Határvilág – JaeYong

 

Ajánlott zene: Taeyong – Blue

 

„A szeretet tehát az egyetlen számunkra is érzékelhető dolog, ami átlép időn és téren. Talán érdemes lenne megbíznunk benne, ha nem is értjük még a működését.” – Csillagok között c. film

 

 

Átölelt és beszipolyozott a feketeség, karjai felkúsztak a hátamon, úgy feszültek rá a nyakamra, hogy lélegezni sem tudtam. Fagyos ujjaimmal a semmit markoltam, kapaszkodót kerestem, egy kiutat elmém csapdájából, de teljesen beterített a sötét maszlag, ami a lelkemből tört fel. Erőtlenül kapálóztam, testemet már nem én uraltam, hanem a kétségbeesés, ami elhomályosította a látásom, összeszorította a mellkasom és görcsbe rándította az izmaimat, miközben egyre csak kísértette a tudatalattimat. Én tehetek mindenről. Egyedül maradtam.

Égett a tüdőm, lángolt a bőröm, felemésztett a magány, de a legnagyobb fájdalmat mégis a szívem helyén lévő feketelyuk okozta, ami mindent elnyelt, de soha nem volt benne semmi. Mint egy repedt váza, amibe hiába töltenek vizet, a rajta lévő sebhelyek miatt képtelen magában tartani a folyadékot. Én voltam az a váza, és csak arra vágytam, hogy a másik felem meggyógyítson, de rettegtem attól, hogyha rábízom magam, Őt is megsebzem. Önző vagyok, de bárcsak itt lennél velem!

Mintha elvágták volna a kínt, elnémultak a mérgező hangok, melegség bizsergett végig a testemen, mikor a sötétkék fátyolszerű anyag lefejtette rólam a béklyókat. Ez Ő. A határtalan éterből kiszabadult a világmindenség, amely úgy tárulkozott elém, mintha hirtelen lerántották volna a leplet a valóságról; akárhova néztem, millió égitest ragyogott fel a lilás ködmezőben, de a legcsodálatosabb látvány a csillagokból kirajzolódó alak volt, akinek fényére úgy szomjaztam, mint a levegőre, és aki azonnal szoros ölelésbe vonta megtört lényemet.

– Most már rendben vagy. – Halk, megnyugtató hangjára borzongás futott fel gerincemen, amit Ő is megérezhetett, mert egészen közel húzva magához lágyan simogatni kezdte a hátamat. Karjaiban teljesen ellazultam, légvételeimet az övéhez igazítva sikerült átadnom magam a jelenlétéből áradó biztonságnak.

– Azt hittem, nem fogsz eljönni. – Erősen kapaszkodtam azúrkék ruhájába, beszívtam lelkének illatát, ami az óceánt idézte fel előttem. Szinte hallottam a hullámok morajlását, amikor fejemet a mellkasára hajtottam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg itt van.

– Megígértem, hogy minden nap meglátogatlak. Fontos vagy nekem. – Gyönyörű ujjaival állam alá nyúlva felemelt és szemembe nézett, de nem mertem viszonozni, féltem, hogy elnyeli a sötétségem. – Miért bújsz el előlem, Jaehyun?

– Rossz ember vagyok, Taeyong. Nem akarom, hogy bajod essen miattam. Én már megszoktam ezt az érzést, de te nem ezt érdemled. – Hátat fordítottam neki, mert beleroppantam volna, ha még egyszer előttem tűnik el, csillagport hagyva maga után.  – Jobb lenne, ha inkább elmennél…

Langyos szellő borzolta össze hajamat, napmeleg simogatta végig karomat, mintha érintésétől világok határán lebegtem volna; alattam az univerzum, felettem a tenger végtelensége. Átölelt, nem engedett, hiába próbáltam lefejteni magamról, szorosan fogta derekam, betakart, hogy megóvjon a zuhanástól.

– Engedj be, Jaehyun! Én betölthetem azt az űrt, ami benned van, de csak akkor, ha nem zársz ki, és engeded, hogy segítsek. – Állát vállamra támasztotta, arcát nyakhajlatomba fúrta, belélegezte sebeimet, és hullámaival elkezdte lebontani a falakat, amiket magam köré húztam, hogy senki se sérülhessen meg.

– Tényleg tudni szeretnéd, hogy mi tart fogva?

