Sweven - Jiwon

Ajánlott zene: Spirit - I Will Always Return

A zúgolódó tenger élénkítően sós illatát sodorta felém a hűvös északi szél, mely vékony farmerdzsekimen könnyen áthatolva hirtelen megrázta testem. Imádtam az óceánt, a tengert, az aranyló homokkal borított partot, a kavicsok közt megbúvó, szebbnél szebb kagylókat, melyekbe időnként befészkelte magát egy-egy remeterák új otthon reményében. A sötétkék hullámokat verő víz szinte egybeolvadt az éjszakai égbolt feketeségével. Tökéletesen látszódtak az apró életként pislákoló csillaglámpások különböző képeket kirajzolva, melyeket mindig is szerettem hanyatt fekve csodálni és elmerülni a végtelenségükben.

Könnyed lépteink alatt némán süppedt be az aprószemcséjű homok, a közénk beállt csendet csak a természet nyugtató dallamai színezték ki. Nem volt szükség beszédre, csupán elmerültem a lényéből áradó békességben és szeretetben, mely mintegy védőburok, körbevett. Már azelőtt tudta minden kérdésemet, mielőtt feltettem volna őket, de türelmes odafigyeléssel mindig megvárta, amíg szavakba tudom önteni szívem gondolatait. Most azonban nem volt szükség szavakra. Egymás mellett sétálva az égre emeltük tekintetünket; a sötét mennyboltozat mint vetítővászon, sorra kibontakoztatta csillagjainak kavalkádjából ködfelhős életem meghatározó jeleneteit.

Magam előtt láttam születésem pillanatát; édesanyám gyengédségét, mikor fájó sebeimet kezelve nyugtatta a síró gyermek-ént; az érettségim napját, ahogy a kitűnő bizonyítványommal kezemben vigyorogtam a kamerába. A következő jelenet azokba az időkbe vezetett vissza, mikor a fiúkkal a debütálásunkért versenyeztünk egy másik csapat ellen, melyből vesztesként kerültünk ki. Utána újabb megpróbáltatások, kétségek sorozata következett, küzdöttünk egymással, egymásért. Láttam a rajongóinkkal töltött boldog és megható pillanatokat, mikor végül iKON-ként mind a heten a színpadon állhattunk. Testet öltött az örömkönnyekkel teli boldogság, mikor első helyezést értünk el egy zenei műsorban, vagy amikor világsiker lett a legújabb dalunk, s rekordokat döntve az összes lista élére került. Az utolsó kép kegyetlenül összefacsarta a szívem, s rég nem érzett fájdalommal töltötte ki bensőmet, összeszorította tüdőmet; visszafojtott lélegzettel, könnyes szemmel néztem végig azt, mikor a legjobb barátom, testvérem elhagyott minket. Az utána következő emlékek immár nem az égboltot, hanem gondolataim mélységeit töltötték be; képtelen voltam elfelejteni azt a percet, amikor mind a heten szorosan egymást ölelve sírtunk és erőnk teljéből kapaszkodtunk egymásba. Szorítottuk egymást bízva abban, hogy csupán egy rossz álom az egész. Reméltük, hogy hamarosan minden jobbra fordul. Nem mondtuk ki hangosan, de mindannyiunkban ugyanaz a kérdés merült fel.

Mi lesz ezután? Valaha teljes lesz újra a csapat? Egy család maradunk?

Megválaszolatlan kérdések sűrűjéből a horizonton feltűnő lábnyomok szakítottak ki. Életem egyes állomásait két pár kísérte, de feltűnt, hogy számos helyen, így a legutóbbi emlékek mellett csupán egy pár lábnyom rajzolódott ki a nedves homokból. Ezek voltak a legkeservesebb szakaszok, ahol számtalanszor akartam feladni. Hol volt ekkor Ő? Keserű csalódottság és megbántottság nyomasztó érzései kerítettek hatalmukba; a köztünk lévő harmonikus csend helyét a belőlem kiáradó nyugtalanság vette át.

– Uram, megígérted, hogy ha követlek téged, akkor Te mindig velem jársz az életem útján. De most azt látom, hogy a legnehezebb időszakoknál csak egy sor lábnyom van az úton. Nem értem, hogy miért pont akkor hagytál magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a segítségedre. – Hangom bizonytalanul eltörpült a hatalmas hullámokat verő tenger domináns zaja mellett, de erős tenyerének szorítását vállamon megérezve biztos lehettem abban, hogy meghallotta felé intézett szavaimat.

– Drága gyermekem, Jiwon! Én szeretlek téged, és soha nem hagytalak el. Azért látsz csak egy pár lábnyomot, mert a megpróbáltatások idején, amikor annyira szenvedtél, hogy járni is alig tudtál, én mindvégig a hátamon hordoztalak.

_________________________________________________________

Sweven:

álombéli látomás; álom.

Ezt a rövid történetet egy vers ihlette, aminek az a címe, hogy Lábnyomok. Igazából lehet, hogy nem sok köze van a dalhoz, de első hallásra olyan volt, mintha egy dicsőítő dalt hallganék, teljesen olyan volt a hangulata is, szövege is számomra, ekkor jött az a gondolat, ami ebben a versben is van (eredetileg azt hittem, hogy konkrét igevers van az utolsó párbeszédről a Bibliában és kerestem, de tévedtem, ekkor bukkantam rá a versre, ami annyira megtetszett, hogy fel szerettem volna dolgozni és a saját gondolataimmal kitölteni, így keletkezett ez a novella.

A történetben Jiwon álmában járunk, ahol azt álmodja, hogy a tegnerparton Istennel sétál, s közben történik mindaz, amit olvashattatok. 

El sem hiszem, már egy éve... ;;; Mérhetetlenül hiányzik Hanbin, az iKON, azóta nem néztem velük semmit, nem láttam őket, csak azon a pár képen, egy-két videón, amit megosztanak. Nehezen veszem rá magam, hogy nézzek velük valamit, ahol nem heten vannak, de úgy érzem, nagy szükségem van rá, hogy lássam őket, hogy talán a szívemen esett lyuk összeforrhasson, ha nem is teljesen. ;;;; 💕

Reflection - Ten

Ajánlott zene: Jun&The8 - My I

„Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak sosem mutatunk. Ám a tükör a maszk mögé lát.”

 

Az égszínkéken csillogó víztükör hűvösen érintette talpamat, felületére heves mozdulataimmal rajzoltam hullámzó fodrokat. Ezúttal nem a színpadon, nevemet kántáló rajongók gyűrűjében voltam, nem az előre kitalált koreográfiát vázoltam, ahogyan azt mindig is elvárták tőlem. Most egyedül önmagamnak táncoltam, őszintén.

Természet százszínű dala vezette testembe a vágyat, hogy még többet mutassak meg eddig fel nem fedett lényemből. Lelkem szétszakadni kívánkozott; egyszerre éreztem az ereimben csordogáló erőt és boldogságot, s emésztett a magány belém szivárgó mérge. Azt hittem, hogy tudom ki vagyok és mit akarok, de elbizonytalanodtam. A víz homályos ábrázata sötét alakot festett elém, mely szinkronban követett, utánzott, mégis más volt. Erősebb, durvább volt a megjelenése, határozott minden lépése. Tetőtől talpig feketébe öltözött, ambiciózus férfi volt, arcának markánsan finom vonásain látszott, hogy az a típus, aki mindenáron érvényre juttatja akaratát. Megrémített a köztünk lévő különbség, lépteink alkotta össztáncunk, de képtelen voltam elszakítani róla a figyelmemet. Amikor jobbra fordultam ő balra ment, hátamat mutattam neki, ő szembe fordult velem, ha begyorsítottam, ő lassabbra vette a tempót. Együtt lélegzett velem. Ahogy az ég és föld eggyé olvad a horizontban, úgy fonódott össze univerzumokat áthidaló tekintetünk, miközben próbáltuk túltáncolni a bennünk dúló örvényt. Ekkor láttam meg benne azt, ami belőlem hiányzott.

Azt mondják, van ragyogás a fényben, de az alattam elterülő árnyékom egyre csak növekedett, mintha szörnyeteggé válva teljesen el akarna nyelni. Egész eddig saját világosságomat tápláltam, a karrieremet építettem, mert semmi sem volt fontosabb annál, hogy feljebb jussak az úton, amelyet magaménak hittem. Tévképzetek közt vergődtem, a tehetségemmel öntözött fa virágzó maszkot viselt a világ szeme előtt, de mélyen legbelül rothadt; nem merte felvállalni léte teljes valóságát, férgek rágta hibáit.

            – Miért nem mosolyogsz, hát nem ezt akartad? – jeges zuhatagként ért a mély hang, amellyel hasonmásom groteszk utánzata megszólított. Észre sem vettem, hogy egy pillanatra kizökkentem a ritmusból, s már a szenvedély helyett fájdalmas grimasz torzította megjelenésemet.

