Villódzó emlékek

Ajánlott zene: Machine Gun Kelly, YUNGBLUD & Travis Barker I think I'm OKAY

Az emlékek, melyek a régen megélt pillanatokban születtek, az embert egész életükben elkísérik, soha nem hagyják magára. Lényüket, személyiségüket meghatározzák, erős, vastag kötéllel kötik gúzsba, nem engedve a felejtés bódító szabadságának. Lábuk nyomát árnyékként követve férkőznek közelebb, kivárva a megfelelő pillanatot, hogy a tudat feletti irányítást átvegyék, s időnként mélybe taszítva a keserű fájdalmak vasbörtönébe zárják. 

**

– Engedj ki, hadd menjünk haza! Kérlek! – A fiatal nő kétségbeesetten könyörögve ejtette ki a szavakat, erőtlen kezével püfölte az ajtót keresztben elálló férfi mellkasát, ezzel is nyomatékot adva kérésének. – Ne most rendezd ezt a cirkuszt, mikor ő is itt van! – A szoba vibrált a feszültségtől, félelem, düh és fájdalom elegyedett olyan láthatatlan viharfelhőt alkotva, melyből a lecsapó villámok az ember lelkét fekete hamuvá porlasztják. 

– Apa! Kérlek, apa, haza akarok menni! – A négyéves kislány a férfi lábába csimpaszkodva kérlelte őt, arcán könnyek csordogáltak, szavait is alig lehetett érteni az egész testét rázó zokogástól.

Nem értette, hogy mi miért történik, csak azt érzékelte, hogy édesanyja szomorú, s ettől felette is elhatalmasodott ez a nyomasztó érzés. Karjaiba akart borulni, füle alatt érezni anyukája szívverését, megnyugtatón ringatózni, míg sírásuk alább nem hagy. Biztonságra és szeretetre vágyott, de egy erős akadály törte meg az oda vezető utat; a saját apja.

*

– Mama, mondani szeretnék valamit! – Elfojtott érzelmektől remegett a lány hangja, úgy érezte, majd megfullad a torkában lévő, érdesen maró gombóctól. Félt és bűntudat szorongatta. Attól tartott, hogy megharagszik rá az apukája, amiért ígérete ellenére elárulja a titkot. Mamáját és anyukáját is féltette, mert nem akarta, hogy bántódásuk essen; sem fizikailag, sem lelkileg az apja miatt, ha mégis rájönne, hogy elárulta őt.

– Mondjad, kincsem! Mi a baj? – Mamája melegen nyugtató ölelésébe vonta és bíztatóan simogatta a szipogó kislány hátát.

– De légyszi ne mondd el senkinek, jó?  – Beleegyező bólintást látva nagy sóhajtás után lesöpörte a kicsorduló könnyeket és kimondta azt, ami a szívét nyomta. – Apa ivott, amikor nála voltam.

*

Fülledt nyári meleg volt, az idő késő délutánba hajlott; már hazafele tartottak, mikor az apuka kislánya kezét kicsit megszorította, hogy magára hívja kószáló figyelmét.

– El kell mennem a mosdóba, gyere, beugrunk a kocsmába. – Választ meg sem várva léptei tempóját gyorsabbra vette és maga után húzta lányát erdei faházra hasonlító, útmenti sörözőbe.

A bejárathoz közeledve fejét lehajtotta, tekintetét kizárólag előre szegezte, hogy semmi esetre se nézzen a padokon terpeszkedő, sárga keserűt nyelő férfiak szemébe. Úgy érezte, hogy őt figyelik, ahogyan bemennek az ajtón és megálltak a pultnál.

– Kérsz egy üdítőt? Kólát vagy fantát?

– Fantát szeretnék.

– Akkor lesz egy üveg fanta és egy korsó csapolt Arany Ászok. És a mosdó kulcsát is kérném. – A kiadópult fölött átnézett a felszolgáló nő, miközben sörnyitóval kibontotta a neki szánt narancsos italt, és kiöntötte egy pohárba.

– Aranyos kislány. Nem vesz neki egy tábla csokit? Biztos szereti. – A pultos kedves mosollyal kérdezte az apukát, aki a gazdag kínálatból kiválasztotta a mogyoródarabosat.

