Kabócaének – Junhwan

 

Ajánlott zene: Halsey– Lilith

 

 

„A találkozásunk olyan forró volt, mint a nyárközépi nap

És olyan szomorú, mint a kabócák hangja,

Amikor fülledt nyár van,

Távoli természetesség volt a kabócák hangjának visszhangjával.”

 

Behunyt szemekkel élvezem a forró napsugarak ölelését és a langyos szellő simogatását felhevült testemen. A körülöttem lévő csendbe a természet zenéje visz életet; a fű zizegése, ahogy a szél végigfésüli lágy ujjaival a szálakat, a kabócák magányos éneke és a boldogan repdeső madarak csicsergése fülledt harmóniát alkot azzal a nyomasztó érzéssel, ami a szívemben van. Mélyen belélegezem a semmivel össze nem téveszthető nyár-illatot, amitől még bódultabbnak érzem magam, s legszívesebben elaludnék, ha kiskutyám nem kezdené el ráncigálni a rövidnadrágom szárát, ezzel felébresztve az ábrándozásomból. Lenézek kedvesemre, aki büszke csaholással jelzi, hogy megtalálta a labdáját és várja a megérdemelt jutalmat érte.

– De ügyes fiú vagy! – Elismerően megsimogatom fehér buksiját és adok neki pár falat kekszet. – Bbang Daeng, ül! Kérem! – utasítom, mire a kezembe helyezi a piros labdát. Nagy szemeit a játékra mereszti, ahogyan elhúzom előtte párszor figyelemfelkeltően, és izgatottan ficánkolni kezd, alig várva, hogy eldobjam neki.

– Gyerünk, hozd vissza! – hajítom el újra, Bbang Daeng pedig szökdelve utána iramodik.

Mosolyogva nézem, ahogy kis felhőpamacsként ide-oda ugrándozik a labdát követve, és úgy csóválja hozzá a farkát, mintha nekem integetne messziről. Imádok vele lenni. A legjobban azt szeretem figyelni, amikor alvás közben úgy mozgatja az orrát, mintha álmában nyomot követne. A hatalmas szemeibe merülve néha úgy érzem, tudja, hogy mire gondolok, vagy mire van szükségem. Mintha az ő hatodik érzéke az lenne, hogy olvas a lelkemben. Amikor társaságra vágyom, rögtön hozza a játékait, ha boldog vagyok, akkor odabújik hozzám, hogy megsimogassam a füle mögötti kedvenc pontján, amit nyalogatással hálál meg, ha pedig szomorú vagyok, akkor csak az ölembe fészkeli magát, hogy velem legyen, amíg jobban nem leszek.

Gondolataimból Bbang Daeng éles ugatása ránt ki, mire futva hívogatni kezdem őt. Egy másik kutyával kergetőzik, és bár ártalmatlannak tűnik, mindig elővigyázatos vagyok azokkal szemben, akiket nem ismerünk, mert sose lehet tudni, hogy milyen a természete.

– Bbang, gyere ide! Gyere! – fütyülök neki és megzörgetem a jutalomfalatos tasakot, hogy magamhoz csábítsam, de nem csak az én kiskutyám kezd el felém rohanni, hanem a másik is. Leguggolok Bbanghoz, és miközben adok neki pár falatot, gyorsan visszacsatolom rá a pórázt, amikor a zsemleszínű kutya is megérkezik.

– Hé, elég! Ül! – mondom az ebnek, aki a kezemben tartott csomag felé ugrándozik. – Marad! – Magasra tartva próbálom megóvni a kaját, mire az ölembe ugrik, én meg egyensúlyomat elvesztve kutyával együtt borulok hátra a fűbe. – Szállj le rólam, hé! – nem hallgat rám, helyette kíváncsi orrát nyakamhoz fúrva szaglászik, majd megnyalja az államat.

– Jukbang! Vissza! – kiabálja valaki, mire a kutya végre leugrik a mellkasomról. – Nagyon sajnálom, nem esett bajod? – kérdezi mellém érve egy fiú, és felém nyújtja a karját, hogy segítsen felállni. Sokkal alacsonyabbnak tűnik nálam, nem hinném, hogy elbírja a súlyomat, ezért inkább magamtól tápászkodom fel a földről, majd leporolom a ruhámat és megtörlöm az arcomat.

