Ajánlott zene: NCT 127 - Highway to Heaven
„Éjjel egyik, nappal másik, körbe-körbe jár, míg meg nem csókol a szerelem, s benned testet talál.”
A lemenő nap fénye vörös tengerben úsztatta meg az égen alacsonyan
lebegő gomolyfelhőket, festői kontrasztot alkotva a végtelen mélységű
kék rengeteggel.
Homokban hagyott könnyű lépteinek nyomát gyengéden simította el a fehéren habzó
óceán hűvös, kristálytiszta vize. A mezítláb sétáló férfi gondolataiba
mélyedve pásztázta az egyre sötétedő égboltot az éjszaka előhírnökei után
kutatva; kereste a csillagokat, apró fényforrásokat, melyek vidám pislákolásba
kezdenek, akárhányszor csak meglátják az őket figyelő szempárt.
Kisimult vonásain zaklatott nyugtalanság
árnya suhant át, tudva, hamarosan újra el kell mennie, lejárt az ideje.
Szerette volna tovább nyújtani az idő folyamát, hogy minél később kelljen
elszakadnia kedvesétől és véget nem érő, szédítő táncba szorítva egymással
kergetőzni a ködbe vesző, sűrű örökkévalóságon át. Éltető melege és mindent
beragyogó világossága a legnehezebb napokban is képes volt boldog, őszinte
mosolyt csalni ajkára, már az első kellemes fénysugár érintése óta tudta, hogy
szüksége van rá a teljes értékű élethez. Láthatatlan kötelék vonzotta őket
egymáshoz, s olvasztotta lelküket eggyé, megalkotva létezésük ezerdarabos
kirakójának utolsó, hiányzó darabját.
Ajándékként élte meg az összes percet,
melyet az univerzum szánt neki; csodálattal szemlélte az elbűvölő, festői
szépségű tájat, élvezte az arcát langyosan simogató Nap utolsó sugarait, lágy
szellő kacagását, bokáját érő hűs habok és az aprószemű homok csiklandós
érintését minden megtett lépéskor. Testét egyre könnyebbnek és légiesebbnek
érezte, mintha önmaga is a különböző formájú felhők közül való lenne. Az óceánt
aranylón átívelő fényhíd túlsó végén elmosódni látszott a meleget adó égitest
sziluettje, s egy pillanattal később teljes egészében a látóhatár alá bukott. A
férfi szemét behunyva hagyta, hogy a szél fénylő cseppekké formálódott mivoltát
egybeolvassza az örömtáncot járó víztömeggel, mely régi jó barátként
köszöntötte hullám-karjai közt az éjszaka hercegét, Moon Taeilt.
Azon a helyen, ahol talpa nyomot hagyott
az aranybarna homokban, fehér liliomszirmok pihentek, míg a víz békésen ringató
táncba nem invitálta őket.
*
Kövekkel borított, kopár sziklaszirten
üldögélt fejét felhúzott térdeire hajtva a napbarnított bőrű fiú. Hiába múlt
már éjfél, ismerős dallamot dúdolgatva magasról szemlélte az egybefüggő
feketeséget megtörő, ezüst csillogású bársonyos vízfodrokat, kicsiny világító
szentjánosbogarak táncát a Vénusszal. Elbűvölő látvány volt a kifeszített
fekete vászon-szerű boltozaton fehér gyémántként ragyogó, mindig más alakot
öltő, ugyanazt az oldalát mutató Hold. Már majdnem elérte teljes
formáját, mégis úgy tűnt, mintha szándékosan takarta volna el magát, leplezve
az őt borító fájdalmas, holdrengés okozta sebeket. Donghyuck szívét keserű
aggodalom szorította össze, vadul cikázó gondolatainak káoszos egyvelegén
keresztül próbált kiutat találni a múlt ijesztő útvesztőjéből.
Taeil számára a tökéletes társ, ki jóban
és rosszban elkísérte, fényt adott neki, mikor egyedül, elveszetten bolyongott.
Szomorúságtól zaklatott szívét képes volt megnyugtatni, elfeledtette vele a
vádló sértéseket, melyeket szüntelenül kapott a gyakran bekövetkező
katasztrófákért, felmelegedés okozta károkért, elviselhetetlen nyári
forróságért.
Szeretettel tekintett fel rá, minden
porcikájával vágyakozva, hogy megérinthesse. Kezét felemelve ujjbegyével óvatos
mozdulatot mímelve simította meg a Hold karimáját, odaképzelve a mögötte
megbúvó, gyönyörű alakot. Imádta meleg sugaraival cirógatni márványfehér bőrét,
hajának sötétjét kedve szerint világosra színezni. Boldoggá tette a felé
irányuló csodálat, mellyel minden alkalommal, hálásan megajándékozta, mikor
esővel való játékának hétszín szivárványhídját az égre festette. Emlékei kedves
mosolyt csaltak szája sarkára, lelkét öröm feszítette, ahogy meglátta az ár
keltette hullámok sziklafalról felcsapódó, hidegkék ruháját az ezüstös
derengésben. Érezte arcán gördülő sós cseppek puhaságát, mintha a Hold ujjai
vezették volna állának élén, egészen le forró testét borító vékony ing
kivágásáig.
