Te vagy a biztonságom – Taekook

 

Ajánlott dal: Follow The Flow – Szélcsend

„BREAKING: BTS V és Blackpink Jennie kézenfogva sétáltak Párizsban”

„Kim Taehyung [BTS] és Kim Jennie [Blackpink] egy párt alkotnak”

„Új fotók és videók BTS V és Blackpink Jennie romantikus randevújáról”

„A fanok két táborra szakadtak BTS V és Blackpink Jennie szerelmi botránya miatt”

 

Telefonom kijelzőjén másodpercenként felugrik egy újabb rólam szóló hír, amit gyakorlott mozdulattal törlök ki, de mindhiába, azonnal jön kettő új helyette. Egész nap bombáztak az értesítések, többezer ember írt és hívott, közöttük láttam Namjoon hyung és Jungkook nevét is, de egy perc nyugtom sem volt eddig a feszített menetrend és a szponzorokkal való találkozók miatt. Döbbenten nézem a záporozó szalagcímeket, amik egyre mocskosabb dolgokat állítanak rólam, mire ingerülten rákattintok az egyikre és gyorsan átfutom, hogy legalább képben legyek, megint milyen történetet talált ki a média, amivel több nézettséget próbálnak maguknak szerezni. A hazug sorokat olvasva tehetetlen düh lobban fel bennem, amiért megint ezt teszik velem, velünk.

Idegesen a hajamba túrok, a telefonomat zsebre vágva felkapom a dzsekimet és anélkül, hogy bárkit is értesítenék, elhagyom a hotelszobámat, mert megfulladok a négy fal között. Az utcára kiérve fedetlen arcomat azonnal megcsapja a hűvös éjjeli levegő, amitől kicsit enyhül a fejfájásom, de még ez sem elég, hogy elcsitítsa a bennem dúló vihart. A külvilágot teljesen kizárva haladok valamerre, magam sem tudom hová, igyekszem minél messzebb kerülni a tomboló világ zajától.

Elborzaszt, hogy mire képesek az emberek csak azért, hogy pénzhez jussanak és hírnevet szerezhessenek maguknak, képes volt valaki megint leutánozni engem és hamis pletykát terjeszteni pénzért, a legrosszabb pedig az, hogy a többség még el is hiszi, amit az orruk elé tolnak, meg sem kérdőjelezik a források valódiságát. A munkám ezen árnyoldalát mindig is utáltam. Amikor valaki megvádolt minket valamivel, amit el sem követtünk, mindig nekünk kellett meghunyászkodnunk és bocsánatért esedeznünk, ki sem állhattunk az igazunkért, mert abból még nagyobb botrány kerekedett volna. Ezek az emberek még attól sem riadnak vissza, hogy életeket tegyenek tönkre, sőt, az szerez nekik örömet, ha láthatnak egy hírességet szenvedni. A nyers féltékenység és a becsvágy hajtja az ilyeneket előre, és belegondolva, hogy hány ártatlan életet követeltek már a hazug és a gyűlölködő szavak, felfordul a gyomrom.

A villámcsapásként belém hatoló aggodalom megállásra késztet, és csak akkor veszem észre, hogy egy játszótérre tévedtem. Gyorsan előrántom zsebemből a telefont és remegő kezeimet próbálom kontrollálni, miközben tárcsázom a gyorshívóról a legfontosabb személyt, akit már az első percben fel kellett volna hívnom, de az indulataim miatt teljesen megfeledkeztem róla. Keserű gombóc szorítja össze a torkomat, ahogy a szemem előtt látom az érzelmektől sötétbe boruló arcát, miközben a hazugságokat olvassa. Hiába nem igaz egy szava sem a cikkeknek, fontosnak érzem erről őt személyesen megnyugtatni, mert nagyon féltékeny típus, olyankor pedig hajlamos sokat inni és teljesen magába fordulni. A vonalban egy utálatos női hang közli, hogy nem elérhető a szám. Újra megpróbálom, de ezúttal is az üzenetrögzítő kapcsol be.

 Ujjaim teljesen elfehérednek a telefon szorongatásától; ironikus, hogy attól az eszköztől remélek biztonságot és megnyugvást, amiről az egész káoszról is tudomást szereztem. Legszívesebben darabokra törném és behajítanám egyenesen a Szajnába, ugyanakkor minden múló pillanatban azt várom, hogy csörögni kezdjen és megjelenjen Jungkook gyönyörű mosolya a képernyőn.

De nem szólal meg.