– Jól vagyok, kösz. De jobban figyelhetnél a kutyádra, nem biztos, hogy más örül annak, ha így lerohanják – jegyzem meg félszegen.

– Én örülnék neki, ha valaki így levenne a lábamról – mondja egy széles mosoly kíséretében, amitől az arcán lévő anyajegye a szeme sarkába csúszik.

Most, hogy jobban meg tudom nézni, még inkább feltűnik, hogy majdnem egy fejnyi köztünk a különbség. Tekintetemmel követem a mozdulatát, ahogyan kezével világosbarna hajába túrva elsepri izzadtságtól gyöngyöző arcából a tincseket, és ezzel a pár perce érzett aggodalmam is elillan.

– Az a kedvenc nasija, bármit megtenne érte. Remélem, nem haragszol – mondja bocsánatkérően a nadrágomon lévő szakadásra mutatva.

Megenyhülve ránézek a barna kutyusra, aki éppen a lábam és Bbang Daeng körül ólálkodik. Lehajolok hozzá, és miután megszagolta a kezemet, megsimogatom a fejét.

– Szia, te kis heves. Kérsz? – kínálom meg pár falat keksszel. – Hogy is hívják? – kérdezem a gazdájától.

– Jukbang – mondja a fiú, akiről szintén nem tudom, hogyan szólítsam.

– Aranyos, akkor ezért rohant nekem. Hasonlít a nevük – mondom megvakargatva a fülénél, majd felegyenesedve a gazdája felé fordulok. – Az én fiacskámat Bbang Daengnek hívják. Nem akartam ellenséges lenni, csak féltem őt az ismeretlen kutyáktól, mert egyszer rátámadott egy. De Jukbang barátságosnak tűnik – nézek az egymást szagolgató kutyáinkra, akik máris összehaverkodtak. Legalább neki könnyen megy.

– Igen, Jukbang imád másokkal játszani. Örülök a találkozásnak, Bbang Daeng! – integet a kutyusomnak, de az ügyet se vet rá, annyira el van foglalva új barátjával.

Elbambulva fürkészem tovább a fiút, keresve a szavakat, de nem igazán jut eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Különös érzés fog el, nem akarom, hogy megszakadjon ez a pillanat, ahogyan a kutyákról visszavezeti rám a tekintetét, és megkeresi az enyémet, miközben széles mosolyra húzza ajkait. Még annál is jobban tetszik az anyajegye, mikor felfedezem, hogy apró szív alakot formáz. Általában tartom a távolságot az emberektől, barátaim sincsenek, de ezt a fiút meg szeretném ismerni. Van benne valami, ami elsőre megfog, mint egy absztrakt festmény, amiről talán nem is tudom pontosan, hogy mit ábrázol, de megszólít, érzést vált ki.

Izgatott vagyok és ideges, mintha egy olyan ajtó előtt állnék, ami mögött nem tudom, hogy mi vár, de a kíváncsiság és az ösztönöm azt súgja, hogy nyomjam le a kilincset és lépjek az ismeretlenbe, míg egy másik hang marasztalni próbál a küszöb ismerős és biztonságos oldalán, ahol minden ugyanolyan sivár, mint eddig, ahol a legnagyobb veszélyt én jelentem önmagamra nézve. Remeg a kezem a hezitálástól, a félelem súlya tartja oldalam mellett, megakadályozva engem az első lépés megtételében. Miért olyan nehéz ez?

– Még be se mutatkoztam. A nevem Kim Jinhwan – mondja enyhén meghajolva, amitől magamhoz térek.

– Én Koo Junhoe vagyok – viszonzom a gesztust bizonytalanul.

Elönt a szégyen és a düh keserű hulláma, amiért megint gyáva voltam kezdeményezni. Forró a testem, mintha láz kínozna, de valójában feltörő önvádjaim kereszttüzében próbálok túlélni. Hirtelen hideget érzek az arcomra és karomra cseppenni, közben Jinhwan fehér pólóját is egyre több szürke folt borítja be.

