Rollercoaster - NCT 127

 

Ajánlott zene: StrayKids – Voices

 

Boldog gyerekzsivaj és izgatott sikoltozás visszhangzott mindenhonnan, az emberek kígyózó sorokban várakoztak arra, hogy sorra kerüljenek a kiválasztott játékoknál. Annyi lehetőség volt, hogy a fiúk nem tudták, hogy melyikkel kezdjék, hova menjenek, annyi inger érte őket egyszerre. Lenyűgözve álltak a nyitott tér közepén, és fejüket nyújtogatva nézelődtek.

– Éhes vagyok, együnk először! – mondta Taeyong, amint megérezte az édes illatfelhőt, ami a legközelebbi ételkocsi felől szállt hozzá.

– Nézd, van buborékos tea, vegyünk azt! – Doyoung, mintha meg se hallotta volna Taeyong vágyát, karját megragadva elkezdte a kiszemelt bódé felé húzni barátját, aki lebiggyesztett ajkakkal vette tudomásul, hogy még várnia kell a finomságra.

– Jövök én is! – kiáltott utánuk Yuta, majd kacsintott egyet Markra, amolyan „Mindjárt jövök, Édes!” jelleggel, és a fiúk után futott.

Mark megilletődve a többiek felé fordult, és kissé aggódva hallgatta a beszélgetésüket, ami arról folyt, hogy miket kell mindenképpen kipróbálniuk.

– Először üljünk fel a hullámvasútra! – javasolta Donghyuck izgatottan. Már két napja, hogy megtudták a vidámparkba szervezett kirándulást, azóta mindenkit azzal fárasztott, hogy bemutatta a különböző féle sikoltásait, amit majd a hullámvasutazás közben ki akar próbálni a durva kanyaroknál.

– Szerintem is menjünk először oda, később biztos hosszabb lesz a sor – mondta Taeil, aki legalább annyira várta már az említett játékot, mint Donghyuck, de igyekezett leplezni izgatottságát, mert mégis ő volt közülük a legidősebb.

– Rendben, induljunk akkor, álljunk sorba, és a többiek is majd oda tudnak jönni – hangzott a bölcs válasz Johnnytól, majd Taeil vállán átvetve a karját megindultak a csapat elején.

Menet közben Donghyuck Mark mellé szegődött, mert megérezte barátja frusztráltságát, ezért nyakánál fogva kissé megmasszírozta, hogy próbálja oldani a feszültségét.

– Nem félsz? – kérdezte Donghyuck visszafogva magát, hogy ne terhelje le jobban a láthatólag ideges fiút.

– De igen – jött a bizonytalan válasz Marktól, aki ujjait tördelve igyekezett kontrollálni remegő kezeit.

– Add, majd fogom a kezedet, hogy megnyugtassalak – mondta egy ragyogó mosoly kíséretében Donghyuck, és betartva az ígéretét Mark ujjai közé fűzte sajátjait. Egyikük sem mutatta ki, de valójában mindketten jobban érezték így magukat, ilyen közel egymáshoz. Markra pozitívan hatott Donghyuck magabiztossága, a gyomrában lévő csomó szorítása megenyhült, mire odaértek a hullámvasútra váró sor végére.

Alig néhány perccel később feltűnt Doyoung, Yuta és Taeyong hármasa, kezükben egy-egy buborékos teával, csak az utóbbinak volt tele a másik keze is a különleges, palacsintába tekert, vaníliás fagylalttal és eperrel töltött japán édességgel.

– Mark! – Yuta már messziről észrevette kiszemeltjét, és ágyúgolyóként kezdett el felé rohanni, hogy fullasztóan szoros ölelésbe vonhassa, mintha legalább egy éve nem találkoztak volna. A nagy hévtől kirántotta Mark kezét Donghyuckéból, aki látva a számára cseppet sem boldog egymásra találást, kesernyés arccal elfordult tőlük, és inkább Jungwoo-val beszélgetett tovább.

– Jaehyunie, megkóstolod? – kérdezte Taeyong megérkezve, és kinyújtotta az említett felé a már kissé olvadozó finomságot. Jaehyun először lenyalta az oldaláról kicsorduló fagylaltcsíkot, majd harapott belőle egy darabot.

– Hmm, nagyon jó! – mondta megízlelve, de nem vette észre, hogy közben összemaszatolta a száját a tejszínhabbal. Taeyong viszont igen, aki gyakorlott mozdulattal letörölte a puha ajkakra került krémet.

– Igen, finom édes – nyalta le az ujjáról, nehogy kárba vesszen, majd, hogy elnyomja vigyorát, beleivott a matcha tejes italába.

Időközben a sor is egyre gyorsabban haladt, a fiúk pedig hangosan beszélve igyekeztek túlüvölteni az őket körülvevő zajt, amit hirtelen Donghyuck éles hangja hasított keresztül.

– Mi jövünk! – harsogta.

– Annyira ijesztő, mindjárt megáll a szívem! – Markból frusztrált kiáltás szakad ki, tenyerét mellkasára szorítva, lábával toporzékolva erősítette meg a mindenki számára nyilvánvaló tényt; teljesen be van parázva.

– Ne aggódj, majd én melléd ülök – mondta Taeyong bíztatóan Mark hátára téve a kezét, de valójában ő maga is rászorult volna a vigasztalásra.

– Gyerünk, szálljunk fel! – Jaehyun másodikként ült be a kocsiba Donghyuck mellé legelőre, mögöttük a többiek párosával foglaltak helyet, csak Johnny volt egyedül, de ő nem bánta, mert még férfiasabbnak érezte magát tőle.

– Mark, gyere, itt a te helyed! – szólt hátra szórakozottan Donghyuck a vonat csúcsára mutatva. Még mindig zavarta az a korábbi jelenet Yutával, és valahogy vissza akart vágni. Válaszul csak ideges nevetést kapott.

– Tényleg nagyon félek! Most még ijesztőbb, hogy Taeyong hyung ül mellettem – mondta, mikor meglátta a másik szemében is a rettegést; nem érezte magát biztonságban. Az említett kezébe temette az arcát, és megbánta, hogy az imént evett. Meditálva igyekezett kiszűrni a saját gondolatait, ahol egyre csak azt kántálta magának: „Nyugalom, mindjárt vége, kibírod!”. Aztán megérezte a hirtelen rántást, és a vonat velük együtt elindult a veszedelem szakadékja felé. Taeyong képtelen volt meghallani a belső hangját, mert a többiek lelkes sikoltozása mindent betöltött, így csak erősen összeszorította a szemét, és remélte, hogy túléli a zuhanást.

A kör alig néhány percig tartott csupán, és még ki se szálltak a szerelvényből, Donghyuck már üvöltött.

– Oké, gyerünk még egyszer! – tolta félre Yutát az útból, hogy Jungwoo-val együtt elsőként állhassanak be újból a sorba.

– Úgy érzem, hogy a lelkem végleg elhagyott – meredt maga elé Mark üres tekintettel.

Taeyong hátát a falnak vetve támaszkodott, és végső elkeseredettségében a fejében kergetőző hangokhoz fohászkodott. Kérlek, mentsetek meg!

_________________________________________________

Sziasztok! ^^

Hát, igazából nem vittem túlzásba úgy semmilyen téren, de kíváncsian várom, hogy milyen volt nektek olvasni. :D

Amikor kitaláltam, hogy jó, valami vidámparkosat fogok írni, ahogy sok hang meg sikítás és üvöltés van, merthogy voices, akkor még nem jutott eszembe, de aztán rájöttem, hogy van az NCT 127-nek egy ilyen videója, amikor Japánban elmentek az egyik híres vidámparkba. Megnéztem újra, és igazából abból ihletődtem, mert annyira viccesek és imádnivalóak.

