecsetvonásokkal illette az éles áll határozott ívét, szájának karcsú vonalát, arcának összes szegletét ködhomályos íriszén keresztül tekintette, féltő áhítattal dolgozta ki. Szívritmusának heves tempójára fokozott gyorsasággal emelkedett mellkasa minden lélegzetvétellel; elkápráztatta alkotásának tökéletes gyönyörűsége, szeméből mintha az univerzum nézett volna le rá magasztos fenséggel.

– Szivárványszínű. – Rekedt hangja idegennek hatott a szoba magányos csendjében, a felismerés szétfeszítő érzése epekedő vehemencia-orkánként zúgolódott testében, mint a pusztaságon keresztülszántó, kegyetlen pusztítást maga mögött hagyó tornádó. Vágyai az előtte magasodó, festői élethűséggel ábrázolt férfiban öltöttek esztétikus formát. 

Révületéből hidegrázó remegés szakította ki, ahogy megérezte a közelgő, egyre inkább rátelepedő szomorúság súlyos terhét; egy újabb emberalak kezdett kibontakozni a fátyolosszürke olajfesték halovány átmeneteiből. Keze lelassult tempóban vezette a mókusszőr sörtéjű ecsetet a hatalmas, törtfehér felületen, légvételei elnehezedtek, ahogy borús gondolatok mezsgyéjére érkezett. Hiába törtek be egyre erősebben a reggeli napsugarak több világosságot adva a portól szemcsés műteremnek, Jaehyun csak elmosódott gyenge foltoknak érzékelte matthomályos íriszére vetülő fények játékát, mintha kiradírozták volna életéből a kontúrokat. Megtört lelke gyöngycseppjei némán gördültek végig maszatos arcán, s álláról lecsöppenve palettájának szürke tengerébe vetették magukat. Kézfejével itatta fel a nedves csíkokat, majd ecsetjét a könnyes festékbe mártotta, hogy elvégezze az utolsó simításokat fájdalmának megtestesítőjén.

Sötét árnyként sejlett fel a szomorúságot elragadni akaró személy, kinek kibontakozó jelenléte fagyos veremmé hűtötte a nehéz levegőt, minden lélegzetvételt szenvedéssé téve; mintha maga a Halál fonta volna erős, hullacsontos ujjait a festő vékony nyaka köré. Emlékszik a tenyér ismerős érintésre, kínzó kételyként emésztő szorongásra, fénylő szakadék hívogató hangjára, ahogy forró ölelésébe invitálta. Egy világ próbálta meg lelökni a széléről, de lelkének látomása megmentette, kiszabadítva könnyű szárnnyal és álommal ruházta fel, majd hagyta sorsa felé repülni.

A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal az élete árán.

Jaehyun gyötrelmek szorító hurkában tengődve húzta meg az utolsó ívet, mikor a szoba őrületes forgásba kezdett körülötte, tüdejéből minden levegő kiszorult, a kezéből kieső ecset elkenődött foltot hagyott maga után, majd kemény padlót érve gurult el. Eszméletét vesztve esett össze az alkotó és győzte le a bágyadt kimerültség, s betegségének lassan beteljesülő, ijesztő valósága.

Nyugtalan álmából felriadva hirtelen pattant fel, hogy tapogatódzva megkeresse ecsetjét, s mielőbb folytathassa félbehagyott festményét; kész kell lennie, mindenképp be kell fejeznie, mielőtt teljesen elborítja a feketeség selyemfátyla. Rövid ideig habozott, mielőtt a következő színeket felvitte volna a képre, gondolatait szűrve igyekezett élete legszebb pillanataira fókuszálni, összegyűjtötte minden emlékét, mely valaha ragyogó mosolyt varázsolt arcára.

Élénksárga festékbe mártotta a sörtét, s az anyagon lendületesen vezetve kezdte el megformálni azt az embert, kit lelki szemei előtt látott, mikor a boldogság megmásíthatatlan forró érzése töltötte el szívét. Bőrét napbarnítottra, rakoncátlan haját világosbarna tincsekbe rendezve képzelte el, száját ékes mosolyra húzta, szemének mandulavágású csücskét felfele görbítette; egész lényéből áradt a napsugarak cirógató melege.