            – Hát visszajöttél…

            – Az élet, amire vágytál, amit annyira akartál, és a céljaidat megbánás nélkül érted el. Megvan minden, amit csak kívánhatsz, hírnév, autó, pénz… Még ezt is utálod? Mi bajod van? Mit akarsz még?

            – Nem vagyok boldog, oké?! Szarul érzem magam, magányos vagyok, hiába vesznek körül emberek.  Azt hittem, végre megtalálhatom a kiutat ebből a körforgásból, de megint itt vagy. Most hogyan akarsz tönkre tenni? – a tehetetlen düh egyre jobban elöntötte füsttel az elmémet, kétségbeesetten mozogtam az erősebben dübörgő zenére azt remélve, hogy a táncon keresztül kiadhatom magamból a kétségbeesett félelmet, a felgyülemlett feszültséget. Irányítani akartam, megmutatni neki, hogy nincs hatalma felettem. Megragadtam felém nyúló karját, hogy vállánál fogva szorítsam a földhöz; minden erejével ellenállt, szembeszállt velem. Kihasználva pillanatnyi gyengeségemet hátam mögé csavarta kezemet.

– Fuss vagy állj meg és hagyd abba a nyafogást! Azt hiszed, hogy érsz valamit a folytonos kifogásokkal? Csak áltatod és hamis ábrándokkal eteted magad. Nem vettél rólam tudomást eddig, de jól tudod, hogy létezem. Benned vagyok, egy testben élünk, én vagyok te, ahogy te vagy én. Pont ettől a hozzáállástól lesz csak minden sokkal rosszabb. Mikor fogod már fel végre, hogy én nem ellened vagyok? – szavai erőszakosan hatottak rám, akarata kiszáradt faként tornyosult felettem, készen arra, hogy a leghegyesebb ágat szívemen keresztül döfje. Most ő vezette a koreográfiát, kénytelen voltam engedelmeskedni neki. Hátulról mart belém, ujjait nyakam köré fonta, mintha meg akarna fojtani. Rákényszerített arra, hogy saját tökéletlenségemmel harcoljak, tövisek szóródjanak a bőrömbe felszakítva a korábbi sebeket, amelyeket ő ejtett rajtam.

– Ahhoz, hogy az életed teljes lehessen, szükséged van rám. Ha ezt elfogadod, képes leszel kitárni a szárnyaid és kiszabadulni önmagad ketrecéből.

Térdre esve támaszkodtam a hideg, zavaros vízen, levegő után kapkodva igyekeztem lecsillapítani az elhalkuló zenével együtt lüktető lelkem remegő hangját. Arcomat izzadság és könnyek áztatták, vulkáni vihar dúlt bennem. Ki vagyok én? Sötét gondolataim kavalkádjából gyengéd érintés szakított ki. A mélység túloldalán levő énem karját felém nyújtva tört át a víztükrön, hogy hűs tenyerét égő arcomra simítsa. Kezemet megadóan övére vezettem, fejemet érintésébe hajtottam. Átengedtem magam neki, hagytam, hadd töltse be az űrt, amit én vájtam magamba. Igaza volt. Olyanok vagyunk, mint tél a nyárban, múlt a mában, élet a halálban. Én vagyok az ő sötét szállal szőtt világában a világosság lángja, míg az én ragyogó világomban ő tölti be az árnyékot, benne ölt testet minden hibám, az összes rossz tulajdonságom, melyek személyiségem részét képezik, amik akkor is hozzám tartoznak, ha nem veszek róluk tudomást és a tenger fenekére száműzve, álarc mögött rejtegetem őket.

Úgy tűnik, mikor szembenézek a legmélyebbre került önmagammal, abban a pillanatban szárnyalok a legmagasabban.

„Ha valakit szembesíteni akarsz önnön árnyékával, akkor mutasd meg neki a saját fényét. Amint valaki megtapasztalta párszor, hogy milyen érzés a két ellentét között állni, elkezdi megérteni, hogy mit is jelent az én. Bárki, aki meglátja a saját árnyékát és fényét, egyszerre két oldalról fogja látni magát, így pedig középre fog kerülni.”

— Carl Gustav Jung

_________________________________________________________

Ehhez a körhöz nagy segítségemre volt ez a lentebb linkelt Ten x WINWIN cover videó, sok hasonlóságot véltem felfedezni a dal kínai percormance koncepciójával, aztán jött hozzá ez a Billie Eilish dal és a szövege is, szóval ajánlom ezeket is, ha valaki még nem ismerné, hallgassa és nézze meg őket! ^^

Ten x WINWIN Choreography: lovely

Billie Eilish, Khalid - lovely

Abyss - TaeKook

Ajánlott zene: Madonna - Masterpiece

Olvasás közbe ajánlott zene: BTS - Fake Love Orchestral Cover

(írás közben én is ezt hallgattam inspirációnak)

„Sötét helyre kell vinnünk a gyertyát, hogy láthassuk a fényét.”

Aranyrúdhoz rögzített, vörösszín sodort bársonykötél feszült a tetőtől talpig fekete ruhát viselő fiú előtt egyetlen akadályként választva el őt a vágyai tárgyát képző, évezredek óta nagy becsben tartott műkincstől. Fehérmárvány talapzatán fémbe gravírozott szöveg hirdette: „Nézz, de kérlek ne nyúlj hozzám!”. Csodálattal nézte az isteni kezek faragta, gondosan megmunkált szelencét, elidőzve a tetejét díszítő sárga barázdájú szemen. Furcsa, számára érthetetlen nyelvű duruzsolást vélt hallani, mintha a doboz tartalma különleges erejével magához vonzotta volna, egyre csak késztetést érzett, hogy kinyitva belenézzen, sóvárogva akarta tudni, hogy mit rejt magában. Bármi is az, hívogatóan édesnek tűnt.

– Gyönyörű… – Mutatóujja óvatos simításával rajzolta körbe a különleges motívumot, suttogó hangja kiáltásként hatott a hatalmas múzeum tömör hideg falai között. Abban a pillanatban, hogy hozzáért a kiállított tárgyhoz, fülsértő sziréna harsant fel pirosan villogó fény kíséretében. Erős vasrácsok nyikorogva ereszkedtek alá a terem ablakaira, elzárva az azon keresztüli kiút lehetőségét, több szinttel lejjebb hatalmas dörrenéssel csapódott le az ólomnehéz retesz a főbejárat ajtajára.

Egy percig sem habozott tovább, megragadta a dobozt, mely meglepően nehéz súlya egy pillanatnyi megtorpanásra késztette, de gyorsan összeszedve magát a legközelebbi titkos kijárat felé kezdett rohanni. Ismerős folyosókon, számtalan értéket tartogató szoba előtt haladt el menekülés közben. Nála senki sem ismeri jobban az épületet, hisz milliószor vezette körbe a turistákat kommentálva a legérdekesebb műemlékeket; tudta, hogy hol vannak a legrégibb őskori leletek, hány lap alkotja a város látványosságának számító üvegpiramist vagy melyik falon lóg a híres Mona Lisa, mely előtt nap mint nap többezer ember hódol a művészetnek.

– Még egy utolsó kanyar – levegőért kapkodva bíztatta izomláztól sajgó lábait a folytatásra. Több tucat acélbetétes bakancsot viselő őr követte, dörömbölő lépteiktől és a szűnni nem akaró sziréna vinnyogásától visszhangzott az emelet. A fiú válla felett hátra pillantva látta, hogy csupán egy sarokkal vannak csak tőle lemaradva. Olyan lendülettel fordult be a szoborterem hatalmas ívelt kapuján, hogy edzőcipője megcsúszott a kifényesített járólapokon, egyensúlyát épphogy meg tudta tartani.

Tekintetét ide-oda kapkodva egyetlen nőt keresett a kiállított alakok között, s hamar meg is találta a csarnok túlsó végén lévő emelvényen, halvány törtsárga fénnyel megvilágítva. Méloszi Aphrodité maga volt a szépséget megtestesítő istennő, kinek márványból faragott ruhájának sűrűn gyűrődő ívét Jungkook tenyerével követte végig, míg meg nem érezte az alig észrevehető, hűs tapintású gombot. A vörösmárvány padló mélyéről fogaskerekek csikorgó kattogása zörgött fel, mire a gyönyörű nő szobra talapzatával együtt lassan elmozdulva felfedte a múzeumból kivezető titkos járatot. 