Itt a link angol felirattal, ha valakit érdekelne. ^^

Vanília – TaeTen (16+)

 

Ajánlott zene: Evanescene – Haunted

Ajánlott aláfestő zene: DEAN ft. Zico – Pour Up

 

Magával ragad a zene ereimbe szivárgó ritmusa, elkábít a bizsergető érzés, ahogyan véremmel együtt szétárad egész testemben a lüktetés. Emberek pulzáló tömege vesz körül, a parketten testek simulása, ruhaanyagok súrlódása kíséri mozdulataimat, amelyek tökéletes összhangban vannak a helyiséget kitöltő basszus öblös dübörgésével, mégis olyan, mintha az én táncomra reagálna a dallam és a villódzó fények egymást szédítő játéka.

Idejét sem tudom, hogy mióta vagyok itt, csak kiszáradt torkom és nehéz légvételeim ébresztenek rá arra, hogy borzasztóan szomjas vagyok, így kissé szédülve az oxigénhiánytól, de határozott léptekkel indulok meg a bárpult felé, hogy lehűtsem magam egy itallal és pihenjek kicsit. Odaérve fáradtan vetem le magam az egyik székre, s a pultra könyökölve tekintetemmel a csaposét keresem.

– A szokásosat? – kérdezi, miközben már nyúl is az üvegért, hogy megtöltse jéggel teli poharamat.

– Mindig tudod, hogy mire vágyom – mosolyogva nyúlok az italomért, amivel barátom felé biccentve jelzem köszönetem, de ő közben már fordul is egy másik vendéghez, hogy kiszolgálja. Cserepes ajkaimhoz emelve három nagy korttyal iszom ki a pohár tartalmát, s behunyt szemmel élvezem, ahogyan végigmarja torkomat a whiskey forró érintése, és a gyomromtól kiindulva egészen az ujjaim hegyéig elönt a keserű jóleső borzongása.

– Ahogy elnézem, utánad is legalább ennyire vágyakozik valaki – jegyzi meg hozzám visszatérve Johnny egy újabb italt keverve, melyet végül elém helyez le. – Ezt neked küldi.

– Kicsoda? – kérdésemre válaszul lazán jobbra int egyet a fejével, jelezve, hogy nézzek arra.

– Látod ott azt a vörös hajú férfit? Hát, haver, totál bejössz neki. – Belekortyolva a nekem szánt gin tonic-ba végigmérem az ismeretlent, aki mintha megérezte volna, hogy nézem, tekintetembe függeszti övét, s rám villantja ragyogóan fehér fogait egy apró, de hívogató félmosoly erejéig, mire újra átélem a kellemes bizsergést. Azt hiszem, hogy az alkohol kezd a fejembe szállni.

A férfi felállva a helyéről egyenesen felém veszi az irányt. Könnyed lépteiből és mozgásából arra következtetek, hogy legalább olyan jó táncos, mint amennyire jól néz ki. Körülbelül egymagasak lehetünk, harsányvörös haja rakoncátlanul, mégis tökéletesen beállítva omlik markáns vonalú arcába. Ideérve lazán leül a mellettem levő székre, s miután megkéri Johnnyt, hogy töltsön neki újra, szembe fordul velem.

– Egészségedre! – mondja várakozva, mire az övéhez koccantom a saját üvegpoharamat.

– Köszönöm az italt – beleiszom a koktélba, majd az ajkamon hátramaradt cseppeket nyelvemmel itatom fel, és rávillantom azt a mosolyomat, amitől, ha lehet, még helyesebb vagyok. Elégedetten figyelem, ahogyan egy ismerős érzés villan meg pupillájában; egyértelműen tetszem neki. Kár lenne tagadni, nyilván valóan dögös vagyok, és még jobban fokozza bennem a vágyat, amikor ezt felismerik, vagy hangot adnak neki. – Először vagy itt? Még nem láttalak.

– Igen. Valami különlegeset kerestem, és a barátaim ezt a helyet ajánlották – válasza közben meglehetősen feltűnően vizslat, minden porcikámat végigsimogatja alkoholmámoros pillantásával. Szinte lángol a bőröm mustrálásától, s akaratlanul is eljátszom a bűnös képzettel, hogy vajon én milyen módon tudnék neki örömöt szerezni.

– És? Megtaláltad? – meg se próbálom elrejteni hangom flörtölős élét, szemöldököm enyhén megemelve várom válaszát, mire olyan áthatóan fókuszál szemembe, mintha a gondolataimat olvasná ki belőle. Meg nem szakítva a különös kapcsolatot, italát egyre lehúzza, majd felém nyújtja invitáló kezét.

– Táncolunk?

Hozzá hasonlóan egy pillanat alatt eltűntetem a keserűt, felállva belecsúsztatom tenyerem övébe, s hagyom, hogy a hullámzó tömegbe vezessen. Csupán egy felületen érintkezik a bőrünk, de ez is olyan, mintha többszáz kis szikra pattanna ki az ujjaimból, amikor hozzáérek. Elképesztően vonzó férfi, nem csodálom, hogy olyan hatást vált ki belőlem, mint szunnyadó parázsból az oxigén. Összemosódik körülöttem a tér, ahogyan szorosan egymáshoz simulunk. Először lassan, a zene ütemét követve ringunk, kezét derekamra simítva ismerkedik testemmel; oldalamon fel egészen a mellkasomig, ahonnan nyakamra tér át, hogy tarkómnál rövid hajamba túrva kissé hátrahúzza fejemet; valami felszikrázik bennem, mikor megérzem ajkait a zenére lüktető vénámon végigszántani, forró lehelete egyszerre csiklandoz, és borít el finom remegéssel. Nyomott, nyirkos köd feszül tüdőmnek, ahogyan a levegővétellel próbálkozom, de csak recés nyögés szakad fel belőlem; képtelen vagyok kontrollálni magam, megőrjít a tekintetéből áradó szenvedélyes tűz, amit látványom lobbantott fel benne, s ami felemészti az én lelkemet is; teljesen átadom magam neki. Meg akarlak ismerni!

Most rajtam a sor, hogy felfedezzem őt; fürkésző tenyeremmel kidolgozott felsőtestét tapogatom, majd szálkásan izmos karjára áttérve a kitüremkedő erein zongorázom, majd mutatóujjammal halántékától lefelé indulva éles állkapcsa vonalára karcolok; ha kés pengéje lenne, már karmazsin csíkokban folyna nyakán a vérem. Táguló pupillájában viszont látom magam, ami furcsa extázis-hullámmal tölt el, és az ösztönös vágy vonásaimra kiülve veszi át felettem az uralmat. Vastagon fátyolos íriszét fürkészem kérdések és válaszok után kutatva, de csak irizáló színkavalkádba ütközöm. Olyan, mint egy megrepedt tükörfelszín, ami csak a külső fényeket veri vissza, de ahhoz, hogy meglássam a valódi kristályt, álca nélküli önmagamat kell elétárnom. Ki vagy te, hogy ilyen hatást váltasz ki belőlem?

Egyik kezét csípőmre irányítva még közelebb húzom magamhoz, ezzel pattanásig feszítve a minket közrefogó, intenzív feszültségtől lángoló húrt. Formás fenekére markolva dörgölőzöm hozzá, felveszem az egyre gyorsabban dübörgő zene ütemét, és olyan közel hajolok füléhez, hogy beszéd közben arcomon érzem a bőre párás melegét.

– Mi a neved? – búgom a visszafogottságtól rekedt hangon. Nagyon vékony hajszál választ el attól, hogy fülcimpájába harapva letépjem rólunk az összes ruhát, és a táncparkett kellős közepén feláldozzam magunkat a kéj márványoltárán. Te is annyira kívánsz engem, mint én téged?

– Lee Taeyong – recés, mély tónusa olyan erősen dobogtatja meg a szívemet, hogy a fájdalmas gyönyör robbanásszerűen árad szét bennem az ingertől, amelynek ereje egy villámcsapással is felér, s amit pusztán a neve váltott ki belőlem. Ha nem vigyázok, a végén még belehalok a tökéletességbe.

