Promise – BaekYeol

 

Ajánlott zene: Michael Jackson – Smooth Criminal

A cseresznyefák apró, rózsaszínű virágszirmainak táncát figyelem a koraesti fényekben, míg az egyik törzsének dőlve arra várok, hogy Baekhyun megérkezzen. A fűszeres tavaszi levegő játékosan kúszik be a sejtjeimbe; elönt az izgalom, mikor meglátom tökéletes alakját felém közeledni. Úgy simul rá fekete öltönye, mintha ráöntötték volna, hozzá illő ingjének mély kivágása kulcscsontjánál láttatni engedi fehér gyémántbőrének puhaságát, az összhatást csak tetézik tökéletesen beállított, ében tincsei, melyek csak arra várnak, hogy beléjük túrjak, s átrendezzem őket kedvem szerint. Határozott léptekkel csökkenti a köztünk feszülő távolságot, helyes arcára kacér mosoly kúszik, ahogy ő is végigfuttatja rajtam tekintetét. Azt hiszem, mindketten ugyanarra gondolunk: Mennyire észvesztően jól néz ki!

– Szia! – köszön, mikor odaér hozzám, de ahelyett, hogy válaszolnék, egyszerűen megragadom derekánál fogva, s forró csókra húzom, amelyre már azóta vágyok, hogy reggel különváltunk.

Nem számít, hogy késésben vagyunk, nem érdekelnek az egyre csak pergő másodpercek, vagy a ránk hulló sziromeső. Eleget téve a csábításnak, ujjaimat érzékeny tincsei közé fúrom, és tarkójánál kissé meghúzva a haját arra késztetem, hogy fejét hátradöntve még jobban elmélyítse a keringőnket. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak ne lenne szükségem levegőre, hogy ez a pillanat az örökkévalóságig tarthasson. Megszakítva a köteléket felnéz rám, és szeme pajkos csillogásából tudom, hogy készül valamire.

– Micsoda fogadtatás. Csak nem hiányzott ez? – Az utolsó szót megnyomja, s alsó ajkába harapva oldalra csapja öltönykabátjának szegélyét, így felfedve keskeny csípőjét, majd meg nem szakítva az intenzív szemkontaktust, kezével megigazítja összekócolt haját és ingjének gallérját. Nagyot nyelve visszafojtom a kikívánkozó nyögésemet, és rögtön megbánom, hogy egy kétórás zongora előadásra vettem jegyet a szülinapjára ahelyett, hogy egy puccos hotelszobát foglaltam volna.

– Ha tudnád, mennyire… De ha így folytatod, nemhogy elkésünk, de el se jutunk a koncertre, ha érted, mire gondolok – kijelentésemre elvigyorodik, majd összefűzi ujjainkat, s hirtelen megindulva maga után húz, mire engedelmesen követem.

– Kár lenne kihagyni a kedvenc zongoristám előadását, úgyhogy jobb, ha szeded azokat a formás lábaidat, mert itt hagylak!

– Nem is tudom, hogy ki késett – forgatom meg szemeimet futás közben, de azonnal meg is enyhülnek vonásaim, ahogyan Baekhyun izgatottságtól kipirult arcára nézek. Tudom, hogy imádni fogja, és szeretném, hogy minden percét ki tudja élvezni a meglepetésének, úgyhogy sietve tartom vele a tempót.

 

 

 

– Csodálatos volt! Végig bizsergett az ujjam, ahogy hallgattam, és a kedvenc darabomat is eljátszotta, na meg, amikor jött benne a crescendo rész, hát imádtam! Elképesztő volt, tényleg. Köszönöm, hogy elhoztál! – Baekhyun csillogó szemekkel, teljesen belelendülve magyaráz, én meg le sem tudom venni róla a szemem, annyira aranyos, amikor ilyen lelkes. Az én szám is fülig ér, boldog vagyok, mert őt is annak láthatom.

– Örülök, hogy jól érezted magad. Boldog születésnapot! – átkarolva közelebb húzom magamhoz, így sétálunk az élénkszínű fákkal szegélyezett sétányon hazafele.

Már több, mint három éve együtt vagyunk, de olyan érzés, mintha mindig is az életem része lett volna. Tudom, hogy szeret a középpontban lenni, mindig megadja az alaphangulatot, amikor a közös barátainkkal elmegyünk valahova, és ugyanennyire szeret nyerni is, ha fogadunk valamiben, vagy ha csak játszunk, olyan tűz ég a szemében, hogy ha veszít, még akkor is nyer, mert úgyis megkapja, amit akar, és ez az élet többi részére is igaz. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor mindent megtesz azért, hogy azt meg is valósítsa, és én mindig ott fogok állni a célban, hogy megöleljem, és elmondjam neki, hogy keményen dolgozott.

– Chanyeol! – Gondolataimat édes hangja szakítja félbe.

– Igen? – kérdezem, és megborzongok a hirtelen feltámadó, hűvös szellőtől. Megdörzsölőm párom karját, hogy ne fázzon.

