Déjà Vu – JaeYong

 

Ajánlott zene: TXT – Sugar Rush Ride

 

Érzem, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek. Minden porcikámat bizsergeti a forró izgalom, a kezem mégis nyirkos, ahogy az utolsó darab kapszulát forgatom ujjaim között. Annyi ellenérvet próbáltam felsorakoztatni, hogy miért nem kéne bevennem, de a józan eszemet elhomályosítja a vágy, hogy újra láthassalak. Nincs rá garancia, hogy ez valóban így lesz, de ezt a kockázatot vállalom, úgysincs veszíteni valóm. Inkább élek egy olyan múltban, amiben már többször boldogok voltunk, mint egy olyan valóságban, amelyben nem ismerlek.

Nyelvemre helyezem az emlékeket őrző kapszulát és leöblítem az utolsó korty sojuval. A kanapéra ledőlve szinte azonnal magába ránt a már ismerős, kissé bizonytalan érzés, amitől olyan, mintha egyszerre álmodnék és lennék ébren. Már nem én uralom a testemet és a gondolataim is hamarosan megszűnnek; egy olyan személy veszi át a tudatom felett az irányítást, aki régóta nem létezik, de egykoron én voltam.

 

 

Enyhén fűszeres, édes narancsillatra és lágy jazz dallamára ébredtem. Ahogy felültem, lecsúszott a vállamról egy pokróc – biztosan a kedvesem terítette rám, amíg aludtam. Kiskutyám, aki addig a lábamnál feküdt, lelkesen odaugrált hozzám, és boldogságát, miszerint végre fent vagyok, nedves orrpuszikkal fejezte ki.

– Szia, szépségem! Szeretnél kimenni? – kérdeztem, mire izgatott farokcsóválás volt a válasz. – Rendben, értettem, mindjárt kiviszlek, csak előbb nézzük meg, minek van ilyen jó illata – simogattam meg puha fejét, majd feltápászkodtam a kanapéról.

A konyha felé indulva a sürgés-forgás zajai és a zene egyre jobban felerősödött. A helyiségbe belépve azonban minden határozottságom elszállt, nem voltam felkészülve arra a jelenségre, ami elém tárult. A rádióból a kedvenc Frank Sinatra dalom szólt, melynek ritmusára szerelmem úgy ringatta csípőjét, hogy azt a legprofibb táncosok is megirigyelnék, öblös bariton hangjával pedig úgy kényeztette érzékeimet, mintha bűnbe akarna csábítani. Jaehyun kötényt viselt elegáns ruhája felett, de még így sem tudta eltakarni férfias alakját, formás hátsó felét. Egyik kezében egy tál habnak tűnő valamit tartott, a másikban fakanalat, amivel olyan gyengéden keverte a fehér masszát, mintha csak selymet készítene. Minden mozdulatával szinkronban megfeszültek a hátán domborodó izmai, szinte éreztem a testéből áradó feromonok bódító illatát. Teljesen lenyűgözött, mint egy tökéletesen elkészített műalkotás, amit a távolból csodálok, mégis közelebb érzem a lelkemhez, mint bármi mást abban a pillanatban.

Tekintetemet egyenesen rá szegezve egyre közelebb araszoltam hozzá, mígnem erős hátának ütköztem. Úgy vonzott magához, mintha ő lenne a Föld, én pedig a Holdja – végtére is, a gondolataim állandóan körülötte keringtek. Karjaimat keskeny dereka köré fonva gyengéd csókot leheltem a nyakára, majd államat vállára támasztva figyeltem, ahogy tevékenykedik. Szerelmem, reagálva a közelségemre, belesimult ölelésembe és gyönyörű mosollyal köszöntött.

Imádtam elnézni, ahogy süt, bár én voltam a szakács, ő sokkal finomabb süteményeket szokott készíteni. Ez volt a mi közös megállapodásunk. Én készítettem a főételeket, ő pedig mindig meglepett valami isteni édességgel.

– Tessék, kóstold meg! – nyújtott felém egy kanállal abból, amit eddig kevert.

– Úristen, cukorsokk! – kaptam a számhoz meglepetten, mert valami citrusosra számítottam az illatok alapján.

– Akkor elég édes lett – Jaehyun a reakciómat látva még szélesebbre húzta mosolyát, mintha direkt csinálta volna.

– Amúgy finom, de mi ez? Azt hittem, valami narancsosat készítesz – kérdeztem, majd szedtem még egy kanállal. Hiába, Jaehyun és Ruby után az édesség a másik gyengém.

– Jól érezted, narancsos szegfűszeges mézeskalácsot sütöttem, ami mindjárt kész, ez pedig a cukormáz lesz a tetejére – magyarázta, közben végig az ajkamat figyelte, mintha lenne rajta valami. Ujjaival megtámasztotta az államat és vaníliaízű csókot adott, ami, ha lehetséges, még mámorítóbb és édesebb volt, mint a cukormáz.