– Gyerünk már! – Egyik lábáról a másikra állva tovább nyomogatta a kapcsolót, ezzel próbálva sürgetni a folyamatot, mikor az első őrt meglátta a kapun befordulni. Rohamosan csökkent a köztük lévő távolság, alig volt hátra húsz méter, mire megnyílt annyira a rés, hogy vékony testével be tudjon férni.  A nyirkos falon kezével tapogatódzva haladt pár métert, mire nekiütközött a karnak, melyet meghúzva azonnal be tudta zárni az alagút bejáratát, ezzel teljes sötétségbe borítva mindent. Tapasztalt léptekkel folytatta útját a föld alatt, ezúttal nyugodtabb tempóban, hiszen rajta kívül senki se ismerte ezt a kivezető nyílást, egészen eddig. Átkozta magát, amiért annyi időt elpazarolt a doboz bűvölésével és nem azonnal megragadva szaladt el vele, hogy még az őrök érkezése előtt kijusson a múzeumból anélkül, hogy fölfedezzék menekülésének módját. Ennek ára, hogy soha többé nem használhatja ezt az alagutat, hiszen idők kérdése és rájönnek, mi a szobor titka.

Húsz perces séta után végre elérkezett az út végéhez, ahol korábbihoz hasonló kart keresett a kijárat megnyitásához. Azt elmozdítva szürke fény szűrődött be függőlegesen a fal közepén, ahogy a két fél kezdett eltávolodni egymástól. Savanyú szagtól bűzlő, szűk sikátorba lépett ki, villódzó neonlámpáktól hunyorogva indult el hazafelé éjszakai bárokból kiszűrődő zajok kíséretében, kezében továbbra is a legértékesebb tárgyat szorongatva. Különleges volt a doboz, már csak azért is, mert a világon egyetlen ember sem tudta megmondani, hogy mi van benne, kinyitni azonban a keletkezése óta tilos volt. Nagypapájával néhány évvel ezelőtt folytatott beszélgetése szüntelen kavargott Jungkook gondolataiban, kíváncsiságát egyre csak tetézve.

– Drága fiam, gyere ide mellém, itt az ideje, hogy beavassalak a családi örökségbe. Emlékszel a történetekre, melyeket kiskorodban annyiszor meséltem neked istenekről és egy különleges szelencéről?

– Igen, Nagypapa, nagyon szerettem hallgatni a meséidet. A barátaimmal gyakran el is játszottuk őket. De mi köze ezeknek a családi örökséghez? – Jungkook tenyerébe fogta nagypapája betegségtől remegő kezeit, minden figyelmét az idősebb mondanivalójára összpontosította, nehogy bármit is kihagyjon bölcs szavaiból.

– Az igazság az, hogy ezek nem csak mítoszok, hanem a valóság.

– Szóval létezik Pandora szelencéje, istenek, gonosz lények és vannak őrzők is?

– Mi több, te magad vagy a kiválasztott. Tudom, hogy ez most nagyon váratlanul ért téged, de hamarosan huszonegy éves leszel, amikor az örökségeddel együtt járó erő elkezd feléledni benned. Kötelességemnek tartottam elmondani, hogy fel tudj készülni a rád váró nehézségekre.

– Mit kell tennem? Hol kell kezdjem? Soha nem éreztem, hogy különleges erőm lenne. Biztos én vagyok az örökös? – A fiatal izgalommal vegyes kétségei lassanként kezdtek a felszínre kúszni, ahogy egyre inkább megértette nagypapája mondandóját.

– A feladatod az, hogy őrizd Pandora szelencéjét. Az a baj, hogy nagyon régen, még az én őrzőségem idején elveszett a háborúban és azóta nem bukkant fel sehol. Egészen idáig. A minap hallottam a hírekben, hogy megtalálták egy ásatás során, feltehetőleg ki fogják állítani egy múzeumban. Sajnos azt nem tudom, hogy hol, mert nem hozták nyilvánosságra, de bízom benned és a képességeidben. Meg kell találnod és minden erőddel vigyázni rá. De egyet jegyezz meg, semmi esetre se engedd, hogy rossz kézbe kerülve bárki is kinyissa a ládát, mert az a pusztulást jelentené!

Szokatlanul sötét éjszaka volt, még a Hold sem világított az égen, halovány fényforrásként csak az utcai lámpák gyenge pislákolása szolgált. Jungkook szaporábbra vette lépéseit, ahogy szívében egyre növekvő szorongató érzés kezdett nőni; valami közeleg. Dermesztő hideg futkosott a hátán, egész testében forrón áramlott az adrenalinnal átitatott, friss vér, ahogy a villanypóznák gyéren világító körtéje rövid egymásutániságban durrantak szét. Szorosabbra fonta karjait a doboz körül, hogy még véletlenül se ejtse el.

Furcsa hang ütötte meg fülét, süvítő szélvihar támadt, össze-vissza ráncigálva a fiú ruháját, fejéről letépte arcába húzott kapucniját. Baljós árnyak suhantak el mellette, nem hagyva időt, sem alkalmat a menekülésre. Hiába készült fel, olyan váratlanul érte a támadás, hogy esélye sem volt védekezni ellene. Nem hátulról vagy oldalról érkezett, ahonnan mozgolódást észlelt, hanem egész máshonnan; fentről.

Erős ütés érte tarkóján, melynek hatására megtántorodott és térdre rogyva elesett a betonon. Felszakadt homlokának sebéből haját összetapasztva vékony csíkban szivárgott a vér. Fájdalomtól és kosztól elhomályosult látása, elméje eltompult, lassan kezdte el átvenni az ájulás öntudata fölött a hatalmat. Karját kinyújtva maradék erejével próbálta elérni az elgurult dobozt, de egy bőrbakancsos láb kezére lépve megakadályozta. Az utolsó kép, amit látott, egy emberi alak volt hatalmas szárnyakkal, amint mocskos karmait a szelencére helyezve megemelte annak fedelét, hogy ismét rászabadítsa a poklot a világra.

*

Jungkook, ahogy elkezdte visszanyerni eszméletét az első dolog, amit érzékelt, az az orrfacsaró dögszag volt, mely grimaszt kényszerített fájó arcára. Fejét, mintha satuba fogták volna, erőteljesen zúgott és sajgott, lassan jutottak eszébe a történtek. A szelence! Kinyitották! Hirtelen lendülettel akart felpattanni, de csuklóját összefogó láncok csörögve visszarántották a fal tövébe, ahol eddig feküdt.

– A fenébe! – Karját rángatva próbált megszabadulni az őt fogva tartó vasszerkezettől, de csak azt érte el vele, hogy mélyen felsértette alkarját, a hosszú sebből kézfejére csordogált kiserkent vére. A helyiséget záró erős vasajtó nyikorogva feltárult és három idegen alak lépett be a vörös félhomályban úszó terembe. A két másik a kijárat oldalánál álltak meg, míg a társaitól jóval alacsonyabb, középen haladó, szürkéshajú, egészen babaarcú fiú szélesre tárt, ébenfekete tollaktól borzas szárnyakkal felé közeledett, könnyed és kifinomult léptei egy vérbeli táncoséra emlékeztették Jungkookot.

– Lám csak, végre felébredtél, Csipkerózsika?

– Hol vagyok? Mit akarnak tőlem?

– Tőled már semmit. Csak azért vagy még mindig életben, hogy időnként megkínozhassalak – kedvességét kaján vigyor kísérte. Jungkook elé érve leguggolt, hogy tekintetük egy szintbe kerüljön, majd kicsi kezével elkapta a fogoly állát, hogy jobbra-balra forgatva fejét jobban szemügyre vegye. – Milyen helyes ez az új őrző, kiköpött úgy nézel ki, mint az apád.

– Engedj el! Mit tudsz te róla? Honnan ismered? – indulataival párhuzamosan lökte el magától a gonosz tapintású ujjakat.

– Kérdezd csak meg őt. Várjunk csak, hát már meghalt! Úgy sajnálom! – drámaian szívéhez kapott, hogy nyomatékot adjon szavai gúnyos hangnemének, majd hátra ugrott kellő távolságra, hogy az öklével hadonászó, kikötött fiú ne érje el. – Lássuk, mire is vagy képes! Lám, te sokkal gyengébb vagy, mint apád volt, gyerekjáték lesz megölni – az idegen Jungkook hajába markolva hátra rántotta fejét és közelebb vonta magához, majd negédes hangján a fülébe súgott. – Már alig várom, hogy a holttestedet a karjaimban tarthassam, kár lenne ezért a tökéletességért.

– Jimin, menjünk, Abaddon hívat! – az egyik ajtónál őrködő rekedten szakította félbe az ismerkedést.

– Itt már úgy is végeztem – ellökte magától a fiút, kinek durván koppant koponyája a falon, de nem törődve ezzel minden undorát és gyűlöletét összpontosítva utána köpött a távolodó bukottnak, mire az tengelye körül megperdülve erőből úgy gyomorszájon rúgta, hogy Jungkook összegörnyedve terült el a földön.