A kétségbeeséstől elgyengülök, mintha kihúzták volna alólam a talajt, csak sötétséget látok magam körül. Elbotorkálok arra, ahol a hinta körvonalát sejtem, és a hideg láncba kapaszkodva levetem magam az ülésre. Homlokomat a vasnak vetve próbálom csitítani a kiszakadni készülő szívemet, de a fájdalom továbbra sem csitul. Túl messze van. Félek, hogy mire hazaérek, késő lesz. Félek, hogy egyszer már túl sok lesz neki mindez, a sok hazugság és színjáték, amit ránk erőltetnek. Aggódom, hogy valami őrültséget csinál, hiába vagyunk már együtt évek óta, nem telik el úgy nap, hogy ne félteném. Ujjaimmal hajamba túrok, fejemet a térdem közé hajtom és a tarkómat masszírozom, ahogyan Jungkook szokta, amikor meg akar nyugtatni. Felidézem puha érintését a bőrömön, a testéből áradó meleget, szíve egyenletes dallamát és megpróbálva magamba szívni az illatát mély levegőt veszek, hogy elűzzem a mérgező gondolatokat. Úgy érzem, mintha az egész világ magamra hagyott volna.

Mozdulatomban az eget megrázó dörgés állít meg, mire tekintetemet a koromfekete felhőkre szegezem, amelyeket éles villámlás hasít ketté, majd megérzem az első arcomra hulló hideg cseppet, amelyet pillanatokon belül ezer követ. Amíg a bennem dúló háborúval voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy körülöttem is vihar készül kitörni. Beletörődve hagyom, hadd áztasson el teljesen az eső, hátha képes elmosni a kételyekből táplálkozó könnyeimet is. Talán nem véletlenül szokták a tüzet ellentűzzel eloltani, lehet, hogy a lélek-záporokat a természetes zivatar tudja elcsitítani.

Fejemet lehajtva, zsebre tett kézzel elindulok arra, amerre a visszautat remélem, és a gyémántként csillogó vízcseppek táncát nézem. Fogalmam sincs, menyi idő telt el vagy hogy hány óra van, de több lakás ablaka mögött gyúl fel villany és látszik mozgolódás, amiből úgy sejtem, már hajnal fele járhatunk. Hiába voltam fent egész éjjel, nem érzek fáradságot, csak azt szeretném, hogy minden rendben legyen, ahhoz pedig az kell, hogy minél hamarabb hazarepülhessek Koreába.

Alig pár méter választ el a hoteltől, amikor megtorpanok, mert nem tudom, hogy a szitáló esőfüggöny és az utcai lámpák játéka okozza ezt a délibábot, vagy a valóságot látom. A meglepettség és a megnyugvás egyvelegétől minden erőm elszáll, képtelen vagyok mozdulni. Félek, ha közelebb megyek, megtörik a varázs és szertefoszlik a felém siető, ismerős sziluett.

– Hogy kerülsz ide? – nyögöm ki még mindig döbbenten, hiszen éppen a világ másik felén kellene lennie.

– Aggódtam miattad. Láttam délelőtt a híreket és próbáltalak elérni, de nem reagáltál a hívásaimra. Úgy éreztem, hogy szükséged van rám, ezért felültem az első párizsi gépre. Hol voltál? Mindenki téged keres. Megsérültél valahol? – mondja fürkésző tekintettel méregetve, hogy jól vagyok-e.

– Csak sétáltam, hogy kiszellőztessem a fejem, sok volt minden egyszerre. Aztán hívtalak is, de nem vetted fel. Én is aggódtam miattad, féltem, hogy nagyon megvisel majd ez a sok hülyeség. Jungkook-ah, ugye tudod, hogy minden, amit írtak az hazugság? Még csak nem is találkoztam Jennie-vel... – sorolom kapkodva mindazt, ami az utóbbi órákban nyomasztott, mire Jungkook tenyerébe fogja arcom és ajkára húzva, megállítva engem a hadarásban.

Olyan érzés, mintha kiszakítottak volna az univerzumból és átemelnének egy másikba, amelynek minden rezgését, tapintását és illatát ismerem. Amilyen vadul tombolt, olyan hirtelen csitult el és húzódott vissza a vihar, ami a félelmeimet is jelképezte. Tényleg igaz, hogy a felhőszakadás utáni szélcsend magában hordozza a béke eufóriáját.

Belefeledkezve minden káoszba, ami a világban zajlik, már nem érdekel semmi, csak a lelkemet elárasztó boldogság, amely Jungkook jelenlétéből fakad. Leheletnyire elválunk egymástól, éppen csak annyira, hogy karjaimat dereka köré kulcsolva közelebb húzva magamhoz belélegezhessem őt. Tarkómat cirógató ujjait megérezve jóleső melegség önt el; otthon vagyok.

– Ne aggódj, most már itt vagyok. Biztonságban vagy, Taehyung.