– Engem Tennek hívnak – lehelem közénk elfúlva, és karjaimat vállán átvetve vonom még ennél is érzékibb mozgásba. Izzadságtól gyöngyöző homlokom övének támasztom, fürge ujjaimmal nedves tincseibe túrva játszom velük. Behunyt szemmel élvezem a közelségéből áradó tüzes vonzóerőt, amely elemibb erővel hat rám, mint a gravitáció. Úgy zuhanok valójának végeláthatatlan vulkáni kráterébe, mint a felhőből kiszakadó, reményvesztett esőcsepp, amely még azelőtt oszlik gőzzé, hogy lehetősége lenne a bugyogó láva szenvedélyes ölelésébe mártóznia.

– Ten. – Olyan elégedettséggel ízlelgeti nyelvén a nevemet, mintha a legfinomabb vaníliás csokoládét adtam volna a szájába. – Édes vagy! Van kedved ezt a lakásomon folytatni?

– Menjünk! – mondom, de nem akarok távolabb húzódni tőle. Egy finom másodpercig még élvezzük a varázslatot, aztán kezemre kulcsolva kifelé húz a tömegből.

A kijárathoz felvezető lépcsőkről visszanézve még épp sikerül elkapnom Johnny pillantását, aki mindent tudó vigyorával int egyet felém elköszönésképpen. Hirtelen csap meg a hűvös, koratavaszi éjszaka zsengéje, az elmémre telepedett szeszes homály azonnal tisztulni kezd a friss levegőtől. Sietős léptekkel haladunk egymás mellett, egy szó se hangzik el köztünk a lakásáig tartó, rövid úton, de ez nem az a tipikus, kínos csönd, amit a legtöbb ember igyekszik elkerülni. Ez a csönd kitölt, felforrósít és izgat egyszerre, mert mélységében magába foglalja mindazokat a cselekedeteket és érzéseket, amik egyelőre csak vibráló gondolataink közt várakoznak arra, hogy a hálószoba rejtekében kibontakozhassanak. Csak érjünk már oda!

– Megjöttünk. – Lakása elé érkezve a kulcsokkal kezd el matatni, hogy mihamarabb bejutást nyerve végre a lényegre térhessünk, de nem bírok már magammal, hátulról nyakának esem ajkaimmal, s lassan szívni kezdem vékony bőrét. Azt hiszem, máris a függőjévé váltam.

– Mmmh, isteni vagy – kívánatosan lehelem rá a szavakat, virágos utóízét kóstolgatva kiszabadítom nadrágkorcába tűrt fekete-fehér mintás kendőjét. – Van egy ötletem.

– Mit csinálsz?

– A többi érzékemmel is meg szeretném tapasztalni a belőled áradó gyönyört – az arcán átfutó halvány zavar édes nevetésének kíséretében újabb szintre emeli azt az örvénylő kavalkádot, amelyet ő keltett bennem. Még éppen látom, ahogyan vonásaira a színtiszta vágyakozás kifejezését ölti, majd az anyagot szememre kötve rábízom magam Taeyongra.

 

 

Beborít a matt sötétség bizonytalan határnélkülisége, a szobában vagyok, mégis olyan, mintha sehol se lennék, kemény a lábam alatt a talaj, de szédülök, hacsak egy lépést is teszek. Hosszú, elveszett szavak suttognak nekem, s tudom, hogy még mindig itt van valahol, miközben engem néz, és kivár, mint egy ragadozó, mielőtt lecsap a prédájára. Csak most én vagyok az áldozat, aki önként sétált be a ketrecbe.

Fátyolkönnyű simaság érint meg, csiklandozva hízeleg, de élettelen tapintásából tudom, hogy csak a függöny az, amit felém fúj a nyitott ablakon beszökő, csintalan fuvallat. Hátamat lágy széllökés csapja meg, mint amikor valaki anélkül, hogy felfedezném, el akar menni mellettem, de légies mozgásomnak köszönhetően hirtelen fordulok egyet, és utána kapok. Szatén ingjének gyötrően finom anyagát érzem ujjaim közé simulni, melyre erősen rámarkolva fulladás-közel húzom magamhoz, és megfogadom, hogy többet nem engedem el. Úgy érzem magam, mint egy pillangó, de szárnyaimon ő a tündérpor; képes a felhők magasságáig felrepíteni, azonban, ha lemorzsolódva szertefoszlik, röpképtelenül hullok alá.

– Ne hagyj magamra még egyszer! – suttogom kettőnk közé kérésemet, melyre válaszul egy apró csókot hint nyakhajlatomba, mire elönt a meleg nyugodtság. Önkéntelenül túrok hajának bársonyos rózsaszirmai közé, orromat tincseibe fúrva elveszek a tüdőmet kitöltő vaníliás orchidea-illat szédítő aromájában. Ha tényleg pillangó lehetnék, akkor egyedül az ő virágaiból szeretnék nektárt gyűjteni.

– Ne aggódj, nem foglak! – Minden szó után újabb puszikat lehel bőrömre, néhol fogával karcol, míg ujjaival lassan cirógatva újabb felületeket szabadít fel ingem alól. Végigfut rajtam a libabőr, csak széles vállaiba kapaszkodva tudom megtartani magam. Izomtól feszes hátába markolva csomóba gyűrőm felsőjét, lábamat dereka köré fonva próbálok még közelebb kerülni testéhez, mire fenekem alá nyúlva könnyű mozdulattal ölébe kap, így teljesen hozzá tudom préselem magam. Nyelvével mellkasom középvonalán lefele haladva kényeztet, s ha lehet, még áthatóbban nyomakodik elmémre a kéj kábító vörösfeketéje. Csípőmet felé lökve ingerlem magunkat ruhán keresztül, mire fojtottan szakad fel belőlem az élvezet örömhangja, de az engem elborító parázsfeszültség csak fokozódik, mikor mélyen rezgő nyögése skarlátfüstként kúszik fülembe, körbelengi tudatom, és bőröm alá szivárogva beleissza magát lényembe.

– Csókolj meg! – kérlelem, s fejét kezeim közé fogva fordítom felém, hogy ráhajolva megkaphassam, amit akarok. Arcomat éri szaggatott légvétele, mikor hüvelykujjammal kitapogatom csodálatosan ívelt ajkainak selyempuháját. Meghitt csókot hintek homlokára, csukott szemhéjára, mandulavágású ívének szegletében megbúvó bőrhibára, melyet már akkor észrevettem, mikor a bárban szemeztünk. Számomra tökéletes arcának feltérképezését orrának határozott vonalán folytatom, apró hegyére szelíd puszit hintek, és már éppen rátérnék legértékesebb kincsére, mikor váratlan hirtelenséggel fagy meg köztünk a levegő egy pillanatra; fejét oldalra fordítva megtagadja ajkainktól a kielégülést. Értetlenül felegyenesedem karjaiban, és lehúzom a látásomat fogva tartó anyagot, hogy tekintetébe mélyedjek: a ridegség függönyébe ütközöm.

– Ten – vegyes érzések villanásszerű váltakozása tükröződik vissza rám, többek között a bizonytalanság, a sajnálat és a fájdalom, amitől fullasztóan összeszorul a szívem, de legerősebben az az apró fény hat rám, amely talán a remény bizalomködbe burkolt csillaga lehet. Gyengéden elsimítom homlokába hulló tincseit, s megnyugtató mosollyal ajándékozom meg azt a férfit, aki alig néhány óra alatt elérte, hogy menthetetlenül belezúgjak. Nem akarok mást, csak viszonozni neki azt a rengeteg figyelmet, amit ő azóta nekem szentel, hogy meglátott a bárban.

– Nem baj, ne mondj semmit – kiemelkedő járomcsontját simogatom, melyre a megbánás pírja alig észrevehetően kúszik fel. Teljesen elengedve magát simul tenyerembe, ahogyan gondolataiban elmerülve engem fürkészik; elgyengülök szédítő íriszének sodrásában, mire még szorosabban ölel karjaival.

Belső vívódása egy pillantás alatt tűnik el, helyette olyan állatias vadászösztönnel telve villantja rám mahagóni barnával keretezett pupilláit, mintha éppen megerőszakolna.