– Igen. Ígérem, hogy nem megyek túl mélyre, de kérlek, ne félj megmutatni a szíveden lévő sérüléseket. Nekem mindent elmondhatsz – fordított maga felé, homlokát az enyémnek döntötte, s hagytam, hogy összefűzze tekintetünket és megcsókoljon. Mi voltunk az ég és a víz, én a fekete, míg Ő a mindenható kékség, ajkaink a horizont, amely összekapcsolt bennünket. Eltűnt a sötétség, kilökött magából az univerzum, egyenesen az óceánba. Felhők közt éreztem magam, felolvadtam a vágyban, csillagárban úsztam, melynek a közepében Taeyong volt az erő, ami egyben tartotta a darabjaimat.

Vonakodva váltam el tőle, szinte örökkévalóságnak tűnt, hogy megízlelhettem, de tudtam, nem rejtőzködhetek tovább az érzéseim mögé, őszintének kell lennem vele, mert Ő is mindig az volt hozzám. Kezemmel megkerestem övét, majd összefűzve ujjainkat sétára hívtam a látóhatár peremére, lépteinket a hullámtörések hangja és az égbolt csendje kísérte. Nagy levegőt vettem, és összeszedve minden bátorságomat kimondtam azt, ami belülről emésztett fel.

– Az apám miattam halt meg. – Könnyek gyűltek a szemembe, melyek csak még inkább ki akartak szabadulni, mikor Taeyong bátorítóan megszorította kezemet. – Veszekedtünk. A szüleim mindig is ellenezték, hogy énekes legyek, apám azt akarta, hogy átvegyem tőle a céget, hallani sem akart arról, hogy művészként éljek, mert szerinte képtelen lennék eltartani úgy a családot. Őt nem érdekelte, hogy én mire vágyom, soha nem is hallgatott meg, amikor el akartam neki mondani, hogy mik a terveim és mit értem el. Nem. Egyedül csak az számított, hogy ő mit akar. Amikor elmondtam nekik, hogy a férfiak vonzanak, apám eltört a hátamon egy tányért, és azt mondta, hogy takarodjak, mert nem kell neki egy olyan mocskos fiú, aki valakinek a kurvája. Anyám persze csak nézte, sose szólt bele, meg sem védett tőle. – Dühösen letöröltem az arcomon végigcsorgó fájdalmat, majd reszketeg sóhaj után folytattam. – Sajnálom. Sajnálom, hogy felemeltem a hangomat, amikor nem értetted, hogy miért nem mutatlak be nekik. Egy percig sem akartam, hogy magadat okold, mert a baj velem van, amiért soha nem tudtam megfelelni az elvárásaiknak. A vitánk után felhívtam őket, és másnap elmentem hozzájuk, hogy kiálljak magamért, mert ez az én életem, és azt akartam, hogy tudják, téged szeretlek. Azt hittem, hogy az évek során elfogadták, hogy meleg vagyok, de tévedtem – horkantottam fel keserűen. – Apám kijelentette, hogy külföldre küld a cég egyik alvállalatához alkalmazottnak, ahol majd kiverik belőlem az állítólagos betegségemet, amivel szerinte te fertőztél meg. Soha életemben nem éreztem még akkora dühöt, mint akkor. Azt még elviselem valahogy, ha engem szapul, utál vagy undorodik tőlem. De hogy téged bántson, akár csak szóval is, azt nem nyelem le. Nekimentem. Elvakított a méreg, azt sem tudtam, hogy mit csinálok, de nem álltam meg, ellöktem, ütöttem, kiabáltam. Csak azt akartam, hogy fájjon neki, hogy fizikailag érezze azt a szenvedést, amit ő okozott nekem éveken keresztül a szavaival és a veréseivel. Mielőtt eljöttem volna, még volt ereje azt hozzám vágni, hogy reméli, egyedül halok meg, magányosan. Aztán anya hívott, hogy apa meghalt... – Nem bírtam folytatni, úgy éreztem, kiszakad a helyéről a mellkasom, megállíthatatlanul zokogtam a mérhetetlen tehertől és a kétségbeeséstől. Undorodtam attól, akivé lettem. Gyilkos vagyok.

– Jaehyun… – Szorosan átkaroltam, nyakhajlatába fúrva fejemet illatával próbáltam kiűzni az emlékképeket, amelyek azóta kísértettek, s most újra felszínre törtek. Még ha nem is értesz meg, kérlek, ölelj át!

– Én öltem meg apát – mondtam akadozva, mit sem törődve azzal, hogy fulladoztam a saját könnyeimben.

– Nem, Jaehyun. Nem a te hibád volt. – Tenyerébe fogva nedves arcomat lágy csókot lehelt szemhéjaimra, melyek alól folyamatosan záporoztak a sós cseppek.