– Cseszd meg! – az erős fájdalomtól nyöszörgéssé torzult megjegyzését vaskapu reteszének záródó hangja követte. Végre elmentek. 

Az ördögi érintést még magán érezve rövid ideig fekve pihegett, próbálta összeszedni erejét, hogy tisztán tudjon gondolkodni, miként fog kiszabadulni ebből a kutyaszorító helyzetből, mikor a szoba árnyék rejtette sarkából mély basszussal szólította meg valaki, s mocorogva közelebb mászott hozzá.

– Jól vagy? – meglepetésként érte a kérdés, azt hitte, hogy egyedül van a fogdában. A hang irányába fordulva látta, hogy koszos, megtört tekintetű, kócos fekete hajú fiú közeledik felé lassan, mintha minden mozdulatával kínt élne át. Sovány felsőtestét vékony bársony agyagú, megtépázott ing fedte. Számos vágás csúfította puhának tűnő bőrét, arca beesett volt, szeme alatt sötét barázdák húzódtak. Megviseltnek látszott, mint aki hetek óta nem aludt és nem evett semmit. 

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Szörnyen nézel ki!

– Kösz a bókot! Már magam sem tudom, mennyi ideje vagyok bezárva. Igaz volt, amit ez az alak mondott? Te vagy a szelence őrzője?

– Miért érdekel? Egyébként sem ismerlek – összehúzott szemöldökkel, kétkedően fürkészte az előtte lévőt, gondolathúrjaira próbált ráhangolódni, de erős akadállyal találta szemben magát, mely visszalökte saját elméjébe. Korábban sose tapasztalta ezt, hogy valaki gondolatait ne tudta volna olvasni.

– Taehyung. Kim Taehyungnak hívnak. Segíthetek neked, ha hagyod. Tudtam, hogy előbb-utóbb fel fogsz bukkanni, de nem hittem, hogy ilyen helyzetben találkozunk majd – miközben beszélt, hajából előhúzott egy keskeny fémcsatot és tapasztalt mozdulatokkal kezdte feloldani a bilincs zárját, ami halk kattanással adta meg magát, s a poros földre hullva végre szabadon engedte Jungkook kezeit.

Taehyung feltűrte a fiú szakadt felsőjének ujját, felfedve ezzel a vas ejtette vágásokat és horzsolásokat. Kezével óvatosan körbe fogta sérült csuklóját, tenyerét az izzadságtól nyirkos és alvadt vértől maszatos, porcelánfehér arcra simította. Közelségétől, haja selymes tincseinek esésétől friss levendulaillat lengte körbe a köztük rekedt levegőt. Érintését különös melegség követte, Jungkook testéből a fájdalom kámfor szerűén oszlott el. Izmai erősen megfeszültek, egyszeriben töltődött fel energiával, mintha újjászületett volna, sebei begyógyultak, csupán langyos bizsergetés emlékeztette korábbi helyükre.

– Ezt hogy-

– Nem csak neked vannak képeségeid – ajkát titokzatos félmosolyra húzta, de hirtelen nyilalló érzéstől vicsorba rándultak vonásai. – Most már jobb?

– Köszönöm, igen. De te sokkal inkább rászorulsz a gyógyításra. Amit az előbb csináltál, ez magadon is működik? 

– Nem, sajnos ez nem ilyen egyszerű. Az én sérüléseimet nem tárgyak okozták, hanem átkos, gonosz erők – öntudatlanul nyúlt át válla fölött hátához, ahol sebhelyei szinte égtek, ahogyan beszélt róluk.

– Hadd nézzem!

– Ne, nem szép látvány…

– Figyelj! Te segítettél nekem az előbb, most hadd próbáljak meg én is valamit. Hátha egy kicsit enyhíthetem, még ha teljesen nem is tudlak rendbe hozni. Most te bízz bennem és fordulj meg!

Állhatatosságának engedve Taehyung úgy tett, ahogyan kérte, ingjét összefogó gombokat lassan kioldva lecsúsztatta válláról a hideg anyagot, felfedve ezzel önmagát. Jungkook életében nem látott még ehhez fogható heget. Gerince mentén két oldalt vastagon húzódott végig lapockájától kiindulva, durván felgyűrődött a hólyagos, vörös bőr, repedéseiből szürke nedv szivárgott. Finoman érintette a varos felületet, igyekezett a lehető legkevesebb fájdalmat okozni vele. Mindkét tenyerét Taehyung hátára helyezte, szemét behunyva néhány értelmetlennek tűnő szót mormolva kivonta a hasogató kínt a fiúból, ki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Jeon Jungkook a nevem és igen, én vagyok az őrző. Őszintén, nem olyan szórakoztató mindig a kiválasztottnak lenni. De örülök, hogy az erőmmel tudtam kicsit tompítani a szenvedéseidet – megragadva a karját szembe fordította magával a már jobb színben tetsző Taehyungot, s enyhén kezére szorítva figyelésre ösztökélte. – Nem tudom, hogy kik ezek a lények, de mikor elkaptak, kinyitották a ládát és hatalmas gonoszságot engedtek a világra. Muszáj megtalálnunk a szelencét, hogy legyőzhessük őket és együtt sokkal erősebbek vagyunk. Tudod, hogyan lehet innen kijutni?

– Már van is egy tervem.

*

– Nagy Uram! - Park Jimin féltérdre ereszkedve, fejét lehajtva fejezte ki hódolatát a Mélység Angyalának. – Alázattal jelentem, a fiú, akit tegnap éjjel elfogtunk, Pandora szelencéjének őrzője, de vele járó különleges képességei még nem fejlődtek ki teljesen, harmatgyenge elődjéhez képest. Mit kíván vele tenni, ha szabad kérdeznem? – hangjában buja mohóság hallatszott, minden megfeszült idegszálával arra vágyott, hogy kezével újra végig szánthasson a bársonyos ében tincseken, kéjvágyát csillapítva kínozhassa halálra Jungkookot, pokoli gyönyört szerezve önmagának.

– Nem érdekel az a fattyú, azt csinálsz vele, amit akarsz. Most pedig hozd ide a szelencét! – görbe, undorítóan mocskos karmokban végződő kékeslila ujjával a kijárat felé intve jelezte, hogy távozzon.

– Igenis, Abaddon Mester. Azonnal! – alig bírta elrejteni beteges vigyorát, gyors léptekkel távozott a helyiségből. Jimin két társát magához intve indult el a több szinttel lejjebb elhelyezett ládáért, mikor szörnyű robaj rázta meg a földbe vájt erőd falait.

– Rohadt életbe, ez a cellák felől jött. Gyerünk, ti ketten nézzétek meg mi történt, én megyek a ládáért!

*

– És most? – levegőt szabálytalanul kapkodva fordult hátra a tőle néhány lépéssel lemaradthoz Jungkook, miközben lélekszakadva rohantak egyre távolabb kerülve a kirobbantott cellától.

– Használd az erődet, próbáld érzékelni a szelence gondolatait, hogy megtaláljuk!

– Micsoda? Tárggyal még sose működött! – váratlanul érte a csontjaiban szétáradó kétség, melyet régóta nem érzett.

– Csak összpontosíts, bízz magadban és a képességeidben! A ládának lelke van, menni fog! – Taehyung szavaival támogatta az önmagában megingottat, mikor erejét hirtelen elvesztve szédülten rogyott össze. Ezt látva Jungkook azonnal megtorpant, felsegítette hátára a sebesült fiút, majd égő izmait folytatásra késztetve futott tovább.

Zakatoló elméjét lenyugtatva próbálta kizárni a külvilágot, hogy a szelence után kutasson gondolatai zűrös mezsgyéjén. Képes leszek kapcsolódni a szelencéhez? Még nem tudom teljesen uralni az erőmet. Hűs tenyér puha érintését halántékán megérezve egyszeriben minden más zaj megszűnt, mintha elhúzták volna a függönyt aggodalmai előtt, s tisztán hallotta a szelence hívó szavát, ahogy nevét suttogja.

– Megvan! Eggyel felettünk van egy üres helyiségben, néhány perc és ott is leszünk! – adta Taehyung tudtára felfedezését, majd gyorsabb fokozatra kapcsolva minden erejét bevetve száguldott a cél felé, míg lábai mögött a hátrahagyott föld darabokra hasadva zuhant alá a mély forróságba, míg el nem értek a felfele tartó járathoz. Ekkor velük szemben a korábbi két őr tűnt fel útjukat elállva, mire Jungkook karját maga előtt meglegyintve egy mozdulattal több méterrel távolabb hajította őket, s mielőtt azok feleszmélhettek volna kábulatukból, már le is hagyták őket.

