Ajánlott zene: Jesse & Joy – Espacio Sideral
„Kincskét kellene vigyáznunk minden barátunkra, aki körülöttünk van. Törődni velük, biztosra menni, hogy rendben vannak, és megtenni a tőlünk telhető legtöbbet, hogy mindig ott legyünk számukra.”
– Huang Renjun
A pasztellszíneket
szeretem a legjobban. Egyik árnyalatuk sem harsány, nem versengenek, hogy
melyikük az élénkebb, hanem egymást kiegészítve olyan harmóniát alkotnak, amely
az otthonomra emlékeztet. Szeretet-meleg tölti ki a szívemet, ahogy a
tengerpart nedves homokján ülve a naplemente égboltra festett alkotását
csodálom. Mégha nem is lehetek most a családommal, úgy érzem, hogy itt vannak
velem; édesanyám ölelése az arcomat érő napsugarakban, apa megnyugtató
biztonsága a tenger kékjében, amely most is összeköt minket. Remélem, hogyha ők
is nézik most az alkonyi szépséget, akkor elér hozzájuk az én jelenlétem is,
hogy tudják, éppen rájuk gondolok.
Behunyt
szemmel élvezem, ahogy a szél összeborzolja mályvaszínű hajamat, és elmélyülve hallgatom
a hullámok morajló lélegzetvételét, melybe olykor a fiúk távoli nevetése
szűrődik. Nemrég fejeztük be a készülő albumunkhoz a felvételeket, és mivel
nincs más dolgunk ezután, maradhattunk még kicsit élvezni a friss levegőt és a
csodálatos környezetet.
– Renjunie –
Donghyuck hátulról belém kapaszkodva fullasztó kedvességgel szorongat meg,
felgyorsult szívverésem, mintha versenyt akarna futni az idővel, hevesen ver a
hirtelen ért támadástól.
– Hé,
megijesztettél! – játékosan meglököm a mellém telepedő vállát, aki sose hagy ki
egyetlen alkalmat sem arra, hogy szivathasson, egyszerűen a vérében van ez a
képesség, hogy kiakasszon másokat, de azt is a legszerethetőbb módon.
– Tudom, direkt volt – nevet fel, mire
beletörődően sóhajtok egyet, és narancssárgában úszó arcára nézek, mire ő is
rám figyel. – Min gondolkodtál annyira? – kérdezi hangjában őszinte
érdeklődéssel, amitől valóságosabbnak érzem magam, tudom, hogy tényleg kíváncsi
rá.
– A
naplementén. Te mit szeretsz benne? – tekintetét a horizonton lassan eltűnő
égitestre szegezi, s elgondolkodva kinyúl felé.
– Azt, hogy
utána úgy ragyog az ég, mint egy kristálydoboz, tele gyémántokkal. – Úgy tesz,
mintha megsimogatná a korongot, próbálja tenyerébe zárni, de a sugarak
aranyporként folynak ki az ujjai közül.
– Azok a csillagok.
– Igen, de a
Nap fényét tükrözik vissza, és ettől olyan, mintha éjszaka is sütne. Ugyanolyan
fontos éjjel is, mint nappal. – Válaszát hallgatva, elmerülve fürkészem lágy
vonásait, melyek az élet energiáját sugallják, s ettől olyan érzésem támad, mintha
éppen a felkelő Napot nézném, Donghyuck személyében. Nem kell neki indok a
boldogsághoz, mert olyan a természete, akiben ez eleve benne van, mint ahogyan
a Napnak sem kell más forrás ahhoz, hogy a legfényesebb legyen.
– Rajtad van a
Göncölszekér – mutatóujjammal megbökve összekötöm barna pöttyeit, melyek
mintáját eddig nem vettem észre, de ebben a különleges fény-árnyék viszonyban a
színek jól láthatóan kirajzolják az arcára írt csillagképet. Mindig ezt keresem
meg elsőként, amikor felnézek az égre, így kellemes felismerésként ér, hogy
legjobb barátom is magán hordozza a kedvencemet.
– Mert én
vagyok Fullsun. Látod, ha én nem lennék, akkor az anyajegyeim sem lennének
különlegesek, de így, hogy rajtam vannak, csak még szebbek a ragyogó
személyiségemtől – jelenti ki kezét fejének támasztva, magabiztos félmosolyt rámvillantva,
melytől kitör belőlem a nevetés. Neki dőlve próbálom megtartani magam, de ő is
felborul velem együtt, és a partot mosó tengert is túlharsogva átadjuk magunkat
az önfeledt örömnek, nem törődve azzal, hogy összekoszoljuk a ruhánkat. Imádom,
hogy mindig megnevettet, mégha komolyan is gondolja, amit mondott. Mellette
sose érzem magam kínosan, mindig önmagamat adhatom, és ez a legfontosabb
számomra a barátságunkban: nem kell megjátszanom magam, és ő se teszi.
Tekintetem
visszavezetem a felettünk elterülő, halványrózsaszín fellegre, mely óceánkék
ruhájába öltözve köszönti az estét, míg a hűvös szél olykor meglengeti a
felettünk úszó, krémszínű csipkefelhőket. Magamba szívom a látványt és a
pillanat békés emlékét, majd, mikor fázni kezdek, felkelek a földről, és
leporolom magamról a homokot.
– Gyere,
menjünk haza! – Donghyuck fölé hajolva kinyújtom neki a kezem, és felhúzom őt
is, majd vállánál átkarolva elindulunk a többiek felé, akik már messziről
integetnek nekünk.
Boldog vagyok,
hogy őket is a családomnak nevezhetem.
_________________________________________
Sol Levante: Felkelő Nap
Imádom Hecsi anyajegyeit. ;;
A kör dalán kívül ez a kis csoda járt sokat a fejemben, szeressétek! ♡