– Szeretnék írni egy dalt. Már ezer éve, hogy lediplomáztam a Művészetin, és attól még, hogy havonta egyszer-kétszer fellépek valamelyik híres zeneszerző művével a csarnokban párszáz ember előtt, még nem értem el semmit magamtól. – Kihallom a szavaiból áradó határozottságot és a heves vágyat, hogy bizonyítson, de nem másnak, hanem csakis magának. Soha senkinek nem akar megfelelni, még a szüleinek se, nekem se, mert azt szeretné, hogy önmagáért fogadják el az emberek, és ne a látszathazugságokért. Tisztelem ezt benne, nála őszintébb embert nem is ismerek. A kihívásokkal saját magának állít belső mércét, és úgy tűnik, hogy ami eddig elégedettséggel töltötte el, az most átbillent a másik oldalra, ezért tennie kell valamit, hogy újra egyensúlyba kerüljön.

– És miről fog szólni?

– Rólunk. – Bizsergető melegség árad szét bennem válaszát hallva, ami olyan megnyugtató és kellemes, mint amikor a hideg téli estéken közös pokróc alatt összebújva ittuk a forrócsokoládénkat. Megállok, kezeimet vállára téve arra késztetem, hogy szemembe nézzen.

– Alig várom, hogy hallhassam – mosolyodom el gyengéden, és lágy csókot hitek virágos ajkaira.

– Te leszel az első, akinek el fogom játszani – ígéri meg, majd összekulcsolja ujjainkat, és úgy csókol vissza, hogy megfordul velem a világ, s már nem a szirmok, hanem a csillapíthatatlan érzéseim keltette hurrikán kering körülöttünk, melynek a magjában csak ő van és én.

 

∞

 

Baekhyun már megint az egész napot a dolgozószobába zárva töltötte, ahogyan az utóbbi hetekben szinte minden nap. Csak azért jön ki, hogy a mosdót használja, de mivel alig eszik valamit, már emiatt is egyre kevesebbszer. Nem érdekli semmi, csak a dal, amin azóta dolgozik, hogy elmondta nekem a tervét, de ahelyett, hogy élvezné, úgy látom, egyre csak maga alá temeti a tökéletességre való törekvés, amiről úgy gondolja, csak egyedül érheti el, és nem kér a segítségemből. Amikor ezt az arcomba vágta az egyik este, meglehetősen rosszul esett, hiszen, ha kettőnkről ír dalt, akkor abban nekem is részem kéne legyen, de megértettem, hogy nagyon stresszes, és inkább ráhagytam a dolgot.

Kósza gondolataimból a kifutó víz sistergése ránt ki, ezért gyorsan lekapcsolom a leves alól a gázt, és kitálalom. A kedvenc ételeit főztem, hátha ezzel rá tudom venni, hogy megegye az egészet, mert lassan olyan vékony lesz, hogy teljesen elveszik a nagyméretű ruhákban.

– Baekhyun-ah! – kopogok be hozzá, s pár pillanat múlva már fordul is a kulcs a zárban, és résnyire tárja az ajtót.

– Mit akarsz? – kérdezi türelmetlenül, még csak a szemembe se néz közben, és ettől tüskés gombóc kezd nőni a torkomban.

– Gyere, kész az ebéd!

– Nem vagyok éhes – mondja, és már csukná be az ajtót, de megakadályozom benne.

– Reggel is ezt mondtad, sőt, tegnap is alig vacsoráztál valamit, de ez nem mehet így tovább, Baekhyun! Muszáj enned, nagyon lefogytál, és olyan sápadt vagy, hogy a falnak is több színe van nálad. Beteg leszel, ha így folytatod! – mondom erélyesen, ellentmondást nem tűrően, de talán a hangomból kicsendülő aggodalom az, ami miatt beadja a derekát, és beletörődően kicsörtet a konyhába.

Vele szemben helyezkedem el, és rögtön a tányérjára is pakolok egy jó adag húst.

– Edd meg mind, szükséged van az erődre, hogy zongorázni tudj! – Nem válaszol, de kelletlenül bekap egy falatot, majd még néhányat, s látom az arcán, hogy ízlik neki. Nem tudom elrejteni az örömömet, amit pusztán az okoz, hogy enni látom. Az utóbbi idő nem csak neki, de nekem is legalább annyira nehéz volt. Hiába nem én küzdöttem a dallal, borzalmasan rossz azt látni és megtapasztalni, ahogyan egyre jobban elzárkózik tőlem. Elkeserít, hogy reggel, mikor felkelek, hideg a mellettem levő hely, hogy alig találkozunk, hiába lakunk együtt, és a születésnapja óta nem jött el velem sehova, arra hivatkozva, hogy nincs ideje, mert a zeneszerzésre kell koncentrálnia. Attól tartok, hogyha elmondom neki az aggályaimat, azt is támadásnak élné meg, és még nagyobb lenne köztünk az így is óceánnyi távolság.

