„A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság azonban igazabb a szó szerinti valóságnál.”
– Vincent Van Gogh
Gyerekkoromban a nagyapám mindig azt tanította, ha egy hang azt mondja belülről, hogy „nem tudsz festeni”, akkor okvetlenül álljak neki, és a hang elnémul. Cigarettától rekedt szavai még most is itt visszhangoznak a fülemben és szinte érzem a bőrkeményedéses ujjait enyémeken, amint az ecsetvonásaimat vezeti a maszatos vásznon. Kétségbeesett mozdulataim a bennem dúló összevisszaságot tükrözik. A legsötétebb árnyalatokat használom, amiket csak felismerek, de még ezekkel sem vagyok képes kiadni magamból azt a kínt és csalódást, ami füstként tölti ki a tüdőmet minden lélegzetvételkor. Halványszürkét és törtfehéret viszek fel, afféle reményteli kiáltásként, ami kontrasztot alkot a szenvedés fekete káoszával.
Ruhám ujjával megtörlöm a hidegen verejtékező arcomat, majd enyhe nyomást gyakorlok kézfejemmel a szememre, hogy kitisztuljon a látásom. Megtántorodom a hirtelen rám törő szédüléstől, meg kell kapaszkodnom, hogy megtartsam egyensúlyomat, de elvétem a mozdulatot, amitől leverem az asztalról az eszköztartókat. A földön tapogatódzva keresem a szétszóródott ecseteket, mint éhező a kenyérmorzsákat. Nyirkos kezemmel olyan szorosan kapaszkodom minden megtalált darabba, attól félve, hogyha elengedem, menthetetlenül belezuhanok a feledés szakadékjába.
Hangtalanul szánkáznak végig arcomon a perzselő könnyek, szinte marják lelkemet, mintha az lenne a céljuk, hogy felemésszék a fájdalmamat. Hiába, a terheimtől senki sem szabadíthat meg, mert a genetikámba van kódolva a veszteség. Agóniámból az ajtót érő ütések riasztanak fel, amit valaki kívülről próbál betörni. Kimerülten feltápászkodom a földről, hogy folytassam a festményemet, mielőtt teljesen elborít a ködfátyol. Kintről egyre hevesebb hangok szűrődnek be, de nem fordítok rá figyelmet, kizárok mindent, ami eltántoríthat szenvedélyemtől. Nincs időm mással foglalkozni, átadom magam az alkotásnak, ami mindig is olyan volt számomra, mint egy oázis az élet száraz sivatagjának közepén.
Tompán érzékelem, ahogy az ajtó megadja magát és recsegve betörik, majd egy erős szorítás karomon, s a világ megint megfordul körülöttem, ahogy hátraránt a betolakodó.
– Mégis mi a fenét művelsz, Hyunjin? Napok óta próbállak elérni, hol van a telefonod? Miért nem reagáltál a hívásaimra? – kiáltja le Bangchan a fejemet. Haragját őszinte aggodalom szövi át, ami bűntudatot ébreszt bennem. – Jól vagy? Ettél te egyáltalán? Mi történt? – záporoznak megállíthatatlanul a kérdései, mintha esőt zúdítana rám.
Magam sem tudom, hogy miért, de megnyugtat a jelenléte. Ilyen volt Bangchan, egy kibaszott angyal, aki mindig a megfelelő helyen és időben bukkan fel, a legnagyobb káoszban, amikor minden összeomlani készült körülöttem, de legfőképp bennem.
– Hagyjál, jól vagyok! – mondom a többnapi szótlanságtól rekedten. Kirántom magamat karja fogságából, de az éhség és a fáradtság elhatalmasodik rajtam, olyan hirtelen gyengülök el, hogy időm sincs felfogni; el fogok ájulni.
Arra ébredek, hogy hideg víz csapódik az arcomba. A stúdióm padlóján fekszem Bangchan oltalmazó karjaiban, aki folyamatosan a nevemen szólongat. Észlelhette, hogy magamhoz tértem, mert a hátamat a falnak vetve felültet, majd egy palack vizet itat meg velem. Nem ellenkezem, úgy döntöm magamba a hűsítő folyadékot, hogy levegőt sem veszek. Fel sem tűnt, hogy mennyire szomjas és éhes vagyok, annyira belemerültem a festésbe. Mintha csak a gondolataimban olvasna, legjobb barátom egy csokoládét nyom a kezembe, amit két harapással eltűntetek.
– Most már jobb? – kérdezi Chan megenyhülve, de még mindig ott van az aggodalmas él a hangjában.
– Igen, köszönöm. Ne haragudj, hogy nem válaszoltam a hívásaidra. Egyedül akartam lenni – mondom, kerülve a szemkontaktust. – Most már elmehetsz. Még be kell fejeznem a festményemet – jelentem ki határozottan.
– Biztos lehetsz benne, hogy nem megyek el. A munkád megvár, elmegyünk enni valami normálisat is, miután lezuhanyoztál – mondja ellentmondást nem tűrően, és a csuklómnál fogva felhúz a földről.
– Nem! – rántom ki magam a kezéből. – Nem megyek sehova! Nem akarom, hogy felismerjenek, most nincs kedvem megjátszani magamat.
– Nem kell tudnia senkinek arról, ami benned zajlik, Hyunjin. Még nekem sem – teszi hozzá szomorú mosollyal. Úgyis meg fogja tudni. Ha van valaki, aki előtt nyitott könyv vagyok, akkor az Ő. Talán még önmagamnál is jobban ismer engem.
– Mi értelme hazudni, amikor az igazság rosszabb, mint bármilyen hazugság? – kérdezem kétségbeesetten, és letörlöm a szememet szúró könnyeket, azt kívánva, bárcsak azok homályosítanák el a látásomat.
– Bármi is a probléma, találunk rá megoldást. Minden rendben lesz! – mondja, miközben meleg ölelésbe von.
– De ez nem! – hadakozom. – Te olyan színesben látsz mindent, hyung. Nekem ez csak egy sötét világ! Nem is tudod, mennyire. – A hangom elcsuklik a torkomat égető szomorúságtól, szinte levegőt is fáj vennem.
– Tudod, mindig csodáltam a látásmódodat. És most nem csak a festményeidre gondolok. Olyan vagy, mint egy prizma, ami magába gyűjti a világot, és úgy adod vissza annak a fényét, hogy még a felfoghatatlan dolgok is értelmet nyernek rajtad keresztül. Ez a te tehetséged. Mindegy, hogy festesz, zenélsz, vagy énekelsz, esetleg mást csinálsz. Ezt senki és semmi nem veheti el tőled. – Monológja közben végig a szemembe néz, és bár a hangja nem bicsaklik meg, halványan látom, ahogy könnyek gördülnek le az arcán. Tudja.
Megfeszül közöttünk a ki nem mondott igazság és a reményteljes jövő hazugsága, ahogyan egymást fürkésszük; én a válaszokat kutatva, ő a kérdéseket magába fojtva. Elfogytak a szavak, de nincs is rá szükségünk, mert a lelkünket maró kín mindennél hangosabb.
Az univerzum legnagyobb képmutatása az, amikor a szar dolgok a jó emberekkel történnek, mint annak idején a nagyapámmal is.
Ha az életemről dokumentumfilm készülne, akkor keservesen rossz happy endje lenne, mert a kielégítő „vége” felirat helyett a narrátor egy orvosi diagnózissal zárná le festőművészi karrieremet:
Huszonnégy éves korában örökletes szemideghártyagyulladást diagnosztizáltak nála, amely rövid időn belül teljes vaksághoz vezetett.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése