Nascita di Primavera - Jaehyun

Ajánlott zene: Gitano feat.: Takács Nicolas - Egy Szép Napon

„A festőt megbabonázzák a világ alakzatjai, tónusai; az emberi test, az emberi arc. S akkor csak azzal törődik, hogy mindazt, ami érzékeit rabul ejtette, más dimenzióban kifejezze.”

Alkonyi derengés halvány fénye szűrődött be a tetőtéri helyiség porlepte ablakán, egyetlen forrásként szolgálva a magányos téli szürkeségben. Hanyag rendetlenség uralkodott a zsúfolásig pakolt műteremben, a korhadásnak indult sötét tölgyfa padlót félbehagyott vázlatok, selejtnek ítélt grafitfoltos lapok gyűrött cafatjai borították, a sarokban rég nem használt antik bútorok tornyosodtak mára már feketévé színeződött lepel alatt. Törött és ép állványok, felborult, üresen árválkodó festékes tubusok, omladozó vakolatú falnak támasztott képek tucatjai adták az áporodott levegőjű szoba berendezését. Rothadás csípte gyümölcsök, erjedt szőlőszagot árasztó vörös folt a fehér selyembársony anyagon, szárazságtól aszott virágszálak karcoktól zavarossá vált vázában; egyszerre alkották a vászonba zárt élet csendjét, s a kiábrándító valóság haldokló elegyét.

Gyűjteményének legszebb, s talán legértékesebb darabja világosbőrű, angyali puha vonású férfit ábrázolt. Állának éles, markáns vonala, hajának sötét, rakoncátlanul homlokába lógó tincsei, mandulavágású, szomorúság-itta szénfekete szemei, eperszín ajkának finom görbülete kölcsönzött egyszerre különösen vonzó és titokzatos megjelenést a színpompás virágokkal körbevett alaknak. A műterem tulajdonosa különös becsben tartva e képet a legritkább, kézzel nagy gonddal cikornyásan faragott fakeretbe foglalta, s a szoba legvilágosabb falára függesztette, hogy a felkelő Nap langyos sugarai egyedüli látogatóként csodálhassák meg.

Múzeumokban kiállított festmények előtt üres tekintetű, hosszan merengő átlagemberek tucatjai pásztáznak órákon keresztül egy-egy műalkotást, ezzel próbálva fényt deríteni annak történetére, mondanivalójára, vajon mit szeretett volna ábrázolni készítője, mi indította arra, hogy a képzeletét ily módon megjelenítse. Leheletfinom vagy durván indulatos vonások után a kívülállók csak különféle árnyalatokat képesek látni, ahogy az addig üres és semmitmondó textúrát betöltik. Számukra nem jelentenek többet puszta érzéki gyönyörnél, színek és formák koreográfia-szerűen összerakott kompozíciójánál, nincsenek tudtában a mögöttes tartalmaknak, soha nem érthetik meg igazán, hogy mi áll a háttérben; nem csak egy jól beállított, karcsú modell ,vagy szépen összerakott csendélet, hanem a festő önmagában való lelkének egyszerre tiszta és megtört mivolta. 

A hűvös padlástér némaság burkolta falát hatalmas feszített vászon uralta, szemben furcsa ábrázatú, magas férfi állt; ruháját alaktalan olajos foltok, rászáradt színek lenyomatai tarkították, ébenfekete haja szerte-szét túrt, arcán koncentrált elszántság barázdái, keserű múltjának vetületei látszódtak, ahogy a külvilággal minden érzékét megszakítva belemerült a festés okozta gyönyörök heves érzelmeibe; egész lényével alkotott.

Ecsetjével vadul szántotta a hófehér, merev anyagot, ahogy a fekete árnyékait burjánzó növényzet ágaiba és narancsfák égbetörő törzsébe öntötte. E káoszi sötétség egységet teremtett szívét átható, mételyként emésztő fájdalommal, mely örökkévalóságnak tűnő ideje lakozott benne, de képtelen volt elűzni. Gondolatainak rozsdás vashúrjai ugyanazt a fanyar gyászmelódiát játszották; szakadatlanul visszavezették ahhoz az éjjelhez, mikor megkísérelte kiontani saját életét még azelőtt, hogy szenvedélyét végérvényesen megpecsételő átok beteljesedve teljességgel elragadja tőle szeme világát.