– Maradt egy kis hab az ajkadon – mondta szerényen, és megtörölgette szám sarkát, majd kivette a sütőből a tepsit.

Ezzel csak azt érte el, hogy még többet akarjak, de tudtam, hogy arra még várnom kell, mert kiskutyám egyre türelmetlenebbül téblábolt a lábunknál. Úgy éreztem, én vagyok az a kisgyerek, aki nem eheti meg a csokoládéját, ami ott van előtte az asztalon, csak akkor, ha megcsinálta a házi feladatait.

–  Menjünk, vigyük ki Rubyt egy kicsit, utána együtt feldíszítjük a mézeskalácsokat – ajánlotta fel, miközben megtörölte a kezét egy konyharuhában.

Válaszul megragadtam Jaehyun kötényének nyakrészét és magamra vontam egy intenzívebb csókra. Kezeit csípőmre szorítva húzott magához közelebb, hogy egy légvételnyi hely se legyen közöttünk, és megajándékozott egy isteni ráadással.

– Ha így folytatjuk, jól fogok veled lakni, és akkor nem lesz, ki megegye ezt a sok süteményt – leheltem kipirultan.

– Kíváncsi leszek, hogyha majd megkóstolod a piskótával együtt, mennyi idő kell, hogy megedd az összeset. Nem adok két órát, és már csak morzsa marad utána – mondta incselkedően, miközben kioldozta a kötényét.

Ujjainkat összefűzve húzott maga után az előszobába, majd gyors felöltözés után kivittük Rubyt sétálni. A szállingózó hóesésben egymás mellett lépkedve meghitt csend ölelt körül bennünket. Jaehyun a hóban játszó Rubyt figyelte, az én gondolataim pedig ismét kedvesem körül forogtak; próbáltam feleleveníteni azt a pontot, amikor ennyire a szerelme függőjévé váltam.

 

 

Kábultan ébredek, és úgy lüktet a fejem, mintha légkalapáccsal vernék. Hiába volt ez már az ötödik eset, amikor bevettem egyet a speciális kapszulák közül, a mellékhatásokat nem viseltem jól. És nem is a fizikai fájdalommal volt a probléma, mert arra elég volt bekapni néhány fájdalomcsillapítót és pihenni egy napot. A lelkemet sokkal jobban kikezdte egy ilyen utazás. Minden alkalom után úgy éreztem magamat, mint egy földből kitépett rózsa, aminek egy vázában kell szenvednie, hogy örömöt okozzon a társadalomnak, azzal a tudattal, hogy ő már soha nem virágozhat többet. Azt az életet, amit az imént újra átéltem, soha nem kaphatom már vissza. Abban az időben, bár sokkal szerényebb körülmények között, de boldog életem volt. Most viszont nincs semmim, csak egy jelentéktelen állásom, ahol naphosszat gürizek a semmiért, mint egy átkozott mókuskerékben. Elegem van már ebből.

Elkeseredetten feltápászkodom az elnyűtt kanapéról és nagy nehezen kitámolygok a konyhába, ahol egyenesen a gyógyszeres szekrényhez nyúlok. Két fájdalomcsillapítót is beveszek, hátha enyhül a keserves fájdalom, ami szétfeszít belülről. Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy ennyire hiányozhat valaki egy előző életből, aki most talán nem is létezik.

Bevánszorgok a hálóba és úgy, ahogy vagyok, ruhástól lefekszem az ágyra. Még annyi energiám sincs, hogy kihúzzam magam alól a takarót, olyan fáradtság uralkodik a testemen, lelkemen egyaránt. Már csak aludni szeretnék.

Az ördög ott lebeg az ágyam felett és a világ legnagyobb hazugságával hiteget, amellyel végül mély álomba ringat: holnap minden jobb lesz.

 

 

Kellemesen melengették a délutáni napsugarak az arcomat, ahogy ott feküdtem egy tisztás szélén, Silla határában. Valahol a közelben egy patak csörgedezett, tisztán hallottam a víz csobbanását, a madarak boldog csicsergését. Minden békés volt, de csupán néhány percig élvezhettem.

Arra lettem figyelmes, hogy nem vagyok egyedül. Jóval messzebb tőlem egy férfi gyakorolta a kardforgatást. Észrevétlenül egy cseresznyefa árnyékába húzódtam remélve, hogy nem vett észre, onnan néztem. Mozdulatai finomak és kecsesek voltak, mint egy daru násztánca. A figurákból ítélve egy ünnepi szertartásra készülhetett, talán esküvőre. Amennyire ki tudtam venni a távolból, körülbelül velem egyidős lehetett, magas volt és izmos. Látszott, hogy nem először fog fegyvert, rutinosan forgatta ujjai közt a pengét. Nem tudtam levenni róla a szemem, gyönyörű és kifinomult volt, amit csinált.