Lágy szellő borzolta kócos, napszítta
fürtjeit, bódítóan édes illatot árasztó, hófehér virágszirmokat ejtve Donghyuck
ölébe. Kezével óvatosan megsimogatta a bársonyos liliom-tincseket, s vágyakozó
sóhajt elengedve felnézett a pirkadó égen egyre haloványabban világtó
égitestre, alig várva az újratalálkozás mámoros pillanatát.
*
A messze elnyúló látóhatárt virágoktól tarka
mező töltötte be, melyek a szélben jobbra-balra hajladoztak. Fontos volt Taeil
számára ez a hely, annyi szép emlék kötötte, melyet Donghyuck-al együtt élt
meg. Nevetve gondolt vissza arra a napra, mikor először nézett fel rá; olyan
éles, vakító világgal és kitörő lelkesedéssel köszöntötte, hogy többször is
tüsszentenie kellett, míg megszokta az erős, melegen becézgető sugarait. Az idő
folyamatos múlásával, éjt nappallá téve minden percet egymás közvetlen
jelenlétében töltöttek, megosztva belső, legmélyebb gondolataikat, érzéseiket,
felszín alatt megbúvó félelmeiket. A sors fanyar fintora, hogy, bár egyazon
égbolt különböző pólusának voltak uralkodói, megállíthatatlan keringőt táncolva
jártak körbe-körbe állandó változóként, mégsem tehették ezt kéz a kézben; alig
néhány perc személyes találkozásra volt lehetőségük.
A térd fölé érő növényzet között egyre
beljebb sétálva utazott vissza elméjében a legkedvesebb, univerzum csillagleple
alatt született emlékeihez. Az első szerelmes üzenet a leggyönyörűbb égi
jelenség képében ért el hozzá; gyorsan száguldó üstökös vonult át a fellegek
között, napszél keltette, hosszú fénycsóvát húzva maga után, káprázatos
látványt nyújtva. Szerette Őt, heves energiától kicsattanó, határozott
személyiségét, gyermeki lelke simogató gyengédségét, kezének biztonságot adó
melegét hideg sajátján. Élt a pillanatokért, mikor játékos sugarai
csiklandozták arcát, s friss nyár illat lengte be körülötte a levegőt.
Kalandozásából varázslatosan szép színek
kavalkádja rántotta vissza a jelenbe, melyek a lenyugvó nap tengerét alkották.
Elérkezett az idő, mikor egymáshoz közel kerülve két egészként újra
találkozhatnak.
Bíborrózsaszín és narancs árnyalat
töltötte ki a horizontot alkotó, keskeny csíkot. A végtelen mindenségen
egyszerre volt látható az életerőt adó, aranysárga Nap, mellette a könnyed
eleganciát és érzékiséget képviselő, fényesen tündöklő Teliholddal. A feltámadt
langyos, nyáresti fuvallat vígan rázta meg a napraforgó mező virágait, egy-egy
szirmot társként magával repítve a hosszú útra.
Gyengéd, törődő érintéseket vállán
megérezve forróság öntötte el Taeil szívét, majd egész testében szétáradt a
jóleső borzongás szerelmének ölelő karjaiban. Képes lett volna feladni az
örökkévalóságot ezért a néhány percért, melyet a másik iránt táplált érzelemben
elveszve, valóra vált álomként élt meg. Donghyuck felé fordulva kezét finoman
kipirult arcára helyezte, hüvelykujjával megsimította a fiú bronzszínű,
hibátlan bőrét. Lassan közeledtek egymás felé, szemüket le sem véve a másik
beteljesülésért sóvárgó ajkairól; találkozásukkor csillagrobbanás-méretű
energia keletkezett közöttük. Taeil egy másodpercre elszakította magát tőle,
hogy az elbűvölő csokoládébarna szempárba nézve elmondhassa vallomását az
előtte álló fiúnak, mielőtt újra magával ragadja a csillagos éj.
– Legyen szó fényes nappalról, vagy sötét
éjszakáról, mindig mellettem vagy. Mikor szomorú vagyok, vagy fáj valami,
fentről ragyogsz rám. Ahelyett, hogy köszönetet mondanék, inkább örökké
melletted leszek, mikor sötét éj zuhan alá, én leszek a világosságod és
vigyázni fogok rád. Mert Te vagy az én legértékesebb csillagom.
_____________________________________________
A címhez egy kis magyarázat. ^^
Coincidentia (latin) magyar megfelelője a
koincidencia. Ennek jelentése: "jelenségek, hatások egyidejű
fellépése", "egybeesés".
Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a
címe, igazából a novella megírása után ez volt a második legnehezebb dolog.
Aztán valahogy szembe jött velem ez a szó. Kicsit félretéve tovább keresgéltem,
de mégis, ez tűnt a leginkább ideillőnek, hiszen a jelenséget, amit
szemléltetni szerettem volna a novellámba, azt tökéletesen írja le ez a
kifejezés.
(Ui. update 2021.01.20.)
Igazából csak most, majd' egy év elteltével a novella megírása után jöttem rá, hogy az NCT - Sun & Moon című dala konkrétan magába foglalja az egész novellámat, és ezt az egyébként gyönyörű dalt most először néztem meg szöveggel, így arcon csapott a felismerés a dal és a novellám kapcsolata közt.