A hatalmas vászon majdnem egész felületét kitöltötte már, csak a képnek karaktert adó, elragadóan vonzó személy melletti, magasztos hely maradt üresen, beteljesülésre várva. Belsőjét átható szeretetet kiöntve festette le saját alakját, fekete hajának fényes csillogást adott, arcának tökéletes ékét, mély gödröcskéit, rókaszemeinek hegyes ívét, egykor csillagoktól tündöklő tekintetét szelíd gyöngédséggel mázolta. Testét borító ruháját többszázféle dekoratív virággal, kacskaringós fűzérekkel, élénk tavaszhangulatot idéző mintákkal díszítette; érzelmekkel fűszerezett harmonikus egységet teremtett a dinamikus formák, s az éledő természet között.

A befejező ecsetvonások angyali könnyedséggel siklottak a feszített matérián, aranyló koronadísz legszebben ragyogó rubintjaként került fel az utolsó árnyalat lágyan simogató pasztellszíne Jaehyun bársonypuha bőrére.

Elkészült műalkotását szürke, homályos ködön át pásztázta a legapróbb részletig, hologramként elméjébe véste a csodálatos kompozíciót, elidőzött a középen álló férfi gyönyörű ábrázatán. Tekintetében ugyanazt a szenvedélyt vélte felfedezni, melyet önmagáéban is sejtett; egyszeriben úgy érezte, mintha gyengéden ölelő karok zárnák körül, s beteljesült melegség járta át.

Otthon volt.

Halványan összefolyt színek kavalkádja, egyre elsötétedő mindenség képe szakadozva oszlott el szemei előtt, utolsó pillantásába Taeyong festővászonra merevedett arcát, szívének szivárvány-hátterét zárta; együtt festették színesre két világ közt ragadt lelkük univerzumát. 

– Ezentúl a Te szemeden keresztül fogom látni a színeket.

_____________________________________________

Sziasztok!

Annyi mindent mondanék, olyan sok dolog van a fejemben az egész novellával kapcsolatban, mi hogyan épült fel, mit jelent, de nem szeretném senkitől se elvenni képzeletének kattogó fogaskerekeit és lelőni a poént. Így csak egy kis háttér információval jönnék az alap koncepcióhoz.

„Az univerzum csak egy hologram.

A hologram-elmélet lényege, hogy amit nap mint nap látunk háromdimenzióban, valójában csak információ egy felszínen, ami a kozmosz legtávolabbi részén fekszik.”

A képhez annyit fűznék, hogy a kiindulópont Sandro Botticelli Tavasz (Primavera) című festménye volt, amit a novellában Jaehyun fest, az így néz ki, csak kicsit másként.

A címhez kötődő magyarázat: szintén Botticelli festménye a híres Vénusz születése (Nascita di Venere), melyet átalakítottam Tavasz születésére (Nascita di Primavera), utalva ezzel a két eredeti festmény közti kapcsolatra, hiszen mind a kettőn Vénusz maga látható, több alakban. Az egyiken születése, másikon életének különböző helyzeteiben. Ezzel próbáltam a két novella közti összefüggést is szemléltetni, melyet később megértetek.

És folytatásaként át is vezetnélek titeket a következő novellára, úgy a legjobb, ha egymás után olvassátok el, hogy jobban értsétek. A kommentek utána ráérnek. ^^

Folytatása: VLING VLING ✨ - Primavera

Coincidentia - HyuckIl

Ajánlott zene: NCT 127 - Highway to Heaven

„Éjjel egyik, nappal másik, körbe-körbe jár, míg meg nem csókol a szerelem, s benned testet talál.”

A lemenő nap fénye vörös tengerben úsztatta meg az égen alacsonyan lebegő gomolyfelhőket, festői kontrasztot alkotva a végtelen mélységű kék rengeteggel. Homokban hagyott könnyű lépteinek nyomát gyengéden simította el a fehéren habzó óceán hűvös, kristálytiszta vize.  A mezítláb sétáló férfi gondolataiba mélyedve pásztázta az egyre sötétedő égboltot az éjszaka előhírnökei után kutatva; kereste a csillagokat, apró fényforrásokat, melyek vidám pislákolásba kezdenek, akárhányszor csak meglátják az őket figyelő szempárt.

Kisimult vonásain zaklatott nyugtalanság árnya suhant át, tudva, hamarosan újra el kell mennie, lejárt az ideje. Szerette volna tovább nyújtani az idő folyamát, hogy minél később kelljen elszakadnia kedvesétől és véget nem érő, szédítő táncba szorítva egymással kergetőzni a ködbe vesző, sűrű örökkévalóságon át. Éltető melege és mindent beragyogó világossága a legnehezebb napokban is képes volt boldog, őszinte mosolyt csalni ajkára, már az első kellemes fénysugár érintése óta tudta, hogy szüksége van rá a teljes értékű élethez. Láthatatlan kötelék vonzotta őket egymáshoz, s olvasztotta lelküket eggyé, megalkotva létezésük ezerdarabos kirakójának utolsó, hiányzó darabját. 