– Olyan gyönyörűen táncoltál a parketten. Vajon az ágyamban is menne? –  Félelmetes a belőle áradó kettőség kontrasztja, magával ránt, elsöpör, felizgat. Hátamba karmolva megindul velem a hatalmas franciaágy felé, melynek puha pamutpárnái közé vehemens erővel dob le. Elszédít a vadságából áradó illat, fűszeres és hűvös, ízletes és tüzes tigrisliliom bódulat. Érzem, ahogy engem akar, és én is ugyanennyire vágyom rá.

– Taeyong…

– Kívánlak! – orgánuma megrezegteti a fülledt levegőt, visszhangként újra és újra hallom, egyre hangosabban, teljesen kitölti a szobát, a tüdőmet, gondolataimat, képtelen vagyok elszakadni tőle.

– Akkor kóstolj meg! – mámor fűtötte hangom sóvárog, szüntelenül őt kívánom, érezni akarom, vele együtt lüktetni, lélegezni, az ő szívhangjának dobbanását akarom követni, mikor táncolok; zenéje beleragad fejembe, rá mozgok, őt hallgatom, vele éneklek, őt kísérem, magammal rántom az élvezetbe. Lehetetlenül gyöngéd, úgy kezel, mintha törékeny porcelánként bármikor összeroppanhatnék ujjai közt, és ettől csak még sebezhetőbb vagyok, mint valaha; Taeyong a védelmem, de nála van a lándzsám is.

– Imádom, hogy finomabb vagy, mint a kedvenc zöldteás fagylaltom. Várj itt, mindjárt jövök! – mondja, és kimegy a félhomályban úszó szobából. Hiányát azonnal megérzem, elborít a libabőr, fázni kezdek. Egy kistányérral tér vissza, melyben össze-összekoccan valami, de nem kell sokáig várnom, hogy kiderüljön, mi az. Kezébe fog egyet, fölém hajol, arcomon végighúzza egészen az ajkaimig, fagyos vonalán zsibbadok, szinte éget. – Nyisd ki szépen azt a gyönyörű szád! – engedelmeskedem, mire belecsúsztatja a jégkockát.

Mintha szikrát pattintana bennem, olyan hevesen rántom le a helyemre, hogy ölébe ülve az ágyba szegezzem, hogy a meglepettsége megtöri magabiztos kifejezését, és kíváncsiság uralkodik el rajta. Nem törődve a gombokkal szakítom szét a tökéletességét rejtő selyeming béklyóját, a látványától majdnem félrenyelek, csodálattal vegyes áhítattal simítom végig bordáinak mentét, kidolgozott kockáinak hegyvonulatait, az alhasán kitüremkedő ereket. Akár az örökkévalóságig is el tudnám nézni, de felébresztem magam a bambulásából, és alhasához érve jeges csókot lehelek rá, amire bíztatásként hajamba túr.  Az olvadozó jégkockát köldökére helyezem, és egy újabb után nyúlok, számban benedvesítem, majd markáns izomdomborulatain azzal szánkázva kényeztetem a hideggel, forró nyelvemmel simogatom, a kicsorduló vizet felnyalom, fogaimmal néhol játékosan beleharapok. Nem tudok betelni vele. A kávé élénkítő keserűje, alkohol fanyarsága, karamella töménysége, vanília édessége, a csokoládé boldogsága keveredik a virágoskert aromájával és az érzéki gyönyör ízével.

– Ten! – tompán kúszik fásult elmémbe a felismerés, hogy engem szólongat. Homályos tekintetemmel megkeresem övét, és ismételten megadom magam annak a különleges érzelemörvénynek, ami akkor söpör el, mikor vágy itta íriszeink találkoznak. Ahogy közelebb araszolok hozzá, összenyomul ágyékunk, mire egyszerre tör fel belőlünk a felizgult nyögés, eufórikus állapotunkat csak tetézi, hogy végig egymás szemébe nézünk, s ettől olyan remegéshullám lök végig rajtam, hogy elgyengülve rárogyok. Levegő után kapkodva arcom nyakhajlatába fúrom, gyenge ujjaimmal tincseit cirógatom, szívem alatt szíve vad dübörgését érzem, ahogyan az enyémmel versenyzik. Vajon melyikünk bírja tovább az eszeveszett hajszát?

– Szeretlek – nem gondolkodom, legerősebb belső ösztönömtől vezérelve suttogom fülébe az édes szavakat, de még ez se elég, hogy kifejezzen mindent. A képzeletem játszik velem, vagy tényleg kétszer gyorsabban ver a szíve, mint az előbb?

Felröppen bennem a kétségbeesés, hogy mi van, ha ezzel megölöm azt a varázslatot, amely körülöttünk éledezik, és ha összedöntöm azt a világot, amit együtt építettünk fel. Nem élem túl, ha elveszítem még azelőtt, hogy ténylegesen megkaphatnám.

Mintha zsigerből tudná, hogy mire gondolok, kellemes érintésekkel csitítja el aggodalmaim viharját, mint amikor a napsugarak a haragosszürke felhőket aranykontúrral vonják körbe, emlékeztetve minket arra, hogy még akkor is süt, ha jelenleg nem úgy tűnik. Taeyong finom ujjbegyeivel, kellemesen cirógat, cicáimhoz hasonlóan bújok közelebb testmelegéhez, megnyugtató kisugárzásához, törődő jelleméhez. Arcomat tovább simogatva oldalára fordul, így egymással szembe kerülünk. Alig néhány centiméter van köztünk, orrunk hegye találkozik, elidőzőm hatalmas, gyönyörűen csillogó szemein, amik most kifürkészhetetlenek számomra. Szív alakú ajkai enyhén elnyílnak, alsó ívén észreveszem az ott lakó, aprócska anyajegyet, amely csak még különlegesebbé teszi lenyűgöző mosolyát.

– Mitől lesz neked valaki különleges? – elmerengve teszem fel neki a kérdést, ami már azóta foglalkoztat, hogy leült hozzám az italával.

– Attól, ha olyat mutat nekem, amit senki másnak. Engem nem az érdekel, ami kívül van, amit bárki láthat, hanem az, ami mélyen belül van, a lélek mélyén, amit csak akkor lehet felszínre hozni, ha az illető nem fél és megbízik bennem. Valaki olyan, mint te. – Szavai jelentős nyomot hagynak maguk után, kell néhány pillanat, mire megértem, hogy rólam beszél. Én váltam különlegessé számára, mert megmutattam neki azt, amit előtte senki másnak, hogy ki is vagyok én valójában, és éppen ezért voltam képes őt kristálytisztán látni. Megértettem a vágyait, az érzéseit, azt, hogy van, amihez több időre van szüksége, és nem erőszakoskodtam a miérteket keresve. Az első perctől kezdve vakon megbíztam benne, nem kételkedtem, tudtam, hogy vigyázni fog rám, a testemre és lelkemre is. Őszinte tekintetében a letisztult, gyengédségbe öltözött szeretetet fénylik, erősebben, mint az univerzum összes csillagja együtt véve.

Észrevétlenül araszol hozzám közelebb, már szinte teljesen lecsökkentette a köztünk lévő távolságot. Nagy tenyerével kedvesen simít tarkómra, hajtincseimet ujjai közt morzsolja, fejbőrömet odaadóan masszírozza, hogy minél jobban feloldódjak abban a csodálatos érzésben, melyben pillanatokon belül részesíteni fog. Egyenesen étcsokoládé színű íriszeimbe néz, mikor az utolsó millimétert is maga mögött hagyja az ajkaink egymáshoz vezető ösvényén. Minden képzeletet felülmúl, ahogyan bársonyos szirmai táncba hívják enyéimet. Szemem automatikusan csukódik le a csodálatos harmónia érzetére, amit kettőnk találkozása, és az egymásban való feloldódásunk kelt. Tűzijáték színparádéja robban bennem, mikor nyelvét átvezeti számba, és még tovább mélyíti csókunkat, amiről azt hittem, hogy nem lehet ennél tökéletesebb, de Taeyong bebizonyította, hogy ő még a tökéleteset is képes tovább fokozni, pusztán a létezésével is. Csupán egy légvételnyi időre szakítjuk meg az intenzív kapcsolódást, de ez éppen elég neki arra, hogy ha lehet, még ennél is jobban feje tetejére állítson mindent, amit eddig a világról gondoltam; mert mostantól Taeyong jelenti számomra az állandót, a tapasztalhatót és az érzékelhetőt. Megbabonázva nézem, ahogyan elbűvölő ajkait szólásra nyitja, a hangok és színek elmosódnak, egyedül ráfókuszálok, és arra, amit mondani szeretne.