Afféle égi jelként homályos szélű, ornamentikus mintákkal díszített, nem evilági embereket ábrázoló kép jelent meg előtte, melynek láttán mindent elsöprő erővel hatalmasodott el fölötte a gejzírként feltörő vágy. Magáénak akarta, érezni a síkfelületek domborúságát, színek sűrű váltakozását ujjai alatt, friss olajfesték bódító aromájával megtölteni tüdejét, s mélyen elmerülni dimenziókat átívelő életművének csodálatában; múzsájának utolsó érintése mentette meg aznap a fájdalmas fizikai haláltól Jung Jaehyunt.

Fénytelen háttérnek tónusos kontrasztját ízletes narancssárga gyümölcsökkel teremtette meg, fűszálak közé rejtett apró, megszámlálhatatlan pompás, bársony-szirmú virággal ékesítette az árnyékos előteret; így lett sejtelmes erdei zug megnyugtató hangulatát keltő kompozíció, melynek középpontjában vonzó férfitest körvonala kezdett kibontakozni. Homlokráncolt megfontolással, alsó ajkát beharapva választotta ki a megfelelő színeket balkezében szilárdan tartott palettájáról, majd gyöngéd mozdulatokkal vitte fel a kissé rücskös vászonra vékony rétegenként. Lassú, precíz ecsetvonásokkal illette az éles áll határozott ívét, szájának karcsú vonalát, arcának összes szegletét ködhomályos íriszén keresztül tekintette, féltő áhítattal dolgozta ki. Szívritmusának heves tempójára fokozott gyorsasággal emelkedett mellkasa minden lélegzetvétellel; elkápráztatta alkotásának tökéletes gyönyörűsége, szeméből mintha az univerzum nézett volna le rá magasztos fenséggel.

– Szivárványszínű. – Rekedt hangja idegennek hatott a szoba magányos csendjében, a felismerés szétfeszítő érzése epekedő vehemencia-orkánként zúgolódott testében, mint a pusztaságon keresztülszántó, kegyetlen pusztítást maga mögött hagyó tornádó. Vágyai az előtte magasodó, festői élethűséggel ábrázolt férfiban öltöttek esztétikus formát. 

Révületéből hidegrázó remegés szakította ki, ahogy megérezte a közelgő, egyre inkább rátelepedő szomorúság súlyos terhét; egy újabb emberalak kezdett kibontakozni a fátyolosszürke olajfesték halovány átmeneteiből. Keze lelassult tempóban vezette a mókusszőr sörtéjű ecsetet a hatalmas, törtfehér felületen, légvételei elnehezedtek, ahogy borús gondolatok mezsgyéjére érkezett. Hiába törtek be egyre erősebben a reggeli napsugarak több világosságot adva a portól szemcsés műteremnek, Jaehyun csak elmosódott gyenge foltoknak érzékelte matthomályos íriszére vetülő fények játékát, mintha kiradírozták volna életéből a kontúrokat. Megtört lelke gyöngycseppjei némán gördültek végig maszatos arcán, s álláról lecsöppenve palettájának szürke tengerébe vetették magukat. Kézfejével itatta fel a nedves csíkokat, majd ecsetjét a könnyes festékbe mártotta, hogy elvégezze az utolsó simításokat fájdalmának megtestesítőjén.

Sötét árnyként sejlett fel a szomorúságot elragadni akaró személy, kinek kibontakozó jelenléte fagyos veremmé hűtötte a nehéz levegőt, minden lélegzetvételt szenvedéssé téve; mintha maga a Halál fonta volna erős, hullacsontos ujjait a festő vékony nyaka köré. Emlékszik a tenyér ismerős érintésre, kínzó kételyként emésztő szorongásra, fénylő szakadék hívogató hangjára, ahogy forró ölelésébe invitálta. Egy világ próbálta meg lelökni a széléről, de lelkének látomása megmentette, kiszabadítva könnyű szárnnyal és álommal ruházta fel, majd hagyta sorsa felé repülni.

A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal az élete árán.

Jaehyun gyötrelmek szorító hurkában tengődve húzta meg az utolsó ívet, mikor a szoba őrületes forgásba kezdett körülötte, tüdejéből minden levegő kiszorult, a kezéből kieső ecset elkenődött foltot hagyott maga után, majd kemény padlót érve gurult el. Eszméletét vesztve esett össze az alkotó és győzte le a bágyadt kimerültség, s betegségének lassan beteljesülő, ijesztő valósága.