Ajándékként élte meg az összes percet, melyet az univerzum szánt neki; csodálattal szemlélte az elbűvölő, festői szépségű tájat, élvezte az arcát langyosan simogató Nap utolsó sugarait, lágy szellő kacagását, bokáját érő hűs habok és az aprószemű homok csiklandós érintését minden megtett lépéskor. Testét egyre könnyebbnek és légiesebbnek érezte, mintha önmaga is a különböző formájú felhők közül való lenne. Az óceánt aranylón átívelő fényhíd túlsó végén elmosódni látszott a meleget adó égitest sziluettje, s egy pillanattal később teljes egészében a látóhatár alá bukott. A férfi szemét behunyva hagyta, hogy a szél fénylő cseppekké formálódott mivoltát egybeolvassza az örömtáncot járó víztömeggel, mely régi jó barátként köszöntötte hullám-karjai közt az éjszaka hercegét, Moon Taeilt.

Azon a helyen, ahol talpa nyomot hagyott az aranybarna homokban, fehér liliomszirmok pihentek, míg a víz békésen ringató táncba nem invitálta őket.

*

Kövekkel borított, kopár sziklaszirten üldögélt fejét felhúzott térdeire hajtva a napbarnított bőrű fiú. Hiába múlt már éjfél, ismerős dallamot dúdolgatva magasról szemlélte az egybefüggő feketeséget megtörő, ezüst csillogású bársonyos vízfodrokat, kicsiny világító szentjánosbogarak táncát a Vénusszal. Elbűvölő látvány volt a kifeszített fekete vászon-szerű boltozaton fehér gyémántként ragyogó, mindig más alakot öltő, ugyanazt az oldalát mutató Hold.  Már majdnem elérte teljes formáját, mégis úgy tűnt, mintha szándékosan takarta volna el magát, leplezve az őt borító fájdalmas, holdrengés okozta sebeket. Donghyuck szívét keserű aggodalom szorította össze, vadul cikázó gondolatainak káoszos egyvelegén keresztül próbált kiutat találni a múlt ijesztő útvesztőjéből.

Taeil számára a tökéletes társ, ki jóban és rosszban elkísérte, fényt adott neki, mikor egyedül, elveszetten bolyongott. Szomorúságtól zaklatott szívét képes volt megnyugtatni, elfeledtette vele a vádló sértéseket, melyeket szüntelenül kapott a gyakran bekövetkező katasztrófákért, felmelegedés okozta károkért, elviselhetetlen nyári forróságért.

Szeretettel tekintett fel rá, minden porcikájával vágyakozva, hogy megérinthesse. Kezét felemelve ujjbegyével óvatos mozdulatot mímelve simította meg a Hold karimáját, odaképzelve a mögötte megbúvó, gyönyörű alakot. Imádta meleg sugaraival cirógatni márványfehér bőrét, hajának sötétjét kedve szerint világosra színezni. Boldoggá tette a felé irányuló csodálat, mellyel minden alkalommal, hálásan megajándékozta, mikor esővel való játékának hétszín szivárványhídját az égre festette. Emlékei kedves mosolyt csaltak szája sarkára, lelkét öröm feszítette, ahogy meglátta az ár keltette hullámok sziklafalról felcsapódó, hidegkék ruháját az ezüstös derengésben. Érezte arcán gördülő sós cseppek puhaságát, mintha a Hold ujjai vezették volna állának élén, egészen le forró testét borító vékony ing kivágásáig.

Lágy szellő borzolta kócos, napszítta fürtjeit, bódítóan édes illatot árasztó, hófehér virágszirmokat ejtve Donghyuck ölébe. Kezével óvatosan megsimogatta a bársonyos liliom-tincseket, s vágyakozó sóhajt elengedve felnézett a pirkadó égen egyre haloványabban világtó égitestre, alig várva az újratalálkozás mámoros pillanatát.