– Tudod, megfogadtam magamnak, hogy csak azt csókolom meg, aki eléri, hogy szerelmes legyek belé.

_________________________________

Tudtátok, hogy a vanília is egyfajta orchidea? És én imádom a virágokat és a vaníliát, úgyhogy innen a cím. XD

Tyű, amúgy életemben nem írtam még ilyen hosszút, pedig még ez sem kimondottan olyan hosszú, csak kb. 2700 szó, de eddig ez a rekordom, úgyhogy most büszke vagyok magamra, hogy egyáltalán ennyit tudtam írni, mert ez nekem egy kihívás volt számomra, meg igazából ez nem is lett volna jó egypercesnek, úgyhogy kellett ennyi szerintem.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem, hogy nem esik rosszul senkinek se a tartalom a maga 16+ valójával, és yaoi jellegével, de na. Erre a novellára nagy befolyással volt Taeyong és Ten közös száma, a Baby don't stop, szóval hallgassátok, szeressétek, gyönyörködjetek, mert szerintem ez a világ nyolcadik csodája is lehetne. ♡

Reflection - Ten

Ajánlott zene: Jun&The8 - My I

„Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak sosem mutatunk. Ám a tükör a maszk mögé lát.”

 

Az égszínkéken csillogó víztükör hűvösen érintette talpamat, felületére heves mozdulataimmal rajzoltam hullámzó fodrokat. Ezúttal nem a színpadon, nevemet kántáló rajongók gyűrűjében voltam, nem az előre kitalált koreográfiát vázoltam, ahogyan azt mindig is elvárták tőlem. Most egyedül önmagamnak táncoltam, őszintén.

Természet százszínű dala vezette testembe a vágyat, hogy még többet mutassak meg eddig fel nem fedett lényemből. Lelkem szétszakadni kívánkozott; egyszerre éreztem az ereimben csordogáló erőt és boldogságot, s emésztett a magány belém szivárgó mérge. Azt hittem, hogy tudom ki vagyok és mit akarok, de elbizonytalanodtam. A víz homályos ábrázata sötét alakot festett elém, mely szinkronban követett, utánzott, mégis más volt. Erősebb, durvább volt a megjelenése, határozott minden lépése. Tetőtől talpig feketébe öltözött, ambiciózus férfi volt, arcának markánsan finom vonásain látszott, hogy az a típus, aki mindenáron érvényre juttatja akaratát. Megrémített a köztünk lévő különbség, lépteink alkotta össztáncunk, de képtelen voltam elszakítani róla a figyelmemet. Amikor jobbra fordultam ő balra ment, hátamat mutattam neki, ő szembe fordult velem, ha begyorsítottam, ő lassabbra vette a tempót. Együtt lélegzett velem. Ahogy az ég és föld eggyé olvad a horizontban, úgy fonódott össze univerzumokat áthidaló tekintetünk, miközben próbáltuk túltáncolni a bennünk dúló örvényt. Ekkor láttam meg benne azt, ami belőlem hiányzott.

Azt mondják, van ragyogás a fényben, de az alattam elterülő árnyékom egyre csak növekedett, mintha szörnyeteggé válva teljesen el akarna nyelni. Egész eddig saját világosságomat tápláltam, a karrieremet építettem, mert semmi sem volt fontosabb annál, hogy feljebb jussak az úton, amelyet magaménak hittem. Tévképzetek közt vergődtem, a tehetségemmel öntözött fa virágzó maszkot viselt a világ szeme előtt, de mélyen legbelül rothadt; nem merte felvállalni léte teljes valóságát, férgek rágta hibáit.

            – Miért nem mosolyogsz, hát nem ezt akartad? – jeges zuhatagként ért a mély hang, amellyel hasonmásom groteszk utánzata megszólított. Észre sem vettem, hogy egy pillanatra kizökkentem a ritmusból, s már a szenvedély helyett fájdalmas grimasz torzította megjelenésemet.

            – Hát visszajöttél…

            – Az élet, amire vágytál, amit annyira akartál, és a céljaidat megbánás nélkül érted el. Megvan minden, amit csak kívánhatsz, hírnév, autó, pénz… Még ezt is utálod? Mi bajod van? Mit akarsz még?

            – Nem vagyok boldog, oké?! Szarul érzem magam, magányos vagyok, hiába vesznek körül emberek.  Azt hittem, végre megtalálhatom a kiutat ebből a körforgásból, de megint itt vagy. Most hogyan akarsz tönkre tenni? – a tehetetlen düh egyre jobban elöntötte füsttel az elmémet, kétségbeesetten mozogtam az erősebben dübörgő zenére azt remélve, hogy a táncon keresztül kiadhatom magamból a kétségbeesett félelmet, a felgyülemlett feszültséget. Irányítani akartam, megmutatni neki, hogy nincs hatalma felettem. Megragadtam felém nyúló karját, hogy vállánál fogva szorítsam a földhöz; minden erejével ellenállt, szembeszállt velem. Kihasználva pillanatnyi gyengeségemet hátam mögé csavarta kezemet.

– Fuss vagy állj meg és hagyd abba a nyafogást! Azt hiszed, hogy érsz valamit a folytonos kifogásokkal? Csak áltatod és hamis ábrándokkal eteted magad. Nem vettél rólam tudomást eddig, de jól tudod, hogy létezem. Benned vagyok, egy testben élünk, én vagyok te, ahogy te vagy én. Pont ettől a hozzáállástól lesz csak minden sokkal rosszabb. Mikor fogod már fel végre, hogy én nem ellened vagyok? – szavai erőszakosan hatottak rám, akarata kiszáradt faként tornyosult felettem, készen arra, hogy a leghegyesebb ágat szívemen keresztül döfje. Most ő vezette a koreográfiát, kénytelen voltam engedelmeskedni neki. Hátulról mart belém, ujjait nyakam köré fonta, mintha meg akarna fojtani. Rákényszerített arra, hogy saját tökéletlenségemmel harcoljak, tövisek szóródjanak a bőrömbe felszakítva a korábbi sebeket, amelyeket ő ejtett rajtam.

– Ahhoz, hogy az életed teljes lehessen, szükséged van rám. Ha ezt elfogadod, képes leszel kitárni a szárnyaid és kiszabadulni önmagad ketrecéből.

Térdre esve támaszkodtam a hideg, zavaros vízen, levegő után kapkodva igyekeztem lecsillapítani az elhalkuló zenével együtt lüktető lelkem remegő hangját. Arcomat izzadság és könnyek áztatták, vulkáni vihar dúlt bennem. Ki vagyok én? Sötét gondolataim kavalkádjából gyengéd érintés szakított ki. A mélység túloldalán levő énem karját felém nyújtva tört át a víztükrön, hogy hűs tenyerét égő arcomra simítsa. Kezemet megadóan övére vezettem, fejemet érintésébe hajtottam. Átengedtem magam neki, hagytam, hadd töltse be az űrt, amit én vájtam magamba. Igaza volt. Olyanok vagyunk, mint tél a nyárban, múlt a mában, élet a halálban. Én vagyok az ő sötét szállal szőtt világában a világosság lángja, míg az én ragyogó világomban ő tölti be az árnyékot, benne ölt testet minden hibám, az összes rossz tulajdonságom, melyek személyiségem részét képezik, amik akkor is hozzám tartoznak, ha nem veszek róluk tudomást és a tenger fenekére száműzve, álarc mögött rejtegetem őket.

Úgy tűnik, mikor szembenézek a legmélyebbre került önmagammal, abban a pillanatban szárnyalok a legmagasabban.