– Hogy állsz a dallal? – félve kérdezem, de nem válaszol azonnal, viszont látom, ahogyan egy ismeretlen árnyék suhan át arcán, és nyúzott vonásai, ha lehet, még jobban elnyúlnak. Olyan beesett az ábrázata, hogy én is alig ismerek már rá. Mi történt veled, Baekhyun?

– Még nincs kész – fogja rövidre.

– Értem. Ma este velem alszol? – még magam is meghökkenek, hogy mennyire reménnyel telve kérem arra, ami eddig alapvető volt a kapcsolatunkban. Mi vezetett idáig? Hogy történhetett, hogy az egyik percben még a boldogságban úszunk, majd, mint két idegen, azt se tudjuk, hogyan beszélgessünk egymással?

– Már mondtam, Chanyeol… – sóhajt feldúltan, és kicsit erősebben a kelleténél leteszi az evőeszközt az asztalra. – Eltereled a figyelmemet.

Szinte hallom, ahogyan a szívem megremegve keresztbe reped, de nem foglalkozom vele.

– Kérlek, Baekhyun! Csak egyetlen éjszakára…

– Jól van… De csak akkor, ha addig többet nem zavarsz már meg. Most megyek. – Meg se várja, hogy válaszoljak, már kattan is a zár mögötte.

Csendben leszedem a tányérokat, és rendet teszek magunk után. Kiveszem a kedvenc Yodás bögrémet a szekrényből, és töltök magamnak egy adag kávét, de véletlenül kicsúszik a kezemből, és apró darabokra törik a kövön, velem együtt.

– Jól vagy, Channie? – hallatszik ki Baekhyun kiabálása a szobából, de nem jön ki, és a zongora hangját észlelve megüt a csüggedt felismerés, hogy már nem is fog.

Nem tudok megálljt parancsolni kitörő könnyeimnek, kiszakad belőlem a régen elnyomott zokogás, amit a magány és a szomorú tehetetlenség halmozott föl rám az elmúlt időben. Elhomályosult látással szedegetem fel annak a bögrének a szilánkjait, amit még tőle kaptam az első együtt töltött karácsonyunkra. Azóta mindig ebből ittam itthon a kávét, és úgy vigyáztam rá, hogy ne legyen semmi baja, mintha legalább érzései lennének. Hiába, még ha csak egy tárgy is, nekem nagyon sokat jelent, mert tőle kaptam, és most, hogy felismerhetetlenné zúzódott, olyan mintha megváltozott kapcsolatunkat akarná az orrom alá dörgölni.

Figyelmetlenségemben megvágom az ujjam egy élesebb darabbal, és felszisszenve dühösen felmarkolom a maradék szemetet, és az egészet a kukába vágom. Nem érdekel, hogy rohadtul vérzik a kezem, mert meg se közelíti ez a fájdalom azt, amit a lelkemben érzek. Hátamat a konyhaszekrénynek döntve leülök a hideg padlóra, és fejemet térdemre hajtva könnyek formájában kiadom magamból mindazt, amiről azt hittem, hogy Baekhyun mellett sosem fogom érezni.

 

 

 

Várakozva nézem az éjjeliszekrényen ketyegő órát, és arra várok, hogy Baekhyun bejöjjön mellém az ágyba, de már este tizenegy is elmúlt, és még sehol sincs. Kimegyek, és halkan bekopogok hozzá.

– Baekhyunnie, gyere aludni! – csak remélni tudom, hogy a csukott ajtón keresztül is beszűrődik hozzá mély, kérlelő hangom.

– Öt perc, és megyek, addig feküdj le! – szól ki, mire csalódottan visszamegyek a hálóba, és bebújok a takaró alá, ahogy kérte, bízva abban, hogy betartja az ígéretét.

 

 

Mocorgás ébreszt fel, a szobára ereszkedő sötétségben semmit nem látok, de felismerem Baekhyun hajának mogyorós illatát, aztán megérzem, ahogy besüpped mellettem a matrac. Mikor jéghideg lába hozzám ér a meleg takaró alatt, összerezzenek, de azon nyomban szorosan átkarolom, és közelebb húzódom remegő testéhez, hogy minél jobban felmelegíthessem. Fejem az övé mellé helyezem a párnára, és hajába fúrom arcomat. Annyira hiányzott! Üres volt nélküle a szoba, üresek voltak a napjaim és a szívem is, mert nem volt ott, hogy megölelhessem, hogy elmondhassam neki, mennyire fontos nekem. Most, hogy rövid időre visszakaptam, és átölelhetem őt, rájövök, hogy szükségem van rá ahhoz, hogy igazán lélegezni tudjak.

 

Nem tudom, hogy mennyi ideje fekszünk így összebújva, de Baekhyun forgolódására megint felébredek.

– Miért nem alszol? – kérdezem rekedten.

– Nem lehet. Nem tudok. Írnom kell Chanyeol, hát nem érted? Még nem vagyok kész! – Hirtelen felül, és gondterhelten megdörzsöli az arcát.

– Tudok segíteni? – Tudom, hogy el fog utasítani, de meg kell próbálnom, még ha koppanás is lesz a vége.