Az utolsó kanyart botladozva sikerült bevennie, a terembe érve saját lábára helyezte Taehyungot, aki a falat támogatva igyekezett a pulpituson letakart tárgyhoz. Jungkook térdre esve éltető oxigén után kapkodott néhány rövid másodpercig, majd maga is Taehyung után sietett és a selyemleplet lerántva felfedte a faragott ládikát. Ezúttal lágyan csilingelő dallam áramlott belőle, mely jóleső nyugalmat árasztott szét adrenalintól felhevült testükben; Jungkook legmélyen tudta, hogy nincs mitől tartania. Szentül hitt benne, hogy jót tartogat számukra, így kíváncsiságának eleget téve kezét a szelence fedelére vezette, s óvatosan megemelte. 

Tovaszálló meleg sugár öntötte el a helyiséget, pislákoló fényével körbe táncolt a térben, majd kettéválva egyszerre költözött bele a fiúk lelkébe, világossá változtatva a bennük lapuló kétség és félelem sötétségét. Abban a pillanatban Taehyung hátán lévő sebből egy pár hatalmas hófehér szárny tört elő. Újult erőre kapva Taehyung néhány suhintással megmozgatta visszanyert ékességét, melynek csillogó ragyogása teljesen elkápráztatta Jungkookot.

– Te egy Angyal vagy… – tekintetében túlcsorduló csodálattal fürkészte az előtte álló, gyönyörű műalkotást, még lélegzete is elakadt, ahogy közelebb lépve hozzá ujjának hegyével megérintette a dús tollazatot.

A körülöttük áramló levegőben friss levendula és zamatos eper aromája vegyült bódító elegyet képezve.  Jungkook kezét a másikéba csúsztatva összekulcsolta őket, szíve sugárzó szeretettel telt meg most, hogy teljes pompájában láthatta azt, aki mindvégig a ládához vonzotta. A köztük kialakult kötelék töretlen reménnyel itatódott át, mely örvénylő védőburkot vont kettejük köré pont akkor, mikor az ajtóban megjelent Jimin, a fekete szárnyú letaszított.

Szinkronban fordultak irányába, s néztek farkasszemet a gyűlölettel, de egy cseppnyi félelem sem volt bennük; tudták, hogy végső soron semmi sem elpusztíthatatlan, kéz a kézben képesek legyőzni a világot fenyegető összes gonoszságot, kezdve a feléjük zöld villámokat szóró, sötét árnnyal.

________________________________________________________

Abyss

~ A szó eredeti jelentésén a Héber tehom szóból származik, miszerint az abyss ősi tenger vagy káosz volt, amelyből a világ lett teremtve.

~ Későbbi értelmezés szerint az abyss a túlvilágot jelentette, akár a halottak lakóhelyét, vagy a lázadó szellemek birodalmát. Gyakran démonok börtönének is tekintették.

~ Dorama szerinti jelentése: A szerelem örvénye

Abaddon

~ A Jelenések könyve 9:11-ben Abaddon a „mélység (abyss) angyala”.

Nascita di Primavera - Jaehyun

Ajánlott zene: Gitano feat.: Takács Nicolas - Egy Szép Napon

„A festőt megbabonázzák a világ alakzatjai, tónusai; az emberi test, az emberi arc. S akkor csak azzal törődik, hogy mindazt, ami érzékeit rabul ejtette, más dimenzióban kifejezze.”

Alkonyi derengés halvány fénye szűrődött be a tetőtéri helyiség porlepte ablakán, egyetlen forrásként szolgálva a magányos téli szürkeségben. Hanyag rendetlenség uralkodott a zsúfolásig pakolt műteremben, a korhadásnak indult sötét tölgyfa padlót félbehagyott vázlatok, selejtnek ítélt grafitfoltos lapok gyűrött cafatjai borították, a sarokban rég nem használt antik bútorok tornyosodtak mára már feketévé színeződött lepel alatt. Törött és ép állványok, felborult, üresen árválkodó festékes tubusok, omladozó vakolatú falnak támasztott képek tucatjai adták az áporodott levegőjű szoba berendezését. Rothadás csípte gyümölcsök, erjedt szőlőszagot árasztó vörös folt a fehér selyembársony anyagon, szárazságtól aszott virágszálak karcoktól zavarossá vált vázában; egyszerre alkották a vászonba zárt élet csendjét, s a kiábrándító valóság haldokló elegyét.

Gyűjteményének legszebb, s talán legértékesebb darabja világosbőrű, angyali puha vonású férfit ábrázolt. Állának éles, markáns vonala, hajának sötét, rakoncátlanul homlokába lógó tincsei, mandulavágású, szomorúság-itta szénfekete szemei, eperszín ajkának finom görbülete kölcsönzött egyszerre különösen vonzó és titokzatos megjelenést a színpompás virágokkal körbevett alaknak. A műterem tulajdonosa különös becsben tartva e képet a legritkább, kézzel nagy gonddal cikornyásan faragott fakeretbe foglalta, s a szoba legvilágosabb falára függesztette, hogy a felkelő Nap langyos sugarai egyedüli látogatóként csodálhassák meg.

Múzeumokban kiállított festmények előtt üres tekintetű, hosszan merengő átlagemberek tucatjai pásztáznak órákon keresztül egy-egy műalkotást, ezzel próbálva fényt deríteni annak történetére, mondanivalójára, vajon mit szeretett volna ábrázolni készítője, mi indította arra, hogy a képzeletét ily módon megjelenítse. Leheletfinom vagy durván indulatos vonások után a kívülállók csak különféle árnyalatokat képesek látni, ahogy az addig üres és semmitmondó textúrát betöltik. Számukra nem jelentenek többet puszta érzéki gyönyörnél, színek és formák koreográfia-szerűen összerakott kompozíciójánál, nincsenek tudtában a mögöttes tartalmaknak, soha nem érthetik meg igazán, hogy mi áll a háttérben; nem csak egy jól beállított, karcsú modell ,vagy szépen összerakott csendélet, hanem a festő önmagában való lelkének egyszerre tiszta és megtört mivolta. 

A hűvös padlástér némaság burkolta falát hatalmas feszített vászon uralta, szemben furcsa ábrázatú, magas férfi állt; ruháját alaktalan olajos foltok, rászáradt színek lenyomatai tarkították, ébenfekete haja szerte-szét túrt, arcán koncentrált elszántság barázdái, keserű múltjának vetületei látszódtak, ahogy a külvilággal minden érzékét megszakítva belemerült a festés okozta gyönyörök heves érzelmeibe; egész lényével alkotott.

Ecsetjével vadul szántotta a hófehér, merev anyagot, ahogy a fekete árnyékait burjánzó növényzet ágaiba és narancsfák égbetörő törzsébe öntötte. E káoszi sötétség egységet teremtett szívét átható, mételyként emésztő fájdalommal, mely örökkévalóságnak tűnő ideje lakozott benne, de képtelen volt elűzni. Gondolatainak rozsdás vashúrjai ugyanazt a fanyar gyászmelódiát játszották; szakadatlanul visszavezették ahhoz az éjjelhez, mikor megkísérelte kiontani saját életét még azelőtt, hogy szenvedélyét végérvényesen megpecsételő átok beteljesedve teljességgel elragadja tőle szeme világát.

Afféle égi jelként homályos szélű, ornamentikus mintákkal díszített, nem evilági embereket ábrázoló kép jelent meg előtte, melynek láttán mindent elsöprő erővel hatalmasodott el fölötte a gejzírként feltörő vágy. Magáénak akarta, érezni a síkfelületek domborúságát, színek sűrű váltakozását ujjai alatt, friss olajfesték bódító aromájával megtölteni tüdejét, s mélyen elmerülni dimenziókat átívelő életművének csodálatában; múzsájának utolsó érintése mentette meg aznap a fájdalmas fizikai haláltól Jung Jaehyunt.

Fénytelen háttérnek tónusos kontrasztját ízletes narancssárga gyümölcsökkel teremtette meg, fűszálak közé rejtett apró, megszámlálhatatlan pompás, bársony-szirmú virággal ékesítette az árnyékos előteret; így lett sejtelmes erdei zug megnyugtató hangulatát keltő kompozíció, melynek középpontjában vonzó férfitest körvonala kezdett kibontakozni. Homlokráncolt megfontolással, alsó ajkát beharapva választotta ki a megfelelő színeket balkezében szilárdan tartott palettájáról, majd gyöngéd mozdulatokkal vitte fel a kissé rücskös vászonra vékony rétegenként. Lassú, precíz ecsetvonásokkal illette az éles áll határozott ívét, szájának karcsú vonalát, arcának összes szegletét ködhomályos íriszén keresztül tekintette, féltő áhítattal dolgozta ki. Szívritmusának heves tempójára fokozott gyorsasággal emelkedett mellkasa minden lélegzetvétellel; elkápráztatta alkotásának tökéletes gyönyörűsége, szeméből mintha az univerzum nézett volna le rá magasztos fenséggel.