„Ha valakit szembesíteni akarsz önnön árnyékával, akkor mutasd meg neki a saját fényét. Amint valaki megtapasztalta párszor, hogy milyen érzés a két ellentét között állni, elkezdi megérteni, hogy mit is jelent az én. Bárki, aki meglátja a saját árnyékát és fényét, egyszerre két oldalról fogja látni magát, így pedig középre fog kerülni.”

— Carl Gustav Jung

_________________________________________________________

Ehhez a körhöz nagy segítségemre volt ez a lentebb linkelt Ten x WINWIN cover videó, sok hasonlóságot véltem felfedezni a dal kínai percormance koncepciójával, aztán jött hozzá ez a Billie Eilish dal és a szövege is, szóval ajánlom ezeket is, ha valaki még nem ismerné, hallgassa és nézze meg őket! ^^

Ten x WINWIN Choreography: lovely

Billie Eilish, Khalid - lovely

Nascita di Primavera - Jaehyun

Ajánlott zene: Gitano feat.: Takács Nicolas - Egy Szép Napon

„A festőt megbabonázzák a világ alakzatjai, tónusai; az emberi test, az emberi arc. S akkor csak azzal törődik, hogy mindazt, ami érzékeit rabul ejtette, más dimenzióban kifejezze.”

Alkonyi derengés halvány fénye szűrődött be a tetőtéri helyiség porlepte ablakán, egyetlen forrásként szolgálva a magányos téli szürkeségben. Hanyag rendetlenség uralkodott a zsúfolásig pakolt műteremben, a korhadásnak indult sötét tölgyfa padlót félbehagyott vázlatok, selejtnek ítélt grafitfoltos lapok gyűrött cafatjai borították, a sarokban rég nem használt antik bútorok tornyosodtak mára már feketévé színeződött lepel alatt. Törött és ép állványok, felborult, üresen árválkodó festékes tubusok, omladozó vakolatú falnak támasztott képek tucatjai adták az áporodott levegőjű szoba berendezését. Rothadás csípte gyümölcsök, erjedt szőlőszagot árasztó vörös folt a fehér selyembársony anyagon, szárazságtól aszott virágszálak karcoktól zavarossá vált vázában; egyszerre alkották a vászonba zárt élet csendjét, s a kiábrándító valóság haldokló elegyét.

Gyűjteményének legszebb, s talán legértékesebb darabja világosbőrű, angyali puha vonású férfit ábrázolt. Állának éles, markáns vonala, hajának sötét, rakoncátlanul homlokába lógó tincsei, mandulavágású, szomorúság-itta szénfekete szemei, eperszín ajkának finom görbülete kölcsönzött egyszerre különösen vonzó és titokzatos megjelenést a színpompás virágokkal körbevett alaknak. A műterem tulajdonosa különös becsben tartva e képet a legritkább, kézzel nagy gonddal cikornyásan faragott fakeretbe foglalta, s a szoba legvilágosabb falára függesztette, hogy a felkelő Nap langyos sugarai egyedüli látogatóként csodálhassák meg.

Múzeumokban kiállított festmények előtt üres tekintetű, hosszan merengő átlagemberek tucatjai pásztáznak órákon keresztül egy-egy műalkotást, ezzel próbálva fényt deríteni annak történetére, mondanivalójára, vajon mit szeretett volna ábrázolni készítője, mi indította arra, hogy a képzeletét ily módon megjelenítse. Leheletfinom vagy durván indulatos vonások után a kívülállók csak különféle árnyalatokat képesek látni, ahogy az addig üres és semmitmondó textúrát betöltik. Számukra nem jelentenek többet puszta érzéki gyönyörnél, színek és formák koreográfia-szerűen összerakott kompozíciójánál, nincsenek tudtában a mögöttes tartalmaknak, soha nem érthetik meg igazán, hogy mi áll a háttérben; nem csak egy jól beállított, karcsú modell ,vagy szépen összerakott csendélet, hanem a festő önmagában való lelkének egyszerre tiszta és megtört mivolta. 

A hűvös padlástér némaság burkolta falát hatalmas feszített vászon uralta, szemben furcsa ábrázatú, magas férfi állt; ruháját alaktalan olajos foltok, rászáradt színek lenyomatai tarkították, ébenfekete haja szerte-szét túrt, arcán koncentrált elszántság barázdái, keserű múltjának vetületei látszódtak, ahogy a külvilággal minden érzékét megszakítva belemerült a festés okozta gyönyörök heves érzelmeibe; egész lényével alkotott.

Ecsetjével vadul szántotta a hófehér, merev anyagot, ahogy a fekete árnyékait burjánzó növényzet ágaiba és narancsfák égbetörő törzsébe öntötte. E káoszi sötétség egységet teremtett szívét átható, mételyként emésztő fájdalommal, mely örökkévalóságnak tűnő ideje lakozott benne, de képtelen volt elűzni. Gondolatainak rozsdás vashúrjai ugyanazt a fanyar gyászmelódiát játszották; szakadatlanul visszavezették ahhoz az éjjelhez, mikor megkísérelte kiontani saját életét még azelőtt, hogy szenvedélyét végérvényesen megpecsételő átok beteljesedve teljességgel elragadja tőle szeme világát.

Afféle égi jelként homályos szélű, ornamentikus mintákkal díszített, nem evilági embereket ábrázoló kép jelent meg előtte, melynek láttán mindent elsöprő erővel hatalmasodott el fölötte a gejzírként feltörő vágy. Magáénak akarta, érezni a síkfelületek domborúságát, színek sűrű váltakozását ujjai alatt, friss olajfesték bódító aromájával megtölteni tüdejét, s mélyen elmerülni dimenziókat átívelő életművének csodálatában; múzsájának utolsó érintése mentette meg aznap a fájdalmas fizikai haláltól Jung Jaehyunt.

Fénytelen háttérnek tónusos kontrasztját ízletes narancssárga gyümölcsökkel teremtette meg, fűszálak közé rejtett apró, megszámlálhatatlan pompás, bársony-szirmú virággal ékesítette az árnyékos előteret; így lett sejtelmes erdei zug megnyugtató hangulatát keltő kompozíció, melynek középpontjában vonzó férfitest körvonala kezdett kibontakozni. Homlokráncolt megfontolással, alsó ajkát beharapva választotta ki a megfelelő színeket balkezében szilárdan tartott palettájáról, majd gyöngéd mozdulatokkal vitte fel a kissé rücskös vászonra vékony rétegenként. Lassú, precíz ecsetvonásokkal illette az éles áll határozott ívét, szájának karcsú vonalát, arcának összes szegletét ködhomályos íriszén keresztül tekintette, féltő áhítattal dolgozta ki. Szívritmusának heves tempójára fokozott gyorsasággal emelkedett mellkasa minden lélegzetvétellel; elkápráztatta alkotásának tökéletes gyönyörűsége, szeméből mintha az univerzum nézett volna le rá magasztos fenséggel.

– Szivárványszínű. – Rekedt hangja idegennek hatott a szoba magányos csendjében, a felismerés szétfeszítő érzése epekedő vehemencia-orkánként zúgolódott testében, mint a pusztaságon keresztülszántó, kegyetlen pusztítást maga mögött hagyó tornádó. Vágyai az előtte magasodó, festői élethűséggel ábrázolt férfiban öltöttek esztétikus formát. 

Révületéből hidegrázó remegés szakította ki, ahogy megérezte a közelgő, egyre inkább rátelepedő szomorúság súlyos terhét; egy újabb emberalak kezdett kibontakozni a fátyolosszürke olajfesték halovány átmeneteiből. Keze lelassult tempóban vezette a mókusszőr sörtéjű ecsetet a hatalmas, törtfehér felületen, légvételei elnehezedtek, ahogy borús gondolatok mezsgyéjére érkezett. Hiába törtek be egyre erősebben a reggeli napsugarak több világosságot adva a portól szemcsés műteremnek, Jaehyun csak elmosódott gyenge foltoknak érzékelte matthomályos íriszére vetülő fények játékát, mintha kiradírozták volna életéből a kontúrokat. Megtört lelke gyöngycseppjei némán gördültek végig maszatos arcán, s álláról lecsöppenve palettájának szürke tengerébe vetették magukat. Kézfejével itatta fel a nedves csíkokat, majd ecsetjét a könnyes festékbe mártotta, hogy elvégezze az utolsó simításokat fájdalmának megtestesítőjén.