– Nem tudsz. Senki sem tud, nem fogod fel? – fordul felém kifakadva. – Valami hiányzik, és nekem kell rájönnöm, hogy mi.

– Meg fogod találni a megoldást, biztos vagyok benne. – Gyengéden feszült vállára vezetem tenyeremet, hogy megnyugtassam, de csak az ellenkező hatást váltom ki belőle, és ettől tovább hasad a törés bennem, amit korábban megindított.

– Hagyj, te is csak hátráltatsz! Inkább ne zavarj, ha annyira segíteni akarsz! – mondja, és indulatosan ellöki magától a kezemet, föláll, és kimegy a hálóból.

Nem bírom visszafogni feltörő dühömet, amit a folytonos elutasításaival és kegyetlen szavaival még jobban felhevít bennem, mert szerintem nem ezt érdemlem. Utána sietek, és még éppen, mielőtt bemenne a dolgozószobába, megragadom karját, és visszarántom magam elé, de olyan erővel, hogy meglepett kiáltással mellkasomnak csapódik.

– Mi a francot művelsz? – szemei villámokat szórnak, és már emeli is a másik kezét, hogy gyenge öklével megüssön, hátha úgy elengedem, de nem hagyom neki, azt is lefogom.

– Majd elengedlek, ha végre meghallgatsz! Látod te magadat kívülről? Mert szerintem fogalmad sincs, hogy mi történik velünk, annyira bele vagy temetkezve abba a hülye dalba! – Valószínű, hogy ezzel megsértem, de eljött az a pont, amikor nem tudok gátat szabni az indulataimnak. – Napok, sőt, hetek óta ki sem tetted a lábad a lakásból, de még a szobából is alig, velem sem beszélsz, alig eszel, nem alszol, és már azt sem tudom, hogy mikor csókoltál meg legutoljára. Szerinted ez így rendben van?

– Ha annyira törődsz velem, akkor mégis miért mész el Sehunnal majdnem minden nap több órára? Azt hiszed, hogy nem veszem észre, hogy mennyit találkozgattok? – Szemrehányó tekintetét úgy fúrja enyémbe, hogyha rajta múlna, most holtan esnék össze.

– Te komolyan féltékeny vagy Sehunra? – Úgy megdöbbenek idióta feltételezésén, hogy lazítok a szorításomon, amit kihasználva kirántja magát markomból. – Hát te hülye vagy. Azért megyek el, mert azt mondtad, hogy nagyon behallatszik, ha a nappaliban vagyok, ha tévét nézek, vagy bármit is csinálok, neked azzal bajod van, mert megzavar a zongorázásban. Szerinted nekem jó, hogy kéretlen idegennek érzem magam a saját lakásomban? Hát, őszintén megmondom, hogy nem! De nem szóltam egy rossz szót se, mert tudom, hogy milyen fontos neked ez az egész, és inkább hagytalak. De tudod, nem igazán értem, hogy mi értelme van ezt folytatni – elsötétülő hangszínnel ejtem ki az érdes szavakat, mire makacs arckifejezésén kívül nem kapok más választ. – Téged csak a saját büszkeséged érdekel, semmi más. Az a dal, amit annyira bőszen írsz, szerintem sokkal inkább rólad szól, mint kettőnkről. Tudod, már azt se tudom, hogy milyenek vagyunk igazából.

Biztos vagyok benne, hogy tudja, mennyire megbántott, de nem jön oda hozzám, nem hunyászkodik meg, ahogyan sose tette. Hátra sem nézve felkapom a kezem ügyébe kerülő fehér kapucnis pulcsimat, és a cipőmet be sem fűzve, feldúltan lépek ki a lakásból becsapva magam mögött az ajtót.

Sebes lépteimet öntudatlanul pakolom egymás elé, és hálát adok az égnek, hogy éjszaka közepe lévén egy lélek sincs az utcán, mert nem lenne türelmem még az embereket is kerülgetni. Annyira feszít a mellkasom, hogy levegőt is csak felszínesen tudok venni, képtelen vagyok tisztán gondolkodni a csalódottság és düh mérgező fájdalmától, ami minden külön töltött perccel egyre nagyobb mennyiségben szivárog belém. Nem tudom, hogy mit és hol rontottam el, de az biztos, hogy nem egyedül én vagyok a hibás azért, hogy ez így alakult. Szörnyen érzem magam, amiért erőszakosan bántam vele, de abban a helyzetben minden feszültség egyszerre robbant ki belőlem.

– Majd bocsánatot kérek tőle, ha hagyja – mondom ki hangosan gondolataimat, mire kínosan felnevetve a hajamba túrok, és akarva akaratlanul, de felteszem magamnak azt a kérdést, amitől rettenetes görcsbe rándul a gyomrom, és nyelni is képtelen vagyok: Talán itt az ideje, hogy véget vessek ennek a mérgező kapcsolatnak?