– Szivárványszínű. – Rekedt hangja idegennek hatott a szoba magányos csendjében, a felismerés szétfeszítő érzése epekedő vehemencia-orkánként zúgolódott testében, mint a pusztaságon keresztülszántó, kegyetlen pusztítást maga mögött hagyó tornádó. Vágyai az előtte magasodó, festői élethűséggel ábrázolt férfiban öltöttek esztétikus formát. 

Révületéből hidegrázó remegés szakította ki, ahogy megérezte a közelgő, egyre inkább rátelepedő szomorúság súlyos terhét; egy újabb emberalak kezdett kibontakozni a fátyolosszürke olajfesték halovány átmeneteiből. Keze lelassult tempóban vezette a mókusszőr sörtéjű ecsetet a hatalmas, törtfehér felületen, légvételei elnehezedtek, ahogy borús gondolatok mezsgyéjére érkezett. Hiába törtek be egyre erősebben a reggeli napsugarak több világosságot adva a portól szemcsés műteremnek, Jaehyun csak elmosódott gyenge foltoknak érzékelte matthomályos íriszére vetülő fények játékát, mintha kiradírozták volna életéből a kontúrokat. Megtört lelke gyöngycseppjei némán gördültek végig maszatos arcán, s álláról lecsöppenve palettájának szürke tengerébe vetették magukat. Kézfejével itatta fel a nedves csíkokat, majd ecsetjét a könnyes festékbe mártotta, hogy elvégezze az utolsó simításokat fájdalmának megtestesítőjén.

Sötét árnyként sejlett fel a szomorúságot elragadni akaró személy, kinek kibontakozó jelenléte fagyos veremmé hűtötte a nehéz levegőt, minden lélegzetvételt szenvedéssé téve; mintha maga a Halál fonta volna erős, hullacsontos ujjait a festő vékony nyaka köré. Emlékszik a tenyér ismerős érintésre, kínzó kételyként emésztő szorongásra, fénylő szakadék hívogató hangjára, ahogy forró ölelésébe invitálta. Egy világ próbálta meg lelökni a széléről, de lelkének látomása megmentette, kiszabadítva könnyű szárnnyal és álommal ruházta fel, majd hagyta sorsa felé repülni.

A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal az élete árán.

Jaehyun gyötrelmek szorító hurkában tengődve húzta meg az utolsó ívet, mikor a szoba őrületes forgásba kezdett körülötte, tüdejéből minden levegő kiszorult, a kezéből kieső ecset elkenődött foltot hagyott maga után, majd kemény padlót érve gurult el. Eszméletét vesztve esett össze az alkotó és győzte le a bágyadt kimerültség, s betegségének lassan beteljesülő, ijesztő valósága.

Nyugtalan álmából felriadva hirtelen pattant fel, hogy tapogatódzva megkeresse ecsetjét, s mielőbb folytathassa félbehagyott festményét; kész kell lennie, mindenképp be kell fejeznie, mielőtt teljesen elborítja a feketeség selyemfátyla. Rövid ideig habozott, mielőtt a következő színeket felvitte volna a képre, gondolatait szűrve igyekezett élete legszebb pillanataira fókuszálni, összegyűjtötte minden emlékét, mely valaha ragyogó mosolyt varázsolt arcára.

Élénksárga festékbe mártotta a sörtét, s az anyagon lendületesen vezetve kezdte el megformálni azt az embert, kit lelki szemei előtt látott, mikor a boldogság megmásíthatatlan forró érzése töltötte el szívét. Bőrét napbarnítottra, rakoncátlan haját világosbarna tincsekbe rendezve képzelte el, száját ékes mosolyra húzta, szemének mandulavágású csücskét felfele görbítette; egész lényéből áradt a napsugarak cirógató melege.

A hatalmas vászon majdnem egész felületét kitöltötte már, csak a képnek karaktert adó, elragadóan vonzó személy melletti, magasztos hely maradt üresen, beteljesülésre várva. Belsőjét átható szeretetet kiöntve festette le saját alakját, fekete hajának fényes csillogást adott, arcának tökéletes ékét, mély gödröcskéit, rókaszemeinek hegyes ívét, egykor csillagoktól tündöklő tekintetét szelíd gyöngédséggel mázolta. Testét borító ruháját többszázféle dekoratív virággal, kacskaringós fűzérekkel, élénk tavaszhangulatot idéző mintákkal díszítette; érzelmekkel fűszerezett harmonikus egységet teremtett a dinamikus formák, s az éledő természet között.

A befejező ecsetvonások angyali könnyedséggel siklottak a feszített matérián, aranyló koronadísz legszebben ragyogó rubintjaként került fel az utolsó árnyalat lágyan simogató pasztellszíne Jaehyun bársonypuha bőrére.

Elkészült műalkotását szürke, homályos ködön át pásztázta a legapróbb részletig, hologramként elméjébe véste a csodálatos kompozíciót, elidőzött a középen álló férfi gyönyörű ábrázatán. Tekintetében ugyanazt a szenvedélyt vélte felfedezni, melyet önmagáéban is sejtett; egyszeriben úgy érezte, mintha gyengéden ölelő karok zárnák körül, s beteljesült melegség járta át.

Otthon volt.

Halványan összefolyt színek kavalkádja, egyre elsötétedő mindenség képe szakadozva oszlott el szemei előtt, utolsó pillantásába Taeyong festővászonra merevedett arcát, szívének szivárvány-hátterét zárta; együtt festették színesre két világ közt ragadt lelkük univerzumát. 

– Ezentúl a Te szemeden keresztül fogom látni a színeket.

_____________________________________________

Sziasztok!

Annyi mindent mondanék, olyan sok dolog van a fejemben az egész novellával kapcsolatban, mi hogyan épült fel, mit jelent, de nem szeretném senkitől se elvenni képzeletének kattogó fogaskerekeit és lelőni a poént. Így csak egy kis háttér információval jönnék az alap koncepcióhoz.

„Az univerzum csak egy hologram.

A hologram-elmélet lényege, hogy amit nap mint nap látunk háromdimenzióban, valójában csak információ egy felszínen, ami a kozmosz legtávolabbi részén fekszik.”

A képhez annyit fűznék, hogy a kiindulópont Sandro Botticelli Tavasz (Primavera) című festménye volt, amit a novellában Jaehyun fest, az így néz ki, csak kicsit másként.

A címhez kötődő magyarázat: szintén Botticelli festménye a híres Vénusz születése (Nascita di Venere), melyet átalakítottam Tavasz születésére (Nascita di Primavera), utalva ezzel a két eredeti festmény közti kapcsolatra, hiszen mind a kettőn Vénusz maga látható, több alakban. Az egyiken születése, másikon életének különböző helyzeteiben. Ezzel próbáltam a két novella közti összefüggést is szemléltetni, melyet később megértetek.

És folytatásaként át is vezetnélek titeket a következő novellára, úgy a legjobb, ha egymás után olvassátok el, hogy jobban értsétek. A kommentek utána ráérnek. ^^

Folytatása: VLING VLING ✨ - Primavera

Erósz - Krystal

Ajánlott zene: Rebecca Ferguson - Glitter and Gold

Szürke, vastag felhők gomolyogtak beborítva az éjszakai égbolt végtelen vásznát, összeértükkor egy-egy éles fényvillanás és morajló hang jelezte, hogy vihar van készülőben. Erős szél borzolta fel a magányosan álló fák koronáit, hogy attól a néhány elszáradt levéltől is megszabadítsa őket, amelyek utolsó erejükkel ragaszkodtak a vékony ágakhoz egy hosszabb élet reményében, azonban a zord november pusztító hidegének már nem bírtak ellenállni, hagyták, hogy messze repítse őket az északi fuvallat.

A park közepén levő szökőkút mellett magányosan álló nő sziluettjét megvilágította a halványsárgán pislákoló utcai lámpák fénye. Szép alakját vékony, aranyosan csillámló ruha borította, hosszú, sötétbarna haja kiengedve omlott a sírástól rázkódó vállaira. Halk szipogását senki sem hallotta, nem volt, ki átölelje vagy megnyugtassa. Remegő kezeivel erősen szorította mellkasához azt a tárgyat, ami a világon a legtöbbet jelentette számára, mégis szomorúságának és kudarcának volt most a forrása; az édesanyjától kapott jégkorcsolyát.

– Miért… Hogy történhetett ez? Nem ebben egyeztünk meg! – Dühös kétségbeesettségében kiabált a szökőkút tetejét díszítő kőszobornak szegezve a vádló szavakat. Könnyáztatta arcát kézfejével törölgette nem érdekelve, hogy elkeni gondosan elkészített sminkjét, vagy összepiszkolja vele ruhájának ujját. Tekintetét le nem véve a szoborról keresett elő egy pénzérmét a táskájából, ujjai közt háromszor megpörgette, majd kívánságát hangosan kimondva a vízbe dobta. – Azt akarom, hogy jelenj meg!

