Ajánlottzene: Pentagon – Runaway
Szinte
kirobban a szívem, olyan erősen veri belülről mellkasomat a hangszórókból
üvöltő zene ritmusára, mintha azt remélné, hogy elmenekülhet és megszabadulhat lelkem
nyomasztó terhétől. Fáradt, verejtékező testemre zavaróan tapad a több mérettel
nagyobb ruhám, ami a kényelem adás helyett fojtogat, miközben a fulladásig
begyakorolt táncmozdulatokat ismétlem szüntelenül. A gyakorlóterem sötétjébe
egyetlen lámpa hoz gyér világot, megtörve a kilátástalanságot, amelybe derékig
vagyok süllyedve. Végre egyedül lehetek önmagammal. A tükörben látszó alakra
koncentrálok, kritikus szemekkel kísérem végig a mozgását, látom az összes
hibáját és a tökéletlenségét, ami ide vezetett. Elrontottam.
Újraindítom a
zenét, majd a kezdőhelyemre állok és elölről kezdem az egészet. Csikorog a padló
a cipőm talpa alatt, ahogy kapkodom a lépéseket. Remeg a lábam, csípi a szemem
a belecsorgó izzadtság, ami elhomályosítja látásom, de akkor sem hagyom abba,
amíg tökéletes nem lesz a koreográfia. Lávaként árad szét testemben a forróság,
ég minden izmom az erőfeszítéstől, amit az órák óta tartó táncolással makacsul
rájuk kényszerítek. Hogy akarok elérni bármit is, ha ezt is képtelen vagyok
rendesen megcsinálni?
– A francba! –
Keményen a földnek csapódnak térdeim a következő félresikerült lépés és a
kioldódott cipőfűzőm következtében.
Egész lényemet
megrázza egy mélyről feltörő borzongás, amikor eszembe jut, hogy mennyi
embernek okoztam fájdalmat egyetlen hibával. Lángoló arcomat még forróbb
könnycseppek szántják végig, ahogy kiszakad belőlem a bűntudat és a fájdalom
keserű egyvelege. Remegő kezeimet ökölbe szorítom, nem érdekel, hogy a körmeim
élesen tenyerembe fúródnak, mert ez fel se ér ahhoz az érzéshez, ami a szívemet
szakítja szét. Minden megmaradt energiámmal a földre ütök, remélve, hogy
elpusztíthatom azt a szörnyű képet, ami állandóan a szemem előtt lebeg. Azt a
csalódott szomorúságot és elkeseredést, amit csapattársaim arcára nézve láttam,
tekintetük, melyekből a saját elveszettségemet tükrözték vissza rám az önvád
mérgező árnyaival karöltve, amikor az utolsó helyezettre sorolva mondták ki a
nevünket.
– A rohadt
életbe! – Üvöltésem beleveszik az egyre dühösebben hangzó zenébe, mintha az
engem szétfeszítő feszültség láncai közé íródott volna a dallam; még az is
kínozva adja tudtomra, hogy hibáztam. Miért van az, hogy amikor a legkevésbé
akarom, akkor a fájdalomtól mégis sokkal erősebben érzem a valóságot?
Hátra dőlve
elterülök, akárcsak egy eldobott mocskos rongy, kezeimmel frusztráltan a
hajamba túrok, majd a füleimre szorítok, de így sem tudom kizárni a kemény
ítéletet, amely az elmémbe vésődött.
„– Az a
banda, amelyik a legkevesebb pontot gyűjtötte össze, és ezzel az utolsó helyen
végzett… a THE BOYZ!”
Mintha vésővel
vernék belülről a fejemet, olyan hasító durvasággal hallom a hangot ezt az egy
mondatot ismételgetni. Vajon a többiek is ugyanezt érzik?
– Youngjae! –
A bömbölő hangszóróba befagy a zene, ahogy valaki megállítja a lejátszást. –
Hát itt vagy, már mindenütt kerestünk! – szólal meg gyöngéd-nyugtató hangján és
mellém lépve felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.