 

∞

 

– Baekhyun-ah, beszélnünk kell! – lépek be a dolgozószobájába, amit nem kis meglepetésemre résnyire nyitva találok. Az éjjeli veszekedésünk után egész nap azon gondolkodtam, hogy mit fogok neki mondani, amikor hazaérek, de nem számítottam arra, hogy pont ő nem lesz itt.

A helyiség felét a hatalmas, fehér hangversenyzongora foglalja el. Még én vettem neki a motorra spórolt pénzemből, mert valami igazán különlegessel szerettem volna meglepni az első évfordulónkra, és tudtam, hogy mindennél jobban vágyik egy saját zongorára, hogy ne kelljen több órát utaznia az egyetemig csak azért, hogy gyakorolhasson.

Közelebb lépve a szép zongorához óvatosan végigsimítom annak lecsukott fedelét. Olyan elevenen él emlékeimben a pillanat, amikor először meglátta a hatalmas, piros masnival átkötött hangszert, mintha csak tegnap lett volna. Alig tudott megszólalni örömkönnyeitől, de ott, abban a helyzetben nem éreztük szükségesnek a szavakat, mert helyettünk a zene beszélt. Imádtam hallgatni, amikor Baekhyun zongorázott, mindig csodáltam a tehetségét. Szerettem, hogy mindig engem kérdezett meg, hogy elmegyek-e vele az előadásainak főpróbájára, és én minden egyes alaklommal ott ültem a kiemelt vendégeknek fenntartott páholyban az összes hangversenyén is. Nem is tudom, hogy mikor játszott legutóbb csak nekem, de elég régen ahhoz, hogy hiányozzon az érzés, amikor az öblös hangok megbizseregtetnek egész testemben, és amikor Baekhyun is bekapcsolódik énekével, az egészet egy tűzijátékként robbantja fel bennem.

Az ajtó hirtelen becsapódása kiszakít emlékeimből, szívemhez kapva fordulok hátra, de a döbbenettől és a mérhetetlen fájdalomtól meg se tudok szólalni. Baekhyun áll előttem, kezében a hasamból kiálló kés markolatát szorongatja remegő, véremtől vöröslő kezekkel. Az ő tekintetében is legalább akkora az ijedtség, mint az enyémben. Mit tettél?

– B- Baekhyun… – Ezt is hatalmas erőfeszítésbe telik kimondani, érzem, ahogy a tüdőm megtelik vérrel, és minden levegővételért úgy kell megküzdenem, mintha az életem múlna rajta. De hát az életem is múlik rajta – fut át lassuló agyamon a gondolat –, és aminek úgy tűnik, hamarabb jön el a vége, mint szerettem volna.

– Chanyeol! – A felismerés szikráját látom szemében, mikor rájön, hogy amit tett az visszafordíthatatlan. – A telefon. Hol a telefon?

Első kibuggyanó könnycseppjeit ezer követi, s már én is homályosan látok tőlük vagy a vérveszteségtől, már nem tudom. Felköhögök egy adag vért, ami teljesen bemocskolja őt és a szőnyeget is.

– Hagyd… Már úgysem érnének ide időben – elfúlva nyögöm, és megfogom reszkető kezeit. Nem akarom, hogy elmenjen. – De miért csináltad?

– Sajnálom… Annyira nehéz volt… Próbáltam távol tartani magam tőled, de nem volt elég, valami akkor is hiányzott. Aztán az éjjel, miután elmentél, rájöttem. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy le tudjam írni, hogy mit érzek irántad, meg kell tapasztalnom, hogy milyen az, amikor örökre elveszítelek. Sajnálom!

Meglepő, de nem érzek dühöt, csak a szomorúságot, hogy ilyen kevés idő jutott nekünk. Rosszabb az, hogy nem hallhatom a hangját vagy ahogyan a zongorán játszik, hogy nem fog megnevettetni, és nem piszkálhatom többet az alacsony termete miatt, mint a tény, hogy haldoklom. Könnyáztatta arcát és kétségbeesett tekintetét fürkészve elönt a tudat, hogy bizony soha nem lettem volna képes elhagyni, mert sokkal jobban szeretem őt annál, sőt, bármi másnál a világon, minden tökéletlenségével és gyakran kibírhatatlan személyiségével együtt, minthogy ezt megtegyem vele.

– Baekhyun! – Remegő kezemet álla alá vezetem, és nem törődve a pokoli fájdalommal, egyedül az előttem állóra figyelek. Halvány, de őszinte mosolyt erőltetek arcomra. – Fejezd be a dalodat!

Kérésemre fejét leszegezve, halványan bólintva válaszol, amitől megkönnyebbülök, mert tudom, hogy ezúttal rendesen be fogja tartani az ígéretét. Bizonytalan, szakadozott mozdulatokkal túrok tarkójánál dús hajába, és húzom magamhoz közelebb, hogy még egyszer utoljára megcsókolhassam. Gyengéden súrolják egymást ajkaink. A zongora tetején támaszkodva olyan keringőbe hívom, amelyet sós könnyeink ízesítenek meg. Remélem, tudod, hogy nem haragszom rád. Szeretlek!