Sötét árnyként sejlett fel a szomorúságot elragadni akaró személy, kinek kibontakozó jelenléte fagyos veremmé hűtötte a nehéz levegőt, minden lélegzetvételt szenvedéssé téve; mintha maga a Halál fonta volna erős, hullacsontos ujjait a festő vékony nyaka köré. Emlékszik a tenyér ismerős érintésre, kínzó kételyként emésztő szorongásra, fénylő szakadék hívogató hangjára, ahogy forró ölelésébe invitálta. Egy világ próbálta meg lelökni a széléről, de lelkének látomása megmentette, kiszabadítva könnyű szárnnyal és álommal ruházta fel, majd hagyta sorsa felé repülni.

A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal az élete árán.

Jaehyun gyötrelmek szorító hurkában tengődve húzta meg az utolsó ívet, mikor a szoba őrületes forgásba kezdett körülötte, tüdejéből minden levegő kiszorult, a kezéből kieső ecset elkenődött foltot hagyott maga után, majd kemény padlót érve gurult el. Eszméletét vesztve esett össze az alkotó és győzte le a bágyadt kimerültség, s betegségének lassan beteljesülő, ijesztő valósága.

Nyugtalan álmából felriadva hirtelen pattant fel, hogy tapogatódzva megkeresse ecsetjét, s mielőbb folytathassa félbehagyott festményét; kész kell lennie, mindenképp be kell fejeznie, mielőtt teljesen elborítja a feketeség selyemfátyla. Rövid ideig habozott, mielőtt a következő színeket felvitte volna a képre, gondolatait szűrve igyekezett élete legszebb pillanataira fókuszálni, összegyűjtötte minden emlékét, mely valaha ragyogó mosolyt varázsolt arcára.

Élénksárga festékbe mártotta a sörtét, s az anyagon lendületesen vezetve kezdte el megformálni azt az embert, kit lelki szemei előtt látott, mikor a boldogság megmásíthatatlan forró érzése töltötte el szívét. Bőrét napbarnítottra, rakoncátlan haját világosbarna tincsekbe rendezve képzelte el, száját ékes mosolyra húzta, szemének mandulavágású csücskét felfele görbítette; egész lényéből áradt a napsugarak cirógató melege.

A hatalmas vászon majdnem egész felületét kitöltötte már, csak a képnek karaktert adó, elragadóan vonzó személy melletti, magasztos hely maradt üresen, beteljesülésre várva. Belsőjét átható szeretetet kiöntve festette le saját alakját, fekete hajának fényes csillogást adott, arcának tökéletes ékét, mély gödröcskéit, rókaszemeinek hegyes ívét, egykor csillagoktól tündöklő tekintetét szelíd gyöngédséggel mázolta. Testét borító ruháját többszázféle dekoratív virággal, kacskaringós fűzérekkel, élénk tavaszhangulatot idéző mintákkal díszítette; érzelmekkel fűszerezett harmonikus egységet teremtett a dinamikus formák, s az éledő természet között.

A befejező ecsetvonások angyali könnyedséggel siklottak a feszített matérián, aranyló koronadísz legszebben ragyogó rubintjaként került fel az utolsó árnyalat lágyan simogató pasztellszíne Jaehyun bársonypuha bőrére.

Elkészült műalkotását szürke, homályos ködön át pásztázta a legapróbb részletig, hologramként elméjébe véste a csodálatos kompozíciót, elidőzött a középen álló férfi gyönyörű ábrázatán. Tekintetében ugyanazt a szenvedélyt vélte felfedezni, melyet önmagáéban is sejtett; egyszeriben úgy érezte, mintha gyengéden ölelő karok zárnák körül, s beteljesült melegség járta át.

Otthon volt.

Halványan összefolyt színek kavalkádja, egyre elsötétedő mindenség képe szakadozva oszlott el szemei előtt, utolsó pillantásába Taeyong festővászonra merevedett arcát, szívének szivárvány-hátterét zárta; együtt festették színesre két világ közt ragadt lelkük univerzumát. 

– Ezentúl a Te szemeden keresztül fogom látni a színeket.

_____________________________________________

Sziasztok!

Annyi mindent mondanék, olyan sok dolog van a fejemben az egész novellával kapcsolatban, mi hogyan épült fel, mit jelent, de nem szeretném senkitől se elvenni képzeletének kattogó fogaskerekeit és lelőni a poént. Így csak egy kis háttér információval jönnék az alap koncepcióhoz.

„Az univerzum csak egy hologram.

A hologram-elmélet lényege, hogy amit nap mint nap látunk háromdimenzióban, valójában csak információ egy felszínen, ami a kozmosz legtávolabbi részén fekszik.”

A képhez annyit fűznék, hogy a kiindulópont Sandro Botticelli Tavasz (Primavera) című festménye volt, amit a novellában Jaehyun fest, az így néz ki, csak kicsit másként.

A címhez kötődő magyarázat: szintén Botticelli festménye a híres Vénusz születése (Nascita di Venere), melyet átalakítottam Tavasz születésére (Nascita di Primavera), utalva ezzel a két eredeti festmény közti kapcsolatra, hiszen mind a kettőn Vénusz maga látható, több alakban. Az egyiken születése, másikon életének különböző helyzeteiben. Ezzel próbáltam a két novella közti összefüggést is szemléltetni, melyet később megértetek.

És folytatásaként át is vezetnélek titeket a következő novellára, úgy a legjobb, ha egymás után olvassátok el, hogy jobban értsétek. A kommentek utána ráérnek. ^^

Folytatása: VLING VLING ✨ - Primavera

Coincidentia - HyuckIl

Ajánlott zene: NCT 127 - Highway to Heaven

„Éjjel egyik, nappal másik, körbe-körbe jár, míg meg nem csókol a szerelem, s benned testet talál.”

A lemenő nap fénye vörös tengerben úsztatta meg az égen alacsonyan lebegő gomolyfelhőket, festői kontrasztot alkotva a végtelen mélységű kék rengeteggel. Homokban hagyott könnyű lépteinek nyomát gyengéden simította el a fehéren habzó óceán hűvös, kristálytiszta vize.  A mezítláb sétáló férfi gondolataiba mélyedve pásztázta az egyre sötétedő égboltot az éjszaka előhírnökei után kutatva; kereste a csillagokat, apró fényforrásokat, melyek vidám pislákolásba kezdenek, akárhányszor csak meglátják az őket figyelő szempárt.

Kisimult vonásain zaklatott nyugtalanság árnya suhant át, tudva, hamarosan újra el kell mennie, lejárt az ideje. Szerette volna tovább nyújtani az idő folyamát, hogy minél később kelljen elszakadnia kedvesétől és véget nem érő, szédítő táncba szorítva egymással kergetőzni a ködbe vesző, sűrű örökkévalóságon át. Éltető melege és mindent beragyogó világossága a legnehezebb napokban is képes volt boldog, őszinte mosolyt csalni ajkára, már az első kellemes fénysugár érintése óta tudta, hogy szüksége van rá a teljes értékű élethez. Láthatatlan kötelék vonzotta őket egymáshoz, s olvasztotta lelküket eggyé, megalkotva létezésük ezerdarabos kirakójának utolsó, hiányzó darabját. 

Ajándékként élte meg az összes percet, melyet az univerzum szánt neki; csodálattal szemlélte az elbűvölő, festői szépségű tájat, élvezte az arcát langyosan simogató Nap utolsó sugarait, lágy szellő kacagását, bokáját érő hűs habok és az aprószemű homok csiklandós érintését minden megtett lépéskor. Testét egyre könnyebbnek és légiesebbnek érezte, mintha önmaga is a különböző formájú felhők közül való lenne. Az óceánt aranylón átívelő fényhíd túlsó végén elmosódni látszott a meleget adó égitest sziluettje, s egy pillanattal később teljes egészében a látóhatár alá bukott. A férfi szemét behunyva hagyta, hogy a szél fénylő cseppekké formálódott mivoltát egybeolvassza az örömtáncot járó víztömeggel, mely régi jó barátként köszöntötte hullám-karjai közt az éjszaka hercegét, Moon Taeilt.