– Esik? – kérdezi, mire egyszerre nézünk fel az égre.

A pár perce még tiszta kék helyét füstszürke gomolyfelhők vették át szinte észrevétlenül. Nem tudok megmozdulni. Csak állok, arcomat a komorság felé fordítva, nem törődve a szemembe hulló felhőkönnyekkel, hiába csípnek. Magaménak érzem őket, ahogy végiggördülnek bőrömön és beszívódva részemmé válnak. Néha szeretnék csak egy növény lenni, hogy az életemet a nap és az eső határozza meg, hogy a nehéz döntések meghozatala helyett a szélre tudjam bízni a sorsomat.

A következő pillanatban úgy rákezd a zápor, hogy azon nyomban bőrig ázunk. Eszembe jut, hogy nem egyedül vagyok, gyorsan kitörlöm arcomból a vizet, és felkapom ölembe a kutyámat.

– Futás! – kiáltja Jinhwan Jukbanggal a hóna alatt, majd csuklómnál megragadva húzni kezd a rétet határoló fák felé.

Lihegve és csurom vizesen huppanunk le az egyik tövébe, ahol már nem ér el minket a felhőszakadás. A kutyáink lerázzák magukról a vizet, és mellénk letelepedve pihennek ők is.

– Hú, ez jól rákezdett, pedig nem is mondtak mára esőt – szólal meg mellettem, megigazítva magán a nedves ruháját.

– Én pont ezt szeretem benne. – Tekintetemmel a megállíthatatlanul ömlő csapadékot kémlelem elgondolkodva. Szemem sarkából látom, hogy Jinhwan érdeklődve felém fordul, és várja, hogy folytassam. – Azt, hogy váratlanul érkezik és nem lehet mindig felkészülni rá. Mint a rossz dolgok az életünkben, egyszer csak minden a nyakunkba szakad.

Felhúzom lábaimat, és térdemre támaszkodva hallgatom az esőcseppek már visszafogottabb kopogását. Óvatosan oldalra sandítok az elbambult Jinhwanra, aki egy levelet tépked darabokra ujjaival.

– Ez lehet, hogy furcsán fog hangzani, de engem megnyugtat a szélsőséges időjárás. – Visszafordulok az eső felé, ami gyengén szemerkél. – Ebből tudom, hogy a természet nem hazudik, és egyszer tényleg vége lesz a viharnak, ahogy a napsütés se tart örökké.

A közénk beálló csendet nem töri meg. Nem tudom, hogy azért, mert nem tudja, mit reagáljon, vagy egyszerűen csak nincs mit mondania. Nem szeretem az üres fecsegést, és most a hallgatása az, amire a legnagyobb szükségem van, mert érzem, hogy figyel rám; sejti, hogy még nincs vége a gondolatmenetemnek.

– Az emberek azt mondogatják, hogy „minden rendben lesz”, de ez hülyeség. Van, ami soha nem lesz jobb – fejezem be elhalkulva.

A párás levegő nehéz, a kabócák zsivaja most még szomorúbban hangzik, mint a zápor előtt. Az eső pár perc alatt teljesen elállt, már csak a növények levelein összegyűlt cseppek és a nedves föld illata emlékeztet arra, hogy valaha esett. Újra Jinhwan felé nézek, aki fekete szemeivel engem fürkész. Zavarba jövök, de nem kapom el a tekintetemet. Íriszeinek mélysége azt sugallja nekem, hogy pontosan érti, miről beszélek. Szólásra nyitja a száját, de mielőtt válaszolna, félmosolyra húzza íves ajkait.

– Érdekes ember vagy, Koo Junhoe.

 

 

 

„Néha jobban szeretem azokat az embereket, akik velem lehetnek, azoknál, akikkel lenni szeretnék.

Néha jobban szeretem azokat az embereket, akik megmosolyogtatnak, mint azokat, akikkel mosolyogni szeretnék.”

 

– Ne ijedj meg, most félelmetes lesz – mondom képernyőre szegezett szemekkel, és egy nagy maroknyi pattogatott kukoricát tömök a számba.