Annyira elmélyedtem a figyelésében, észre sem vettem, hogy alig pár méter választ el tőle. A következő pillanatban egy kard csapódott annak a fának a törzsébe, éppen a fejemmel egy vonalban, amely mögött rejtőztem. Ijedtemben hátraestem és zavartan próbáltam felfogni, hogy mi történt. Majdnem meghaltam!

– Majdnem megölt! – adtam hangot sopánkodásomnak, és felkelve a földről leporoltam a hanbokomról a koszt.

– Talán nem kellene a fa mögül leskelődnie, mint valami közönséges bűnözőnek – vágott vissza bizalmatlanul az idegen, miközben kihúzta a fába szorult kardját. Még, hogy én? Na, álljon meg a menet!

– Nem vagyok bűnöző – reagáltam enyhén sértetten. – Észrevettem, hogy a tisztás másik oldalán gyakorol, és kíváncsi voltam rá. Elnézés, hogy meglestem – vallottam be. –  Nagyon tehetséges kardforgató – mondtam őszintén, kissé félve a reakciójától. Olyannak tűnt, aki távolságtartó a többi embertől.

– Köszönöm – válaszolt megenyhülve, és mintha egy halvány mosoly is átfutott volna az arcán. – De elő ne forduljon még egyszer, mert a végén tényleg megölöm véletlenül – fűzte hozzá tettetett szigorúsággal. Volt valami, ami megfogott benne, már akkor, amikor messziről figyeltem. Bár kívülről hidegnek és keménynek tűnt, úgy éreztem, nem ez az igazi énje. A mozdulataiból áradt a gyengédség és valami felismerhetetlen szomorúság. Meg szerettem volna ismerni a benne rejlő titkokat.

– Megkérdezhetem, hogy mennyi idős? Úgy gondolom, körülbelül egykorúak lehetünk, én huszonhat éves vagyok. Esetleg tegeződhetünk? A nevem Lee Taeyong – zúdítottam rá egyszerre a gondolataimat. Reméltem, hogy nem ijesztettem el azonnal. A koromat hallva mintha elcsodálkozott volna, de egy pillanat töredéke alatt rendezte arcvonásait.

– Nemrég töltöttem be a huszonötöt. Részemről rendben van. Jung Jaehyun vagyok – mutatkozott be. Máris úgy éreztem, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Reméltem, hogy egyszer a barátjaként tart majd számon, akiben megbízik.

– Kérni szeretnék egy szívességet – álltam elő hirtelen egy ötlettel. – A családom azt szeretné, hogy a palota udvarában szolgáljak, viszont legutóbb megbuktam, pont a kardforgató vizsgán. Sajnálatos módon egyáltalán nincsen érzékem a fegyverekhez. Megkérhetlek, hogy legyél a tanárom? – kérdeztem reménnyel telve. Valószínűleg kihallotta a hangomból az elveszettséget és a megfelelni akarást, mert hajába túrva valóban elgondolkodott az igazából őszinte kérésemen. Végtelennek tűnő idő után végre megszólalt.

– Rendben, tanítalak. De ne hidd azt, hogy ingyen teszem! – mondta sejtelmes félmosollyal, melytől kirajzolódott arcán egy kedves gödör.  

– Hálásan köszönöm! – hajoltam meg előtte boldogan, amiért beleegyezett. Hajlandó voltam bármennyit fizetni azért, hogy megismerhessem ezt a rejtélyes fiatalembert, aki az első perctől kezdve rabul ejtette az érdeklődésemet.

Ez volt az első találkozásunk és egyben a barátságunk kezdete.

Idővel a tiltott határvonalak elhalványultak közöttünk, ahogyan egyre jobban megismertük egymás belső világát. Képesek voltunk napkeltétől napnyugtáig beszélgetni, még az éjszakai égbolton hallgatózó csillagok sem zavartak bennünket. Csak ketten voltunk, távol a családi elvárásoktól, a társadalom nyomásától. Olyan könnyedén kinyitottuk a bezárt ajtóinkat, ahogyan az esti szél felkavarta a körénk lehullott cseresznyevirágokat.

Hanyatt feküdtünk a ragyogó univerzum alatt. Egyikünk sem szólalt meg, ahogyan egyikünk sem merte megmozdítani a köztünk összekulcsult kezeinket, nehogy megszakadjon a pillanat gyönyöre. A saját biztonságos buborékunkon belül léteztünk, ahol nem kellett attól félnünk, hogy sérelem ér bennünket.

Egymás menedéke, egymás jövője voltunk.

 

 

Zokogva kelek fel gyönyörű álmomból, azt kívánva, hogy bárcsak valóság lenne. Az első életünk. Olyan volt ez most, mint egy pofoncsapás a sorstól. Legalább annyira fáj, mintha egy nyílt sebbe sót dörzsöltem volna. Már sose leszek boldog?