Hyunjae. Újra
könnyek lepik el a szememet, ahogy engedem neki, hogy álló helyzetbe húzzon,
szipogásom pedig végleg elárul. A cipőm orrát bámulom, nem tudok a tekintetébe
nézni, mert félek attól, hogy olyan dolgokat látnék benne, amiket nem tudok
elviselni. Lehajtott fejjel dülöngélek talpamon, amikor hirtelen magához húz és
szorosan megölel. Államat vállába fúrva engedem, hogy a sírás újra úrrá legyen
rajtam. Hyunjae hátamat simogatja vigasztalva, amivel csak azt éri el, hogy még
erősebben törnek ki belőlem az érzelmek.
– Saj-sajnálom
– motyogom szaggatottan átázott pulcsijába azt, ami először az eszembe jut.
– Nyugodj meg,
Eric! – mondja gyengéden.
Belemarkolok
ruhája anyagába, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, erőt merítek
közelségéből; Hyunjae az én személyes töltőm. Mély, reszelős levegővétel után
felemelkedek válláról, és az ő aggodalomtól csillogó tekintetébe nézek.
– Hyung…
sajnálom, hogy elfutottam – alig bírok a bűntudattal, ami felforrósítja
arcomat.
– Semmi baj,
megértem, hogy egyedül akartál lenni – válaszol és kezét a tarkómra vezetve
masszírozni kezdi görcsös izmaimat. – De legközelebb hagyj egy üzenetet, mert a
szívbajt hoztad ránk! A többiek most is téged keresnek.
– Ne
haragudjatok! A fellépés is… Sokat rontottam – mondom, ismét lenézve a cipőmre,
aminek kopottsága a rengeteg gyakorlással töltött óra fáradhatatlan jele.
– Ne emészd
magad emiatt. Utolsók lettünk, de ezen is túl fogunk jutni együtt. Hallottad,
hogy mit mondott Sunwoo az eredményhirdetés után? – kérdezi lejjebb hajolva,
tekintetemet keresve. Mikor érdeklődést lát benne, folytatja. – Azt, hogy
emlékezzünk erre az érzésre.
A dühöt,
szomorúságot, a fáradt tehetetlenséget, a csalódást és mindazt a sok mindent,
amit nem tudok beazonosítani, de örvényként kavarog a mellkasomban, kitölti a
lelkem helyét, levegőként szívom magamba és vérként szánkázik bennem, ezt az
egyveleget, ami a kudarccal egyenlő, ne felejtsem el? Mintha valaha bárki
képes lenne erre.
– Hidd el,
hyung, emlékezni fogok rá – a keserűség könnyei megtöltik a szememet, ahogy az
övében is meglátom ugyanazt, ami bennem háborog.
– Ez nem
gyengeség, Youngjae. Tőled függ, hogy mit kezdesz vele. Én azon leszek, hogy az
erősségemmé formáljam – mosolyog rám bátorítóan. – Akárcsak a fiúk is. És neked
is menni fog. Azért is vagyunk, hogy segítsünk egymásnak – szorít meg kissé
karomnál fogva, nyomatékot adva szavainak.
– Igazad van –
értek egyet halvány mosolyfélével ajkaimon. – Köszönöm, hyung!
Letörölve
arcomról a nedvességet kiürítem a fájdalmat a szívemből, hogy helyette a testvéreimként
szeretett csapattársaimmal és a csodálatos rajongóink hangjával töltsem meg
lelkem üres kottáját.
– Gyere,
hyung, menjünk haza!
Hyunjae-t átkarolva
egyre biztosabb léptekkel hagyom el a próbatermet, ahova holnap mind a
tizenegyen egy emberként térünk majd vissza újult erővel. Holnap, amikor a ma
már csak megviselt tegnap lesz.