Jinhwan egyik kezével eltakarja a szemét úgy, hogy ujjai közt épphogy kilásson, a másikkal karomat megragadva próbál biztonságot találni. A következő jelenetben a szereplőt megszállja egy démon, akinek a feje rángatózva forog körbe, de ami a legborzongatóbb az a hang, ahogyan visít mellé. Még én is libabőrös leszek, pedig már háromszor láttam ezt a részt. Jinhwan nehezebben viseli, még a fogcsikorgatóan éles hangeffekteknél is hangosabban sikít fel mellettem, és úgy megugrik, hogy az egész tál kaját rám borítja.

– Mondtam, hogy ne ijedj meg – nézek rá nevetve. Leírhatatlanul vicces az arca, mint aki mindjárt elsírja magát.

– Idióta, könnyű azt mondani. Majdnem meghaltam – mondja kezét hevesen emelkedő mellkasára szorítva.

– Pedig nem is téged szállt meg a démon. Ne aggódj, úgy is kiűzik a végén. – Megnyugtásnak szánom, de a hangomban megbúvó csipkelődést képtelen vagyok elrejteni. Igyekszem minden adandó alkalmat kihasználni, amikor szívathatom, mert hiába idősebb nálam, nem veszi komolyan, ami nagyon szimpatikus benne.

– Remek, akkor ki is kapcsolhatjuk, már tudom a végét. – A távirányítót keresve elkezd matatni a kanapé párnái közt, de az nálam van. A moziklub felelőseként felhatalmazást éreztem arra, hogy kisajátítsam a film idejére. – Nálad van, igaz? – kérdezi felém fordulva, miután az összes résbe benyúlt, de nem találta a kapcsolót.

– Nem tudom, miről beszélsz, szerintem Bbang Daeng vitte el, biztos játéknak hitte – próbálok mentegetőzni az alvó kutyusomra mutatva, de Jinhwan átlát rajtam. Az elmúlt néhány hónap alatt, amit együtt töltöttünk a megismerkedésünk óta, mintha megtanult volna olvasni a szememből és a gesztusaimból, mert mostanában rögtön észreveszi, ha hazudok vagy eltitkolok valamit.

– Na persze. Gyerünk, ide vele! – nyújtja felém a tenyerét.

– Nézd! – kiáltom a tévére mutatva, mire Jinhwan is odakapja hirtelen a fejét, teljesen beleesve a csapdámba. A filmben éppen legyilkolnak valakit vérrel borítva be a falat, melynek egykori fehér színére már csak barátom sápadtsága emlékeztet.

– Te mocsok, ezt még visszakapod – üti meg a vállamat újra rám figyelve. Már nem bírom visszatartani, kiszakad belőlem a nevetés, amit csak tetéz sértettnek tettetett arcával. Annyira aranyos, amikor így összehúzza ajkait, úgy néz ki, mint egy dühtől gőzölgő főtt gombóc. Belemarkol a kiömlött kukoricába, és dobálni kezd vele, amiket a számmal próbálok elkapni, hogy ne menjen kárba.

Szórakozásunkat a telefonjának egyre hangosabb zenéje zavarja meg. Jinhwan kihalássza farzsebéből az üvöltő készüléket, aminek felvillanó képernyőjéről az a szó bámul rám hivalkodóan, amit egyszerre gyűlölök és szeretek. Anya.

– Bocs, ezt fel kell vennem – mondja Jinhwan, és gyorsan fogadja a hívást. Megállítom a filmet, mire felkel a kanapéról, hogy félrevonuljon, de olyan hangos az anyukája, hogy a vonal túlsó végéről hozzám is elhallatszik, bár nem értem a szavakat. Nem mintha rám tartozna.

Egyedül maradok a gondolataimmal, amik úgy kúsznak fel gerincem mentén, mint a filmbeli démonok, azzal a céllal, hogy megszálljanak, kitöltsék elmémet és teljesen uralmuk alá hajtsanak, hogy soha többet levegőhöz se jussak. Azért szeretem a horrorfilmeket, mert a bennük történő borzalmak elterelik a figyelmemet a saját múltam árnyairól, még ha csak rövid időre is, most viszont a legrosszabb rémálmom kezd valósággá válni. Nem engedhetem, hogy Jinhwan teljes egészében lásson, sebezhetően és rettegve.