Dühösen letörlöm az arcomat égető könnyeket és kipattanok az ágyból. Alkoholra van szükségem, de gyorsan. Az előszobába érve magamra kapom a kabátomat és a cipőmet. Felmarkolva a kulcsomat és a tárcámat úgy lépek ki a lakásból, hogy tükörbe se nézek. El tudom képzelni, mennyire nyúzott lehet az arcom.

A néhány sarokra lévő vegyesbolt felé veszem az irányt. Késő este lévén elég zsúfolt az utca, több mint tíz perc alatt teszem meg az alig ötpercnyi távolságot. A boltban is sokan vannak, ezért csak célirányosan megyek, egyenesen az alkoholos hűtőkhöz, utána az édességekhez. Nem sokkal később hat üveg sojuval és négy zacskó chipssel felpakolva távozok, és lehajtott fejjel hazafelé veszem az irányt.

Már az utolsó zebrán haladok át sietősen, hogy minél hamarabb kikerüljek az emberek tömegéből, amikor hirtelen valaki keményen a vállamnak ütközik. Kiesik a kezemből a zacskó, és az összes üveg millió darabra pattan szét a betonon. A jelenetet látva a mellettem lévő emberek ijedten arrébb ugranak, nehogy kár essen a drága cipőjükön a szilánkoktól. Idegesítőek.

– Francba, nem tudsz figyelni? – szólok oda ingerülten az idegennek, aki nekem jött.

Leguggolok a zacskóért, hogy legalább a nagyobb darabokat ki tudjam dobni. Szemem sarkából látom, ahogy a férfi is lehajol segíteni. Ez a minimum, ha már miatta veszett kárba az összes sojum.

– Sajnálom, véletlen volt! – szabadkozik, miközben felszedi a többi kiszóródott holmit.

Hangjától azonnal megáll a kezem a levegőben, még lélegezni is elfelejtek. Különleges erő kerít hatalmába, mintha megfordulna velem a valóság, szédülök. Olyan déjà vu érzésem van. Lehetséges volna?

– Siessünk, mindjárt piros lesz! – reagálni sincs időm, amikor megragad a csuklómnál fogva és maga után húz a járdára, arra, amerre lakom.

Összemosódik a világ körülöttünk, amikor tekintetünk találkozik, és meglátom azt a ragyogó fényt az előttem álló férfi szemében, amelyről már majdnem lemondtam. Szinte lassított felvételként figyelem, ahogy az arcvonásai megváltoznak, és a kezdeti sokkot felváltja a rádöbbenés. Felismer engem, ahogyan én is Őt. Ebbe az egyetlen, végtelen pillanatba sűrűsödik bele a múltunk, a jelenünk és az összes következő életünk, aminek az újratalálkozás lehetősége ad értelmet.

– Végre megtaláltalak! – mondja, és az a gyönyörű gödröcskés mosoly terül el az arcán, amelyre mindennél jobban vágytam.

___________________________

Sziasztok! ^^

Hú, sok időnek tűnik ez a félév, amíg pihentettük a kihívást, de közben olyan eseménydús is volt, hogy gyorsan eltelt. Mindenesetre nagyon örülök, hogy végre folytatjuk, hogy sikerült a zenémre írnotok. És hogy én is meg tudtam írni ezt a novellát. Furcsa, úgy négy napja még azt se tudtam hogyan és miként írjam, aztán végül két nap alatt sikerült befejezni. Remélem nagyjából mindenkinek érthető volt, de azért röviden felvázolom, hogy mi volt az alapkoncepcióm.

A jelenben elő embereknek van lehetősége visszatekinteni a korábbi életükből egy-egy legszebb emlékbe, ehhez pedig kapszulák társulnak. Kicsit ilyen black mirror szerűen képzeltem. A jelent jelenidőben írtam, a visszaemlekezéseket pedig múlt időben, az első flashbacket egyébként 1956 körülre gondoltam, a másodikat pedig a Silla királyság korszakába, de ez talán egyértelműbb volt. 

A kosztümös részhez nagy inspiráció volt számomra az alábbi dal, mind hangzásban és szövegében, ajánlom, hogy olvassátok el megint az egészet végig ezzel a zenei aláfestéssel. Plusz egy gondolat, érdekes, már azelőtt nagyon illet a zene a fejemben elképzelt jelenethez, mielőtt tudtam volna, hogy miről szól, de amikor megnéztem a fordítást... Déjà vu volt az érzésem nekem is! :D Én mondom, ez a zene a novellámról szól! 

https://youtu.be/5tP5hknskAU?si=c3IrNnXdTI-F-YYf

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Addig is hadd kívánjak Áldott Karácsonyt Mindenkinek!❤️