Nyugtalan álmából felriadva hirtelen pattant fel, hogy tapogatódzva megkeresse ecsetjét, s mielőbb folytathassa félbehagyott festményét; kész kell lennie, mindenképp be kell fejeznie, mielőtt teljesen elborítja a feketeség selyemfátyla. Rövid ideig habozott, mielőtt a következő színeket felvitte volna a képre, gondolatait szűrve igyekezett élete legszebb pillanataira fókuszálni, összegyűjtötte minden emlékét, mely valaha ragyogó mosolyt varázsolt arcára.

Élénksárga festékbe mártotta a sörtét, s az anyagon lendületesen vezetve kezdte el megformálni azt az embert, kit lelki szemei előtt látott, mikor a boldogság megmásíthatatlan forró érzése töltötte el szívét. Bőrét napbarnítottra, rakoncátlan haját világosbarna tincsekbe rendezve képzelte el, száját ékes mosolyra húzta, szemének mandulavágású csücskét felfele görbítette; egész lényéből áradt a napsugarak cirógató melege.

A hatalmas vászon majdnem egész felületét kitöltötte már, csak a képnek karaktert adó, elragadóan vonzó személy melletti, magasztos hely maradt üresen, beteljesülésre várva. Belsőjét átható szeretetet kiöntve festette le saját alakját, fekete hajának fényes csillogást adott, arcának tökéletes ékét, mély gödröcskéit, rókaszemeinek hegyes ívét, egykor csillagoktól tündöklő tekintetét szelíd gyöngédséggel mázolta. Testét borító ruháját többszázféle dekoratív virággal, kacskaringós fűzérekkel, élénk tavaszhangulatot idéző mintákkal díszítette; érzelmekkel fűszerezett harmonikus egységet teremtett a dinamikus formák, s az éledő természet között.

A befejező ecsetvonások angyali könnyedséggel siklottak a feszített matérián, aranyló koronadísz legszebben ragyogó rubintjaként került fel az utolsó árnyalat lágyan simogató pasztellszíne Jaehyun bársonypuha bőrére.

Elkészült műalkotását szürke, homályos ködön át pásztázta a legapróbb részletig, hologramként elméjébe véste a csodálatos kompozíciót, elidőzött a középen álló férfi gyönyörű ábrázatán. Tekintetében ugyanazt a szenvedélyt vélte felfedezni, melyet önmagáéban is sejtett; egyszeriben úgy érezte, mintha gyengéden ölelő karok zárnák körül, s beteljesült melegség járta át.

Otthon volt.

Halványan összefolyt színek kavalkádja, egyre elsötétedő mindenség képe szakadozva oszlott el szemei előtt, utolsó pillantásába Taeyong festővászonra merevedett arcát, szívének szivárvány-hátterét zárta; együtt festették színesre két világ közt ragadt lelkük univerzumát. 

– Ezentúl a Te szemeden keresztül fogom látni a színeket.

_____________________________________________

Sziasztok!

Annyi mindent mondanék, olyan sok dolog van a fejemben az egész novellával kapcsolatban, mi hogyan épült fel, mit jelent, de nem szeretném senkitől se elvenni képzeletének kattogó fogaskerekeit és lelőni a poént. Így csak egy kis háttér információval jönnék az alap koncepcióhoz.

„Az univerzum csak egy hologram.

A hologram-elmélet lényege, hogy amit nap mint nap látunk háromdimenzióban, valójában csak információ egy felszínen, ami a kozmosz legtávolabbi részén fekszik.”

A képhez annyit fűznék, hogy a kiindulópont Sandro Botticelli Tavasz (Primavera) című festménye volt, amit a novellában Jaehyun fest, az így néz ki, csak kicsit másként.

A címhez kötődő magyarázat: szintén Botticelli festménye a híres Vénusz születése (Nascita di Venere), melyet átalakítottam Tavasz születésére (Nascita di Primavera), utalva ezzel a két eredeti festmény közti kapcsolatra, hiszen mind a kettőn Vénusz maga látható, több alakban. Az egyiken születése, másikon életének különböző helyzeteiben. Ezzel próbáltam a két novella közti összefüggést is szemléltetni, melyet később megértetek.

És folytatásaként át is vezetnélek titeket a következő novellára, úgy a legjobb, ha egymás után olvassátok el, hogy jobban értsétek. A kommentek utána ráérnek. ^^

Folytatása: VLING VLING ✨ - Primavera