Minden eddiginél hangosabb mennydörgés rázta meg a dermedt levegőt és ezzel egyidőben a kút tetején térdelő angyalszobor felállt addigi megmerevedett állapotából s egy ugrással a lány előtt termett, aki ijedtében hátrált néhány lépést. A márványhideg, tökéletes precizitással megmunkált alak tekintélyt parancsolóan magasodott a lány fölé, tartásából fenyegető felsőbbrendűség áradt.

– Nem ezt ígérted, nem teljesítetted a kívánságomat. Én bajnok akartam lenni, de veszítettem és az az átkozott Jessica lett az első helyezett! – Idegesen túrt a hajába, teljesen összekócolva a rendezett tincseket, csalódott kifakadását pillanatnyi csend követte, mintha megfagyott volna az idő.

Mély volt és bajjósló, fülsértő csend, amitől az ember csontjáig hatol a félelem és feszült szorongás rázza meg a testét. A környékre sűrű, fekete köd nehezedett, a lámpák pislákolva kialudtak, csak a gyenge holdvilág adott némi homályos derengést. Dübörgő hang hallatszott, mintha az égből villámként csapott volna le az erős, lavinaként romboló, mély orgánum.

– Krystal! A saját hibádból veszítettél, megadtam a lehetőséget, hogy bizonyíts. Bukásodért csakis magad okolhatod. Minden eddigi kívánságodban segítettem, tálcán kínáltam a sikert, de gyengeségedből adódóan képtelen voltál élni vele. Fogytán van a türelmem!

– Bocsáss meg, kérlek! Adj még egy esélyt és bebizonyítom, hogy nem volt felesleges a belém fektetett bizalmad! Mindent megteszek, hogy legyőzzem a nővéremet!

– Valóban? Mit kínálsz cserébe?

– Amit csak akarsz! Csak hadd mutassam meg annak a fruskának, hogy ki a legjobb a pályán! Nekem kell olimpiai bajnoknak lennem, semmiképpen sem engedem át neki a címet, a korona egyedül engem illett!

– Rendben. Adok egy utolsó lehetőséget, de ha elbuksz… Azt javaslom, vigyázz a lelkedre, szépségem!

A hirtelen feltámadt szél örvényleni kezdett, magával ragadva a lehullott faleveleket és ágakat, furcsa, fekete füsttel gomolygott körbe az angyalszobor körül. Krystal hátrébb lépve eltakarta az arcát, így próbálta védeni magát. Néhány pillanat múlva minden elcsendesedett. A szobor immár megszokott helyén, a talapzatán díszelgett vállán nyíllal teli tegezzel, mellyek hegyeiből újra jéghideg víz csordogált a kútba, minek mélyén százával meg-megcsillantak a kívánságokat szimbolizáló aranypénzek.

***

– Hölgyeim és uraim! Elérkeztünk a 2018-as PyeongChang-i Olimpia Műkorcsolya- és Jégtánc egyéni versenyszámainak utolsó két előadásához, köszöntsék nagy tapssal Jessica Jung-ot! A gyönyörű, ifjú hölgy készeres világbajnok, vajon megszerzi az első olimpiai aranyérmét is?

A narrátor hangja visszhangot vert a hatalmas, jéggel borított csarnokban, a lelátókon emberek sokasága várta a produkciót. Vakuk villogtak, hangos üdvrivalgás töltötte be a termet, mikor meglátták a jégre fellépő Jessicát káprázatos, ezüstszín ruhájában a bemelegítő köröket róni. A pálya közepén elegáns mozdulattal kezdőpozícióba állt és összpontosított, majd Beethoven Holdfény Szonátájának első akkordjait meghallva elkezdte rutinját.

Krystal a pálya szélén állva nézte nővére elbűvölő jégtáncát, emlékezetébe véste az összes kecses mozdulatot és a királynőket megszégyenítő eleganciát, figyelte az ugrások pontosságát és a plusz elemeket, amik egyre növelték a pontszámot. Négyfordulatos Toe Loop, Tripla Flip, Dupla Lutz és két Tripla Axel. Mindegyik tökéletesen sikerült, ezzel az eddigi legmagasabb eredményt érte el.

– Nincs más választásom, meg kell ugranom, csak így győzhetek. Tökéletesnek kell lennem! – Kezét ökölbe szorította, önmagát bíztatta, csak a cél lebegett a szeme előtt; legyőzni a nővérét, bármi áron. Elmélyült gondolataiból Jessica fülsértő hangja szakította ki. A lány immár mellette, karjaiban rengeteg csokor virágot tartva egyensúlyozott a vékony éleken.

– Kit látnak szemeim! Csak nem Krystal, a kishúgom? Nem hittem volna, hogy túljutsz a selejtezőn. Kíváncsian várom a produkciód, bár esélytelen, úgysem győzhetsz le, hiszen minden, amit tudsz, én tanítottam. Mégis hogyan múlhatnád felül a mesteredet? Jobb, ha nem felejted el, hol a helyed, bár úgy is nemsokára ott leszel az elrontott Axel-ed után: a jégen fetrengve. Kéz és lábtörést, testvér! – Választ meg sem várva, hisztérikus nevetést hallatva távozott Jessica, előre ünnepelve a győzelmét, mit sem törődve húgával.

A hangszórókból ismét felszólalt a narrátor hangja, hogy az utolsó versenyzőt is felkonferálja; Krystal következett.

– Kedves nézőink! Kérem fogadják nagy szeretettel és tapssal az utolsó fellépőt, Krystal Jung-ot! Ez az ifjú tehetség élete első olimpiáján vesz részt, nővére Jessica Jung nyomdokait követve egyre magasabbra tör a jégtáncosok világában. Lássuk, felül tudja-e műlni testvére lehengerlő programját, hogy megnyernie az olimpiai aranyérmet!

Krystal csillámos, aranyszínű korcsolyában és hozzá illő flitteres ruhában, magabiztosan lépett a jégre; most nem hibázhat, mindent bele kell adnia, hogy nyerjen. A bemelegítő köröket téve körbenézett a lelátókon ülő embertömegen ismerős arcokat keresve, de hiába. Több éve nem beszélt egyetlen barátjával sem, mindenkivel megszakította a kapcsolatot, hogy karrierje építésére tudjon koncentrálni. Lelke mélyén azért mégis remélte, hogy egykori legjobb barátjai eljönnek neki szurkolni, hogy aztán egymás karjaiba borulva örüljenek a győzelmének… De mindez csak hiú ábránd maradt, amit jobb, ha gyorsan ki is ver a fejéből, nehogy elterelje a figyelmét.

Helyére állva felvette a kezdőpozíciót, vett egy mély levegőt, szemét behunyta és összpontosított.

– Gyerünk húgi, engedd el a korlátot! Fogom a kezed, ne aggódj!

– Várj, jaj, ez nagyon csúszik, nem fog menni! El fogok esni! 

– Csak hajlítsd be a téred és egy kicsit hajolj előre, így meg tudod tartani az egyensúlyod és nem fogsz elesni! Ha pedig mégis, akkor képes vagy felállni és tovább menni. Érted? Nem olyan nehéz ez, mint aminek látszik. A térded legyen mindig behajlítva, a többi magától menni fog. 

– Oké, azt hiszem kezdem érezni, hogy kell. Szóval! Térd behajlít, lendületvétel és indulás. Valahogy így? 

– Igen, nagyon ügyesen csinálod! Látod, nem is olyan bonyolult. Hamar belejössz, sokat fogunk gyakorolni, aztán majd tanítok neked ugrásokat is, mit szólsz? 

– Már alig várom! Most elengedem a kezed, kipróbálom egyedül. – Krystal óvatosan, immár segítség nélkül állt a jégen, majd néhány bizonytalan lépés után nagyobb lendületet vett és nekiindult. Nagy örömében, hogy egyedül korcsolyázik felnevetett és hátranézve ellenőrizni akarta, hogy Jessica figyeli-e, azonban ez nem bizonyult túl jó ötletnek. Egyensúlyát elvesztve a lába kicsúszott alóla, aminek következtében nagyot huppant a kemény talajra.

– Jézusom, jól vagy? – Nővére aggódó kérdésére nem tudott felelni, mert szűnni nem akaró nevetésben tört ki.

– Hát… Hát ez nagyon vicces volt! Biztosan lesz egy-két lila foltom holnapra.

– Na, állj fel, meg ne fázz! – Jessica kinyújtott kezébe kapaszkodva feltápászkodott a jégről, leporolta magáról a hideg törmelékeket és testvére kezét fogva folytatták a korcsolyázást.