Körmeimet a tenyeremen lévő hegekbe mélyesztem, tekintetemet az dohányzóasztalon lévő töklámpás mécsesére koncentrálom; maró fájdalom és forróság. A lánggal együtt lélegzem. A régi, sötét emlékek helyett újakat hívok elő, hogy visszarántsam tudatom a nappaliba, ahol csak Bbang Daenget, Jukbangot és Jinhwant látom magam körül.

– Jól vagy, Junhoe? – búgja fülembe recés tónussal, nyakamat csiklandozó lehelettel a fiú, amitől olyan, mintha hangyák mászkálnának testemen. Ijedtemben összerándulva még több popcorn repül a szőnyegre, amire eddig alvó kiskutyám felkapja buksiját, és vérbeli porszívóként ráveti magát.

– Oké, ezt megérdemeltem – válaszolom beletörődő mosollyal és követem mozgását, ahogy megkerülve a szófát mellém telepedik még langyos helyére.

Szemei engem vizslatnak, és bár ő is mosolyog, anyajegye nem csúszik boldogan feljebb. Tekintete kíváncsi aggodalmat üzen nekem, tenyerem izzadni kezd a levegőben lógó, ki nem mondott kérdésektől. Órának tűnik az a pár másodperc, amíg egymást fürkésszük a halloweeni gyertyák sejtelmes árnyékában. Én arra várok, hogy ő kérdezzen, ő arra vár, hogy magamtól szólaljak meg. Végül Jinhwan töri meg a titkoktól súlyos csendet.

– Popcorn van a hajadban. – Kezével tincseimet súrolja, ahogy leveszi róla az ételt, majd szélesen elvigyorodva szájába dobja a falatot.

Csak egyetlen pillanat, mégis lelkem simogatásának érzem. A feszültségem boldog nevetésben oldódik fel, amiért hálás vagyok a fiúnak, akit a barátomnak nevezhetek.

 

 

 

„Amikor a sötétség megvilágít téged,

Kérlek, oszd meg velem a sötétséget.”

 

Mindenhol sörösdobozok hevernek körülöttünk, némelyik összenyomva a kanapé alá csúszva, néhány még bontatlanul, de a legszerencsésebbek kezeink közt vannak, melyeket egymással versenyezve húzunk le, hogy aztán elégedetten az asztalra csapjuk a kiürült fémet. Már egyikünk sem józan, a berúgás keskeny határán egyensúlyozunk meg-meglökve a másikat biztatásként egy újabb kör alkoholra. Kissé bizonytalanul nyúlok a köztünk lévő tálba egy rántott csirkecombért, amibe jóízűen harapok bele. Fellángol a szám és könnybe lábad a szemem, vagy mert annyira éget, vagy a csípősségtől, de nem bánom, mert ez a hirtelen fájdalom elég maró és éles ahhoz, hogy elfedje azt, ami a szívemet igazából sebzi folyamatosan.

– Úristen, de forró! – lihegi Jinhwan kinyújtott nyelvét legyezve. Teli szájjal nevetve nézem és segítőkészen odanyújtom neki a sörét, amiből nagyot kortyol, hogy lehűtse magát. – Nagyon melegem van – mondja a halántékán csorgó izzadtságcseppeket törölgetve pulóvere ujjával.

– Kinyitom az ablakot – állok fel imbolyogva, és az erkélyhez megyek, majd a függönyt elhúzva kitárom az ajtót, hogy beengedjem a fagyos, de friss levegőt. Kilépek a kis teraszra, és a korlátnak támaszkodom. Szinte rögtön magamhoz térek a hideg hatására, ami jeges ujjaival végigzongorázik tagjaimon.