Erőtlenül csúszok le a zongora tövébe, de a lábának dőlve sikerül ülő helyzetben maradnom. Baekhyun óvatosan kihúzza belőlem a kést, mire rájövök, hogy már nem is érzek fájdalmat. Legalábbis nem a testemen. Lehet, hogy végül nem a fizikai sebbe, hanem Baekhyun lelkemen hagyott ujjlenyomataiba halok bele? Bárcsak hallanám, ahogy utoljára zongorázol nekem!

Mintha meghallotta volna gondolataimat, Baekhyun feláll mellőlem, és bizonytalan léptekkel megindul valamerre, de csak következtetni tudok arra, hogy a billentyűk felé. Már csak foltokban látom a szobát, ezért behunyom a szemem, hogy ne szédüljek jobban. A sötétségbe a halkan felcsendülő zongora hangjai hoznak színeket, a dallamot követve egyesével festik meg előttem a képet. Ahogyan halad a dalban, úgy lesz egyre határozottabb körvonala az elmémben megjelenő festménynek; boldogan ismerem fel, hogy az minket ábrázol.

A dal tetőpontjához közeledve a hangok egyre erősödnek, míg a szívem minden dobbanással gyengébben, szúró hasogatással kíséri a zongorát. Csak még egy kicsit bírjam ki! Kérlek, Istenem, add, hogy hallhassam a végét!

 Baekhyun ujjai alól, mintha kifolyna a dallam, beteríti az egész szobát, kitölti tüdőmet, s úgy vesz körbe, mint a tenger vize, amelyben elmerülve úgy érezem, hogy nem csak a zene van bennem, hanem én vagyok a zenében. Baekhyun zenéjében. Tévedtem, mert ez a dal rólam is szól. Ez vagyunk mi.

Végül mégiscsak én voltam az, aki elsőként hallhatta a befejezett dalodat. Büszke vagyok rád, keményen dolgoztál!

________________________________________

Sziasztok! 

Olyan kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy nem bírok magammal, de türelmes leszek, köszönöm, ha elolvassátok!

Baekhyun dalán gondolkodtam, hogy melyik lehetne, és míg írtam, sokat hallgattam az új albumát, de régebbi EXO dalokat is, de olyat szerettem volna aláképzelni, ami olyan igazi, igazán Baekyeolos és azt az érzést hozza nekem, amit eleinte. Ez számomra a Promise című, szerintem az egyik legcsodálatosabb daluk, ezért is ezt adtam címnek. 

Remélem, hogy tetszett nektek az írásom, nagyon várom a véleményeiteket! ^^

Chanyeol és Baekhyun, vigyázzatok magatokra! Várunk vissza! ;;

Saranghaja! ♡

Obsession - BaekYeol

 

Ajánlott zene: Bagossy Brothers Company – Úszom a Nap felé

 

„Hallottam, hogy amikor a szökőár megérkezik, vannak emberek, akik a partról nézik azt. Látják, hogy közeleg a katasztrófa, látják, ahogy eltűnik a horizont. De igazából nem veszik észre, csak amikor már túl késő.”

 

Merülök. Minden nappal egyre lejjebb kerülök a magány sűrűjében, hiába kiáltok, csak önmagam eltorzult segélykérését hallom vissza; mintha a testem és a külvilág közt egy láthatatlan vízburok feszülne, amelyen sem a hang, sem a fény nem képes áthatolni.  

Megőrjített a fejemet feszítő fájdalom, az egymással harcoló gondolatok, amik álmomban sem hagytak nyugodni, csak még jobban keservessé változtatták az egyébként is reménytelen illúziókat, melyeket az agyam gúnyosan elém vetített, amikor nagy nehezen sikerült elaludnom. Az ablakon kinézve láttam, hogy az emeletes házak közt néhol áttűnő horizont alja pirkadatba folyik át. A kinti homályos világosság is bántott, csak még jobban lüktetni kezdett tőle a halántékom. Tenyeremet odaszorítva próbáltam enyhíteni a hasogatást, de képtelen voltam elcsitítani a bennem dúló vihar zaját.

– Mocskos vagy, Chanyeol. Egyszerűen undorító vagy – élesen vágtak sötét szobám csöndjébe a szavak, melyektől elborított a hideg veríték.

– Hagyd abba! Elég! – rekedt könyörgésem gyönge páraként tűnt el, mintha soha nem is létezett volna.

– Úgysincs senki, aki segíthetne neked. Hiába tiltakozol, tudod, hogy igazam van. Undorodnak tőled az emberek.