A decemberi lemenő nap már rózsaszínre festette az ég alját ezzel jelezve a lányoknak, hogy hamarosan haza kell menniük. Néhány órája gyakoroltak csupán, de Krystal már nagyon ügyesen ment egyedül is, azóta nem esett el egyszer sem. Az utolsó köröket együtt korcsolyázták, közben Jessica mutatott néhány nehezebb formát, amit legutóbb tanult az edzésen.

– És ez pedig az Axel! – Korcsolyája külső élén siklott, majd felugrott, pördült egyet a levegőben, majd menetiránynak háttal, fél lábon érkezett vissza a jégre, tökéletes mozdulatsort bemutatva.

– Azta, ez csodálatos volt! Taníts meg rá, kérlek!

– Lassan a testtel, még csak ma korcsolyáztál először, várjunk ezzel még egy kicsit. De ígérem, hogy idővel megtanítok neked mindent!

– Rendben, már alig várom! Hé, van egy ötletem! Legyünk mindketten műkorcsolyázók és lépjünk fel versenyeken! Mit szólsz? Mi leszünk a világ leghíresebb jégtáncosai és megnyerjük az összes díjat! Együtt! Ugye benne vagy? – Krystal örömteli lelkesedéstől ragyogó arcát nézve Jessica csak kedvesen elmosolyodott és kesztyűs kezét kinyújtotta húga felé.

– Persze, benne vagyok! Mi leszünk a legjobbak, de előtte menjünk haza vacsorázni, anya már vár!

A jégcsarnokot betöltötte a hangszórókból felcsendülő zene. In Regards to Love: Eros. Ez az Ő dala. Szemét kinyitotta, tekintetét magabiztosan előreszegezve felkészült, hogy a szerelem istennőjét megszégyenítő mozdulatokkal elkezdje kűrjét. Ragyogó mosolyt varázsolt arcára, a zene ritmusára táncolta a koreográfiát. A pörgéseket forgások, majd egy Négyfordulatos Flip, Tripla Axel, egy Négyfordulatos Lutz-ot újabb Tripla Axel követte. Kezdett fáradni, de ezt semmi esetre sem mutathatta ki a zsűrinek, főleg nem hagyhatta, hogy nővére észrevegye, lassan eléri a határait.

A zene feszültsége egyre emelkedett, éreztette, hogy mindjárt itt az idő. Most, vagy soha. Krystal a pörgésből felegyenesedve a produkció végéhez közeledve felkészült az utolsó nagy ugrásra, mely a történelemben eddig még senkinek sem sikerült. Éppen ezért kellett neki megugrania, egyedül ezzel múlhatta felül Jessicát. Az utolsó körbe érve az eddiginél is jobban koncentrált, kizárta a nézők hangos bíztatását, a villogó vakukat, a lelátó első sorából minden mozdulatát árgus szemekkel követő nővérét. Csak a lélegzetvételeire figyelt, fülében hallotta a szíve vad dobogását. Most, vagy soha. Hátrafelé korcsolyázva hirtelen megfordult, majd nagy lendületet vett és felugrott.

Négy és fél fordulat.

Az idő, mintha megállt volna, a zajok érthetetlen morajként érték fülét, nem értette, hogy mi történik körülötte. Kűrje befejező mozdulatába fagyva állt, éltető oxigénért kapkodva próbálta csillapítani szapora szívverésének vad dübörgését. Révületéből a narrátor erős hangjától sípoló mikrofon recsegése szakította ki.

– Elképesztő, egyszerűen káprázatos előadás volt! Nem hiszek a szemeimnek, muszáj lassított felvételként visszajátszanunk azt a befejező ugrást. Nem tudom felfogni… Ez tényleg az, aminek látszik. Egy hibátlan, Négyfordulatos Axel! Ezzel a hihetetlen teljesítménnyel Krystal Jung beírta magát a műégkorcsolyázók történelmébe! Az összesített pontszámok alapján, pedig a 2018-as PyeongChang-i Téli Olimpia egyéni műkorcsolyaverseny női győztesének járó első helyezettet is elnyerte! Gratulálunk ezért a lehengerlő előadásért!

Kábulatából a hirtelen nyakát húzó súly ragadta vissza a valóságba. Körbenézve konstatálta, hogy jobbján fintorgó nővére, balján pedig egy spanyol nő áll, egy-egy éremmel a nyakukban. Lenézett a sajátjára, amely meglepően nagy és nehéz volt. Arany. Kezébe fogva néhány pillanatig csak bámult rá, próbálva minden egyes apró szegletét az emlékezetbe vésni, megörökíteni az örömteli pillanat hevében azt a mindent elsöprő érzést, amit Jessica legyőzése és az első olimpiai aranyérem elnyerése okozott.

Megcsinálta.

***

Már késő este volt, mikor az önfeledt boldogságtól szökkelve a parkon átvágva igyekezett haza. Mindent eltervezett; először is vesz egy forró fürdőt, hogy kellőképpen átmelegedjen, majd eszik néhány finom falatot még lefekvés előtt. Tervei szerint másnap reggel tízig ki se kel az ágyból. Annyira lefoglalták gondolatai, hogy oda se figyelve haladt el a szökőkút mellett.

Valami nem stimmelt.

Hirtelen megtorpanva fordult meg a tengelye körül, döbbenten meredt a talapzatra, ahol az angyalszobornak kellett volna lennie, most azonban hűlt helye volt. Úgy éreztődött, mintha hirtelen több fokkal hűlt volna le a hőmérséklet, a légkör megváltozott, dermesztő borzongás futott végig a lányon. Erős mennydörgés rázta meg a földet és villám hasított keresztül a szürke fellegeken. A semmiből termett előtte az angyalkinézetű istenség tegezzel a vállán, szárnysuhintásaival keltett légörvények ragadták magukkal a lehullott leveleket.

– Krystal! Kedvesem, már nem is köszöntesz? Így hálálod meg segítségemet, amivel közelebb juttattalak hőn áhított célodhoz?

– Nem! Nem felejtettelek el, Uram! Hálásan köszönöm, amit értem tettél! Végre megmutathattam a nővéremnek, hogy mire is vagyok képes és felül tudtam múlni őt.

– Ezt már szeretem! Most rajtad a sor, hogy kifizesd az adósságod.

– Mégis mit adhatnék neked? Hiszen csak egy szobor vagy, látszólag nincsen szükséged semmire. Hiába adnék pénzt, nem vennéd hasznát, mert nem vagy ember!

– Hogy merészelsz ilyen hangot megütni velem szemben?! A sötétség gyermeke, az egyik legősibb istenség vagyok én, előbb voltam, minthogy ez a Föld megszületett volna. Számomra a halandó emberek annyit érnek, mint porszem szélvészben. Mégis, szememben fényesebben ragyogsz a világ összes aranyánál, megbabonáz gyönyörű szépséged, elkápráztat szenvedélyed. Létem célja, hogy szerelmet ébresszek az emberekben, istenekben, de mámoros érzéseket ébresztő nyilam hegye visszafordulva engem talált el, s örök életem egyetlen szerelmét a te lelkedben ismertem fel. Egyedül csak téged áhítalak, Krystal!

A letaglózott lány hallva az isten kívánságát lélegezni is elfelejtett, fejében visszhangoztak a felfoghatatlan és értelmetlennek tűnő mondatok. A döbbenet és kíváncsisággal kevert félelem elhomályosította gondolatait, képtelen volt válaszolni, a még meg sem formálódott szavak leheletként foszlottak semmivé a fagyos levegőben.  Dermesztő bűvölet csapdájában érezte magát, ahonnan nincs kiút; lángoló szerelemmel átitatott aranyvessző találta el, pont a szívénél. 

Ámor nyila.

Látása elhomályosult, testét pillekönnyűnek érezte, mintha többé már nem hatna rá a gravitáció. Elveszítette mozdulatai felett a kontrollt, már nem uralta cselekedeteit, erős akarata elpárolgott. A felhők között utat törő Hold fénye túlvilági glóriát festve ezüstösen ragyogóvá varázsolta a szürke angyalszobrot, melynek karja most vágyakozón a lány felé nyúlt. Láthatatlan erő vezette a vékony, reszkető kezeket beleillesztve a hatalmas kőtenyérbe; bársonyos érzékiség és durva erő simult egymáson.

Az angyaltestű férfi Krystal-t átkarolva egyetlen szárnycsapással a piedesztálon termett. Vállán tegez lógott, szárnyait védőn a törékeny női alak köré fonta, tenyerét a szívalakú arcon pihentetve vonta magához közelebb, hogy megízlelhesse a felhő-puhaságúnak tetsző, cseresznyepiros ajkakat. Érzéki csókkal olvadt egymásba a két lélek, hogy a mámoros pillanatba merevedve együtt alkossák a szökőkút örök díszét.