Azon a helyen, ahol talpa nyomot hagyott az aranybarna homokban, fehér liliomszirmok pihentek, míg a víz békésen ringató táncba nem invitálta őket.

*

Kövekkel borított, kopár sziklaszirten üldögélt fejét felhúzott térdeire hajtva a napbarnított bőrű fiú. Hiába múlt már éjfél, ismerős dallamot dúdolgatva magasról szemlélte az egybefüggő feketeséget megtörő, ezüst csillogású bársonyos vízfodrokat, kicsiny világító szentjánosbogarak táncát a Vénusszal. Elbűvölő látvány volt a kifeszített fekete vászon-szerű boltozaton fehér gyémántként ragyogó, mindig más alakot öltő, ugyanazt az oldalát mutató Hold.  Már majdnem elérte teljes formáját, mégis úgy tűnt, mintha szándékosan takarta volna el magát, leplezve az őt borító fájdalmas, holdrengés okozta sebeket. Donghyuck szívét keserű aggodalom szorította össze, vadul cikázó gondolatainak káoszos egyvelegén keresztül próbált kiutat találni a múlt ijesztő útvesztőjéből.

Taeil számára a tökéletes társ, ki jóban és rosszban elkísérte, fényt adott neki, mikor egyedül, elveszetten bolyongott. Szomorúságtól zaklatott szívét képes volt megnyugtatni, elfeledtette vele a vádló sértéseket, melyeket szüntelenül kapott a gyakran bekövetkező katasztrófákért, felmelegedés okozta károkért, elviselhetetlen nyári forróságért.

Szeretettel tekintett fel rá, minden porcikájával vágyakozva, hogy megérinthesse. Kezét felemelve ujjbegyével óvatos mozdulatot mímelve simította meg a Hold karimáját, odaképzelve a mögötte megbúvó, gyönyörű alakot. Imádta meleg sugaraival cirógatni márványfehér bőrét, hajának sötétjét kedve szerint világosra színezni. Boldoggá tette a felé irányuló csodálat, mellyel minden alkalommal, hálásan megajándékozta, mikor esővel való játékának hétszín szivárványhídját az égre festette. Emlékei kedves mosolyt csaltak szája sarkára, lelkét öröm feszítette, ahogy meglátta az ár keltette hullámok sziklafalról felcsapódó, hidegkék ruháját az ezüstös derengésben. Érezte arcán gördülő sós cseppek puhaságát, mintha a Hold ujjai vezették volna állának élén, egészen le forró testét borító vékony ing kivágásáig.

Lágy szellő borzolta kócos, napszítta fürtjeit, bódítóan édes illatot árasztó, hófehér virágszirmokat ejtve Donghyuck ölébe. Kezével óvatosan megsimogatta a bársonyos liliom-tincseket, s vágyakozó sóhajt elengedve felnézett a pirkadó égen egyre haloványabban világtó égitestre, alig várva az újratalálkozás mámoros pillanatát.

*

A messze elnyúló látóhatárt virágoktól tarka mező töltötte be, melyek a szélben jobbra-balra hajladoztak. Fontos volt Taeil számára ez a hely, annyi szép emlék kötötte, melyet Donghyuck-al együtt élt meg. Nevetve gondolt vissza arra a napra, mikor először nézett fel rá; olyan éles, vakító világgal és kitörő lelkesedéssel köszöntötte, hogy többször is tüsszentenie kellett, míg megszokta az erős, melegen becézgető sugarait. Az idő folyamatos múlásával, éjt nappallá téve minden percet egymás közvetlen jelenlétében töltöttek, megosztva belső, legmélyebb gondolataikat, érzéseiket, felszín alatt megbúvó félelmeiket. A sors fanyar fintora, hogy, bár egyazon égbolt különböző pólusának voltak uralkodói, megállíthatatlan keringőt táncolva jártak körbe-körbe állandó változóként, mégsem tehették ezt kéz a kézben; alig néhány perc személyes találkozásra volt lehetőségük.

A térd fölé érő növényzet között egyre beljebb sétálva utazott vissza elméjében a legkedvesebb, univerzum csillagleple alatt született emlékeihez. Az első szerelmes üzenet a leggyönyörűbb égi jelenség képében ért el hozzá; gyorsan száguldó üstökös vonult át a fellegek között, napszél keltette, hosszú fénycsóvát húzva maga után, káprázatos látványt nyújtva. Szerette Őt, heves energiától kicsattanó, határozott személyiségét, gyermeki lelke simogató gyengédségét, kezének biztonságot adó melegét hideg sajátján. Élt a pillanatokért, mikor játékos sugarai csiklandozták arcát, s friss nyár illat lengte be körülötte a levegőt.

Kalandozásából varázslatosan szép színek kavalkádja rántotta vissza a jelenbe, melyek a lenyugvó nap tengerét alkották. Elérkezett az idő, mikor egymáshoz közel kerülve két egészként újra találkozhatnak. 

Bíborrózsaszín és narancs árnyalat töltötte ki a horizontot alkotó, keskeny csíkot. A végtelen mindenségen egyszerre volt látható az életerőt adó, aranysárga Nap, mellette a könnyed eleganciát és érzékiséget képviselő, fényesen tündöklő Teliholddal. A feltámadt langyos, nyáresti fuvallat vígan rázta meg a napraforgó mező virágait, egy-egy szirmot társként magával repítve a hosszú útra. 

Gyengéd, törődő érintéseket vállán megérezve forróság öntötte el Taeil szívét, majd egész testében szétáradt a jóleső borzongás szerelmének ölelő karjaiban. Képes lett volna feladni az örökkévalóságot ezért a néhány percért, melyet a másik iránt táplált érzelemben elveszve, valóra vált álomként élt meg. Donghyuck felé fordulva kezét finoman kipirult arcára helyezte, hüvelykujjával megsimította a fiú bronzszínű, hibátlan bőrét. Lassan közeledtek egymás felé, szemüket le sem véve a másik beteljesülésért sóvárgó ajkairól; találkozásukkor csillagrobbanás-méretű energia keletkezett közöttük. Taeil egy másodpercre elszakította magát tőle, hogy az elbűvölő csokoládébarna szempárba nézve elmondhassa vallomását az előtte álló fiúnak, mielőtt újra magával ragadja a csillagos éj.

– Legyen szó fényes nappalról, vagy sötét éjszakáról, mindig mellettem vagy. Mikor szomorú vagyok, vagy fáj valami, fentről ragyogsz rám. Ahelyett, hogy köszönetet mondanék, inkább örökké melletted leszek, mikor sötét éj zuhan alá, én leszek a világosságod és vigyázni fogok rád. Mert Te vagy az én legértékesebb csillagom. 

_____________________________________________

A címhez egy kis magyarázat. ^^

Coincidentia (latin) magyar megfelelője a koincidencia. Ennek jelentése: "jelenségek, hatások egyidejű fellépése", "egybeesés". 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a címe, igazából a novella megírása után ez volt a második legnehezebb dolog. Aztán valahogy szembe jött velem ez a szó. Kicsit félretéve tovább keresgéltem, de mégis, ez tűnt a leginkább ideillőnek, hiszen a jelenséget, amit szemléltetni szerettem volna a novellámba, azt tökéletesen írja le ez a kifejezés.

(Ui. update 2021.01.20.) 

Igazából csak most, majd' egy év elteltével a novella megírása után jöttem rá, hogy az NCT - Sun & Moon című dala konkrétan magába foglalja az egész novellámat, és ezt az egyébként gyönyörű dalt most először néztem meg szöveggel, így arcon csapott a felismerés a dal és a novellám kapcsolata közt.