*

A messze elnyúló látóhatárt virágoktól tarka mező töltötte be, melyek a szélben jobbra-balra hajladoztak. Fontos volt Taeil számára ez a hely, annyi szép emlék kötötte, melyet Donghyuck-al együtt élt meg. Nevetve gondolt vissza arra a napra, mikor először nézett fel rá; olyan éles, vakító világgal és kitörő lelkesedéssel köszöntötte, hogy többször is tüsszentenie kellett, míg megszokta az erős, melegen becézgető sugarait. Az idő folyamatos múlásával, éjt nappallá téve minden percet egymás közvetlen jelenlétében töltöttek, megosztva belső, legmélyebb gondolataikat, érzéseiket, felszín alatt megbúvó félelmeiket. A sors fanyar fintora, hogy, bár egyazon égbolt különböző pólusának voltak uralkodói, megállíthatatlan keringőt táncolva jártak körbe-körbe állandó változóként, mégsem tehették ezt kéz a kézben; alig néhány perc személyes találkozásra volt lehetőségük.

A térd fölé érő növényzet között egyre beljebb sétálva utazott vissza elméjében a legkedvesebb, univerzum csillagleple alatt született emlékeihez. Az első szerelmes üzenet a leggyönyörűbb égi jelenség képében ért el hozzá; gyorsan száguldó üstökös vonult át a fellegek között, napszél keltette, hosszú fénycsóvát húzva maga után, káprázatos látványt nyújtva. Szerette Őt, heves energiától kicsattanó, határozott személyiségét, gyermeki lelke simogató gyengédségét, kezének biztonságot adó melegét hideg sajátján. Élt a pillanatokért, mikor játékos sugarai csiklandozták arcát, s friss nyár illat lengte be körülötte a levegőt.

Kalandozásából varázslatosan szép színek kavalkádja rántotta vissza a jelenbe, melyek a lenyugvó nap tengerét alkották. Elérkezett az idő, mikor egymáshoz közel kerülve két egészként újra találkozhatnak. 

Bíborrózsaszín és narancs árnyalat töltötte ki a horizontot alkotó, keskeny csíkot. A végtelen mindenségen egyszerre volt látható az életerőt adó, aranysárga Nap, mellette a könnyed eleganciát és érzékiséget képviselő, fényesen tündöklő Teliholddal. A feltámadt langyos, nyáresti fuvallat vígan rázta meg a napraforgó mező virágait, egy-egy szirmot társként magával repítve a hosszú útra. 

Gyengéd, törődő érintéseket vállán megérezve forróság öntötte el Taeil szívét, majd egész testében szétáradt a jóleső borzongás szerelmének ölelő karjaiban. Képes lett volna feladni az örökkévalóságot ezért a néhány percért, melyet a másik iránt táplált érzelemben elveszve, valóra vált álomként élt meg. Donghyuck felé fordulva kezét finoman kipirult arcára helyezte, hüvelykujjával megsimította a fiú bronzszínű, hibátlan bőrét. Lassan közeledtek egymás felé, szemüket le sem véve a másik beteljesülésért sóvárgó ajkairól; találkozásukkor csillagrobbanás-méretű energia keletkezett közöttük. Taeil egy másodpercre elszakította magát tőle, hogy az elbűvölő csokoládébarna szempárba nézve elmondhassa vallomását az előtte álló fiúnak, mielőtt újra magával ragadja a csillagos éj.

– Legyen szó fényes nappalról, vagy sötét éjszakáról, mindig mellettem vagy. Mikor szomorú vagyok, vagy fáj valami, fentről ragyogsz rám. Ahelyett, hogy köszönetet mondanék, inkább örökké melletted leszek, mikor sötét éj zuhan alá, én leszek a világosságod és vigyázni fogok rád. Mert Te vagy az én legértékesebb csillagom. 

_____________________________________________

A címhez egy kis magyarázat. ^^

Coincidentia (latin) magyar megfelelője a koincidencia. Ennek jelentése: "jelenségek, hatások egyidejű fellépése", "egybeesés". 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a címe, igazából a novella megírása után ez volt a második legnehezebb dolog. Aztán valahogy szembe jött velem ez a szó. Kicsit félretéve tovább keresgéltem, de mégis, ez tűnt a leginkább ideillőnek, hiszen a jelenséget, amit szemléltetni szerettem volna a novellámba, azt tökéletesen írja le ez a kifejezés.

(Ui. update 2021.01.20.) 

Igazából csak most, majd' egy év elteltével a novella megírása után jöttem rá, hogy az NCT - Sun & Moon című dala konkrétan magába foglalja az egész novellámat, és ezt az egyébként gyönyörű dalt most először néztem meg szöveggel, így arcon csapott a felismerés a dal és a novellám kapcsolata közt.