Dermedten nézem a koromfekete égen felvillanó fényeket, amelyek szivárványszín árnyalatai homályba veszve hullanak alá fehér hamuként. Petárdák és robbanások visszhangja kíséri az éjféli csendet, amibe az alkoholmámorban úszó emberek zaja vegyül. Jinhwan apró kezét érzem meg vállamra nehezedni, ahogy mellém érve átkarol és velem nézi a tűzijátékot.

– Boldog új évet, Junhoe! – szólal meg a fiú fejét nekem döntve, és viszonozva a fél-ölelését, közelebb húzom magamhoz.

– Neked is boldog új évet, Jinan! – szinte sóhajtva ejtem ki a szavakat, őszintén remélve, hogy kívánságunkat a csillagok is hallják.

– Kérdezhetek valamit? – fordul felém érdeklődve, amire bólintva válaszolok. – Miért nem szereted a szilvesztert? – A tél ellenére lever a veríték, de szerencsére ő ebből semmit nem érzékel. – Feltűnt, hogy az elmúlt években egyszer sem jöttél el velem buliba ilyenkor, és ma is csak úgy egyeztél bele a közös programba, ha a lakásban maradunk.

Ökölbe szorítom a szabad kezem, körmeimet a tenyerembe vájva emlékeztetem magam arra, hogy biztonságban vagyok. Mélyen belélegzem a mentolos levegőt, melybe Jinan hajának narancs illata társul, és recés sóhaj kíséretében letöröm a rozsdás lakatot lelkem hátsó ajtajáról, amely felszabadításától leginkább önmagamat óvtam.

Amióta csak ismerem, ő a kiskutyám mellett a legfőbb támaszom, az egyetlen ember, aki valaha érdeklődést mutatott irántam, aki a barátom lett, akit meg tudtam szeretni. Megérdemli, hogy ne rejtsem el többet előle azt, ami időnként sötétségbe borítja az arcomat.

– Azt tudod, hogy nem élnek a szüleim, ugye? – kezdek bele a szokottnál is recésebb hangon.

– Igen.

– Az igazi szüleim tényleg meghaltak, amikor kicsi voltam, sajnos őket nem ismerem. De azok, akik örökbe fogadtak, a világ legszörnyűbb emberei – vallom be keserűen. – Irtó szar, amikor hatévesen démonokkal kell farkasszemet nézned minden nap. Én legalábbis így éreztem. – Egy megtört szívdobbanásnyi szünet után folytatom, mielőtt az összes bátorságom elhagyna, amit Jinhwan jelenlétéből merítek. – Nincs sok emlékem, de néha a rémálmok felhoznak egy-egy képet abból az időből, amikor náluk laktam.

Kinyújtom elé remegő kezemet, felfedve a tenyerembe égett bűnöket. A bőrömet köralakú, kráterszerűen felgyűrődött vadhús színű hegek borítják. Hiába vannak ott már több mint húsz éve, ahelyett, hogy halványodtak volna, sokkal élénkebbnek és valóságosabbnak tűnnek, mint valaha.

– Ezeket a cigarettacsikkjeik hagyták, amiket elnyomtak rajtam. – Jinhwan reszkető ujjaival óvatosan végigsimít a sebeken, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz nekem, de csak jólesően bizsergek az érintése alatt. – Szilveszter volt, amikor elhagytak. Kiraktak az árvaház elé, és köszönés nélkül elmentek. Nem tudom, hogy mit csinálhattam, amiért ezt érdemeltem. Csak arra emlékszem, hogy ott álltam egyedül a sötétben és borzasztóan féltem a tűzijátékoktól.

A felgyűlt könnyeim homályán keresztül látom, ahogy Jinhwan beharapott ajkakkal felnéz rám; virágszirom-arcán esőcseppekként szánkáznak végig a kimondhatatlan szavak. Tekintetében ugyanaz a tornádó pusztít, ami bennem is. Egymást éri a düh, csalódottság, a szomorúság és a magány, hol az egyik, hol a másik erősebben, ahogy felülkerekednek, de elmúlni sosem fognak, mert ott állunk mi a vihar szemében, és érzéseinkkel tápláljuk a katasztrófát.