– Mi? Hogy? – Összezavarodva felnéztem tekintetét keresve, várva a választ ki nem mondott kérdéseimre.

– Édesapád nem miattad halt meg, Jaehyun. Szívrohamot kapott, a mentők későn értek ki, nem tehettek érte semmit.

– De honnan tudod? – kérdeztem értetlenül. – Amikor anya sírva felhívott, azt hittem... Még el is esett!

– Aznap este, amikor nem jöttél haza és nem válaszoltál a hívásokra sem, telefonáltam anyukádnak. Elmesélte, hogy csúnyán összevesztetek, de azt nem tudtam, hogy ennyire. Akkor mondta el, hogy apukádnak szívrohama volt, amibe belehalt. Kerestelek, de nem vetted fel, azután meg hívtak a kórházból, és értesítettek, hogy baleseted volt… – Hangja elcsuklott, fejét lehorgasztotta, mintha nem bírta volna el a könnyeinek súlyát, amelyek már az Ő markáns vonásait is keresztülszelték.

– Baleset? – Hirtelen hatalmas gombócot éreztem a torkomban, nem kaptam levegőt. A tenger zúgása felerősödött, a szél égette bőrömet, olyan volt, mintha a testem darabjaira szakadva eggyé akart volna válni a belém maró, sötét árnyékkal. Ne, még ne vegyétek el tőlem!

– Kómában vagy, Jaehyun. – Taeyong megtört tekintete őszinteséget és mérhetetlen szomorúságot tükrözött, amiért csakis magamat okolhattam. Eltorzult arcom a kíntól, amiért így kellett látnom Őt. Legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről, csak hogy ne érezzek semmit. Taeyong miattam szenved.

– Jaehyun! Ne tedd ezt magaddal! Ne zárj ki! – Kiáltása suttogásként mállott szét a szürke füstben, ami egyre húzott vissza oda, ahonnan talán soha nem is lesz kiút.

– Hogyan is élhetnék tovább? Hiszen mindenkinek csak fájdalmat okoztam...

– Ez nem igaz, Jaehyun! Emlékszel, mit mondtam neked korábban? Vannak idők, amikor csalódsz magadban, de ha elfogadod ezeket, a szíved elkezdi szeretni önmagát. Fogadd el magad Jaehyun, kezdd el szeretni magadat úgy, ahogy vagy! –  Homályosan láttam, ahogyan lenyúlt értem, majd erős szorítással megragadta csuklómat, hogy visszarántson a horizont határmezsgyéjére, mielőtt a fagyos világűr tette volna meg, véglegesen.

– Szeretni… Hát ennyi lenne? Ez a megoldás? – A remény újra fellángolt bennem, hogy talán van esélyem egy olyan életre egy olyan világban, ahol nem kell attól rettegnem, hogy mikor nyel el újra a feketeség és szakít el tőle egy örökkévalóságra.

– Tudod, Jaehyunnie, akárhova is mész, soha ne felejts el egy kis időt szánni arra, hogy megállj, és felnézz az égre, ami mindig nyitva áll előtted. Ha pedig a sötét felhők vagy az éj eltakarja, akkor nézz rám, és emlékezz arra, hogy egy rossz nap után ugyanolyan jó fog következni. – Taeyong szavai átölelték a lelkemet, éreztem, ahogy felmelegszik a szeretettől és kitölti az ürességemet. Elkezdtem szereti magamat, s bár nem voltam tökéletes, megértettem, hogy Taeyongnak mindig is az voltam. Szerettem Őt, talán most először, igazán, hiszen csak azt tudunk másoknak adni, ami bennünk is ugyanúgy ott van. Már nem féltem, mert a repedések, amik a szívemen voltak, az Ő érintései alatt forrtak össze és gyógyultak be.

A tér összemosódott, nem volt egyértelmű, hogy hol van a fent és a lent, hol a tenger és hol van Taeyong, aki arra várt, hogy felébredjek. Minden egy csodálatos, halványkék színné olvadt össze, ami közrefogta és felemelte egymásba fonódó testünket. A csiklandozó tincsek gazdáját magamhoz ölelve felsuttogtam lelke égboltjára azokat szeretetfelhőket, amelyekkel megtanított arra, hogyan repüljek szárnyak nélkül. Abban a pillanatban, amikor ajkaink találkoztak, elnyelt minket a fény, ami végleg legyőzte a sötétségemet.

– Hiányoztál!