Ujjaim remegésbe kezdtek, mire felhúzott térdeimet átkarolva igyekeztem elfojtani az egyre erősödő reszketést. Körmeimmel végigszántottam a pólóból kilógó karjaimon, de nem tudtam megszabadulni a szennyezettség érzetétől. Felpattantam széttúrt ágyamról, s egyenesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. Az ajtót kulcsra zárva magam mögött elkezdtem lerángatni a felsőmet, amit a neki megfelelő színű szennyeskosárba hajtogattam levetett alsómmal együtt, majd beléptem a zuhanykabinba. Először a hideget nyitottam meg, hogy kissé lenyugtassa felhevült testem és zaklatott szívverésem. Hamar forró vizet is engedtem mellé, s élveztem, ahogy tetőtől talpig végigfolyt rajtam selymes érintése. Tusfürdőt és fertőtlenítőt öntöttem a kezembe, és minden porcikámat tisztára mostam, viszont ennyitől nem voltam megelégedve. Megragadtam a mosdókagyló szélén levő körömkefét, újabb adag szerrel láttam el, majd durván nekiestem vele a koszos bőrömnek. Már fájt, szinte égetett, amikor a harmincadik fel-le sikálást számoltam a karomon, de nem bírtam abbahagyni, míg el nem értem az ötvenig. Számok és cselekvések csapdájába szorultam, már megszoktam, hogy semmit nem tehetek a késztetések ellen. Nagy lélegzetet vettem a fullasztóan meleg levegőből, és folytattam a mosakodást, miközben néma könnycseppjeim megindulva azonnal eggyé váltak a testemről lemosott szennyel, s a lelkembe szivárogva mérgeztek tovább.

 

 

Fogalmam sem volt, hogy mennyi időt töltöttem el a zuhany alatt. Mikor felöltözve, hatalmas gőzfelhőt húzva magam után, kiléptem a fürdő ajtaján, meghallottam, hogy valaki a konyhában matat. Biztosan Baekhyun az, egyedül neki van hozzám kulcsa. Sejtésem beigazolódott, mikor a nappaliból nyíló ki helyiségbe érve megláttam vékony, nálam sokkal alacsonyabb testét, amint a pult előtt állva pucolt valamit.

– Hát itt vagy! Azt hittem már, hogy sose leszel kész – rám se nézve folytatta a munkát. A zöldségek és nyers hús látványától azonnal megéreztem a kész étel ízét a számban, mire gyomrom dühösen morogva fejezte ki nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy már több, mint egy napja nem ettem semmit.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem a fáradtságtól rekedtebb hangon, csakhogy kikerüljem a válaszadást.

– Ebédet neked, mert amennyire nemtörődöm vagy, lefogadom, hogy inkább éhen halnál, minthogy rendelj valamit, esetleg főzz, vagy bevásárolj. Kérlek, add ide a szekrényből a nagyobb serpenyőt és a húsvágó kést! – Kérésének eleget téve odaraktam a pultra az edényt, majd a kés markolatát is a kezembe fogva éreztem, ahogyan köd telepedik az elmémre.

– Mire vársz, Chanyeol? Csak meg kell tenned – mintha maga az ördög suttogott volna ismerősen csengő, angyali hangon a fülembe. Hirtelen hideg libabőr futott végig rajtam, elöntött a félelem, ahogyan próbáltam ellenállni a szúrós szavaknak, melyek, mint egy hálóba akadt szerencsétlen legyet, nem eresztettek, csak egyre erőszakosabban törtek felém.

– Nem, nem nem. Ez hülyeség – fogaim közt szűrtem, nem akartam, hogy barátom észrevegyen bármit is.

– De mi lenne, ha mégis hallgatnál rám? Nem akarod kipróbálni, milyen érzés belemélyeszteni a kést a törékeny testembe? Vajon hamar meghalnék? Vagy sokáig szenvednék? Tudom, hogy kíváncsi vagy rá. Itt állok előtted, csak egy mozdulat az egész – borsódzott a hátam attól, hogy mi lenne, ha tényleg engednék a késztetésnek, és leszúrnám.

Ő a legfontosabb ember az életemben. Hogy juthatott ilyen az eszembe? Kezdtem úgy érezni, hogy lassan megőrülök ettől a kettősségtől, és elfogott a hányinger, amiért egyáltalán megfordult ez a fejemben.

– Ideadod végre azt a kést? A hús nem vágja fel magát. – Baekhyun sürgető hangjától összerezzentem, majd megfeszülve odasétáltam hozzá végig attól rettegve, hogy bántani fogom.

A pultra helyeztem lassan az éles eszközt, s kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt. Még mindig éreztem tenyeremben a fogását, gyilkos gondolatomnak mázsás súlyát a vállaimon. Remegő kezeimet ökölbe szorítva próbáltam szabályozni légzésemet, de szívem egyre csak hevesebb tempót diktálva dobogott. Baekhyun megérezhette hirtelen hangulatváltozásomat, mert rám tekintve aggódóan összeráncolta szemöldökívét, miközben az izzadságtól gyöngyöző arcomat pásztázta. Szemébe nézve tudatosult bennem, hogy egy hajszál híján, majdnem megöltem.

– Jól vagy, Chanyeol? Nagyon sápadt vagy – hűs érintése homlokomra simult, de én továbbra is tiszta tekintetébe nézve vesztem el a kétségbeesés és az egyre fojtogató, feltörni készülő pánik keserű ízű egyvelegében.