 

 

 

„Habár tudtam, hogy nagyon csalódott lennék, ha elveszíteném,

Szüntelenül panaszkodtam és kényelmetlenül éreztem magam.

Úgy mentem előre, mintha megbabonáztak volna.

Kiderült, hogy minden olyan volt.”

 

– Tudom, hogy mindent elbasztam, amikor bevallottam, hogy szeretlek, de a rohadt életbe is, barátok vagyunk, nem? – mindenem remeg az indulattól, amit próbálok visszafogni, de Jinhwan nemtörődöm arcát látva csak mégjobban felmegy bennem az ideg.

– Attól, hogy a barátom vagy, semmi közöd nincs ahhoz, hogy kivel mit csinálok a magánéletemben. Kurvára nincs jogod megmondani nekem, hogy kivel feküdhetek le és kivel nem – üvölti az arcomba orkáni erővel. A park nem épp a legmegfelelőbb hely a veszekedéshez, de olyan hirtelen csapott közénk a feszültség, hogy nem tudtunk felkészülni rá. Mivel néhány járókelő megvetően fordul felénk, nyugalmat erőltetek magamra és halkabban válaszolok.

– Rendben. Nem érdekel, hogy milyen nőknek hagyod, hogy uralkodjanak feletted. De remélem tudod, hogy a testi vágyakozás csak külsőség és látszat.

– Mit tudsz te a szerelemről? Soha nem volt senkid – vág vissza sértetten, szemöldöke a magasba szökik, ahogyan rám néz sötét szemeivel.

– Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mi tesz téged boldoggá. És azt is világosan látom, hogy ezzel az életmóddal önmagadat csapod be – lenyelem a feltörő keserűséget és átható tekintetet vetek rá.

Az elmúlt hat év alatt megtanultam, hogyan olvassak benne, a mozdulatai és szavai mögött meghúzódó igazságokban és hazugságokban egyaránt. Tisztábban látom Jinhwant jelen pillanatban, mint ő saját magát, és ezt ő is tudja.

Közelebb lépek hozzá, bár vibrál a levegő körülötte, tenyereim közé fogom arcát. Hüvelykujjammal megsimítom szív alakú anyajegyét, ami olyan természetes karaktert kölcsönöz neki, mint a ránk hulló cseresznyevirágok szirmai a tavasznak.

– Junhoe – sóhajtja, és csuklómnál fogva egy mozdulattal eltépi a köztünk lévő köteléket.

Soha életemben nem hallottam még ilyen magányosnak a nevemet.

– Sajnálom. Én nem vagyok olyan. Nem lehetek olyan – hátrál bizonytalan léptekkel tagadásba temetkezve. – Nem tudom ezt csinálni – minden könnycseppjével eltör egy darab valóságot belőlem, amit az ő segítségével építettem fel.

Ahogy távolodó alakját nézem, megértem a rózsaszín virágeső szépségbe burkolt fájdalmát.

Nincs annál gyötrelmesebb érzés, amikor a műalkotás a művésze keze által pusztul el.

 

 

 

„Némán kiáltottam,

Ahogy letöröltem a könnyeimet;

Ez a végtelen csend és magány.”

 

Magamba roskadva ülök a napszáraz füvön, egyetlen hűséges társam a kiskutyám, aki fejét ölembe hajtva alszik. Az égbolt millió csillagját fürkészem, keresem a válaszokat az elsuttogott kívánságokra, melyek az űr sötétjébe veszve tűntek el. Hülye vagyok, amiért a remény csapdájába esve leengedtem a védelmemet, mert hittem a mosolynak, ami hazug délibáb volt, semmi több.

Túl sokat voltam már ezen az úton, mégis újdonsággal mar belém ez a múlhatatlan, testet szétfeszítő remegés. Nincs mit takargatnom, arcomat a fény felé fordítva hagyom, hogy lélekkönnyeimet a hold megvilágítva felfedje érzéseimet az univerzum előtt.

Ciripelő tücskök és énekeskabócák visszhangja sem képes elnyomni azt a zajt, amit egy magányos ember mélyről feltörő zokogása kelt.

_____________________________________

A részek közti versek Junhoe alkotásai.