Nem küzdöttem tovább, összeszorítottam szemhéjamat, és vállára hajolva átadtam magamat a bűntudat és a szorongás engem felemésztő tengerének, amely körülöttem hömpölyögve várt arra, hogy feladjam a harcot ellene, és engedjem, hogy elborítson, lenyomjon, megfullasszon. Azt hiszem, eddig bírtam. Nem tudok tovább úszni. Elfáradtam.

 

Az éjjel koromfeketeségbe burkolódzva feküdtem a paplan megnyugtató ölelésében, de gondolataim minduntalan bekebeleztek a dermesztő valóságukba. Hiába akartam kitörni a letargia állapotából, kényszeresen visszarántottam magam a legmélyebbre. A körülményeket hibáztattam, de igazából önmagam legnagyobb kárát én akartam. Szükségem volt arra, hogy fájjon, nem csak a testem, hanem a lelkem is azért, hogy érezzem; létezem, számítok, fontos vagyok. Talán felfigyelnek rám, ha nem vagyok jól. Viszont azt sem akartam, hogy bármi látszon a külvilág számára, ezért inkább egyedül szenvedtem, és vívtam meg az eleve kudarcra ítélt harcokat, amiket én robbantottam ki gondolataim véres csataterén.

– Vajon, ha a párnába szorítom a fejem, akkor csak elájulok, vagy meg is fulladok? – teret engedtem a kínzó lelkiismeret-furdalásnak, amiért bántani akartam Baekhyunt.

– Úgyis csak teher vagy mások számára. Képtelen vagy a szeretetre, te sem érdemled meg. Próbáld csak ki! Nem veszítesz semmit. – Minden szó felért egy oldalbarúgással, de igaza volt. Rideg sötétségre voltam elhivatott, aki csupán vágyakozhat a Napra, de sohasem érheti el, nem részesülhet a sugarak szívmelengető boldogságából.

Hasra fordulva arcomat belefúrtam az ágyneműbe, s nem érdekelt, hogy forró könnyeim teljesen átáztatják a huzatot. A légzésre figyeltem, ami egyre inkább nehezemre esett a vastag anyagtól. Lüktetett a fejem, szúrt a mellkasom, égett a testem az oxigénhiány okozta gyötrelemtől. Apró, sárga foltok kergetőztek becsukott szemem mögött, szédültem, hányingerem volt, levegőt akartam. Miért teszem ezt? Miért vagyok ilyen? Utálom. Mégis, azt gyűlölöm a legjobban, hogy még ahhoz is gyenge vagyok, hogy ténylegesen kárt tegyek magamban. Dühösen a hajamba túrva emelkedtem fel, és telítettem meg tüdőmet, mire zavaros látásom is kezdett kitisztulni. Hirtelen, mintha ólomsúlyú nehezékeket tettek volna rám, elgyengülve feküdtem, s csak arra vágytam, hogy végre elaludjak.

– Baekhyun, ha eltűnnék, hiányoznék neked? – utolsó kimondott gondolatom elhalványulva veszett bele abba a tátongó űrbe, ahova a valóságküszöb határát átlépve kerültem. 

 

∞

 

Olyan volt, mint a lebegés; körbeölelt a szél, szabadon játszott tincseimmel, cirógatott, és boldogan hagyott hátra, hogy a tenger fodrait lelkes táncra hívja. A víz morajlásának zajában elkéstek a hangok, elcsendesült minden gondolat, elöntött a megnyugvás. Ott álltam, szemben a végtelen kékséggel, amely egyszerre volt hívogató és rettenetesen félelmetes. Sose lehet tudni, hogy melyik hullám sodor ki a partra, és melyik az, ami magával ragadva lehúz a mélybe.

Révedezésemből kedves ujjak kezemre fonódása ébresztett fel, s az érkező felé fordulva lenéztem rá. Pillantásával képes volt horizontot hasítani az elmémbe, segített elkülöníteni a valódi énemet a hamistól. Ahogyan tekintetünk összekapcsolódott, elnémult a csend, s a lelkem meghajolva végre elengedhette bánatát.

– Baekhyun, számomra te vagy az, aki tart, míg fúj a szél – vallomásomra gyengéd mosolyra húzta ajkait, és kipirult arcomra simított.

– Köszönöm, Chanyeol. Rám mindig számíthatsz, itt vagyok neked. Ahogyan te is nekem – szavait követően biztonságot adó öleléssel ajándékozott meg, amelyben végre otthon érezhettem magamat. Egyikünk sem tudta, hogy a felénk tartó szökőár mit tartogat számunkra; kegyetlen, mindent elsöprő, és magával rántó valóságot, vagy kényszerek nélküli, álomszerű életet. Majd, ha ideér, megtudjuk. Addig is, összekulcsolt kezünket kettőnk közé leengedve fordultunk szembe a lemenő Nap csodálatos színkavalkádjával, melynek peremét enyhén megtörte a parthoz közelítő, méretes, végzetesnek ígérkező hullám. – Ne hagyd, hogy az álom megtévesszen! Csak ússz tovább!