– Akkor ennyi lesz. – Egy üres asztalhoz pakoltak le, s míg apja a mosdóban volt, a lány gyorsan kezdte el inni a szúrós, ragacsos üdítőt, remélve, hogy ha elfogy, hamarabb elindulnak.

Az óramutatók csak körbe-körbe jártak, egyik korsót a másik követte. Néhány fős, idősebb, szakállas és kopasz tetovált férfiakból álló társaság is kapcsolódott hozzájuk, beszélgetésbe elegyedve az éppen tévében zajló meccsről. Nem mert megszólalni, közbevágni a hangos, jókedvű és izgatott szóváltásoknak, bár kezdett rosszul lenni a csípős, orrfacsaró alkoholszagtól. Inkább tovább ette csokoládéját kockáról-kockára és a szemközti falra ragasztott, tapétaként szolgáló újságkivágások képeit nézegette. Legtöbbje a Blikkből volt, mely apja egyik kedvence; gyakran látta lakásában is szétszórva a földön.

A kocsmában hangzavar, sűrű dohányfüst és már lerészegedett, de még mindig vedelő emberek voltak. Üvegek csapódtak az asztalhoz, focimeccs recsegett a tévéből, pár asztallal arrébb vitázó férfiak idegesen feszültek egymásnak. Nem noszogatta tovább apját, hogy menjenek haza, eddig sem hallgatott rá.

Csendben ült és próbálta mélyen elnyomni félelmét és testét rázó remegést, a feltörni vágyó könnyeket.

Nem szólt semmit, csak várt.

*

Az ajtó fölötti szélcsengő jelezte, hogy újabb vásárló lépett be a sarki üzletbe. Nem voltak sokan, csak néhány idősebb nő párjukkal, egy kislány és az apukája. A férfi az italok hűtője előtt ácsorgott és a polcokon sorakozó fémdobozok címkéjét nézte végig, míg meg nem találta azt, amit keresett. Az ajtót kinyitva a kiválasztott piros-arany dobozos italból kapásból kettőt is a kosárba rakott, de már nyúlt a következőért.

– Apa! Annyi elég lesz, vegyél csak kettőt. – A lány tudta, hogy az még belefér, de a harmadiktól már nem beszámítható; beszélni és járni sem tud tőle rendesen, hamarabb kijön a sodrából és minden embernek ököllel menne neki, aki csak szembe jön vele az utcán.

– Nem hallottad még a mondást, hogy egy sör nem sör, két sör fél sör, három sör majdnem sör, négy sör egy sör? – Viccelődve kérdezte, a választ meg sem várva pakolt további két dobozzal a többi mellé.

Délután hat óra fele lehetett, amikor teljesen kidőlt az elfogyasztott alkoholtól és az ágyon keresztben elnyúlva, hangosan szuszogva, mélyen aludt. A kislány addig elfoglalta magát, a padlón ülve játszott; kártyavárat épített, sakkozott, megnézegette a polcon porosodó könyveket, hercegnős újságot lapozgatott. Közben igyekezett elnyomni magában a félelmetes gondolatot, hogy egyedül van a lakásban és lenyelte a torkában lévő nagy gombócot; remélte, hogy semmi rossz nem fog történni. Nem bánta, hogy az apja elaludt. Tudta, hogy amikor felkel, nem fog emlékezni és már nem lesz a sör hatása alatt, addigra elmúlik az egész. Vége lesz és újra az édesapja néz majd vissza rá, nem az alkohol.

*

December huszonharmadika volt. Apró pelyhekben hullott kint a fehér hó; lassan szánkózáshoz is elég lesz. A lila-falú kertesház nappalijában szépen feldíszített karácsonyfa állt, várva, hogy köré gyűljön a család.

A konyhai asztalnál még az apuka és szülinapos lánya ette a finom krumplistésztát. Azonban a hangulat közel sem volt meghitt vagy ünnepi. Feszültséggel telt a levegő, kimondott és visszatartott sértések pattogzottak a falról, mint a húsz éves, bebarnult vakolat. A koszos edényeket mosogató nagymama lányának védelmébe kelt a hirtelen haragú férfival szemben, aki válaszul a tányérját lendületből ellökte, székét hátra rúgva kelt fel és indult kifele azzal a céllal, hogy elmegy.

A kislány megriadt apja hirtelen cselekedeteitől és beszaladt a szobába anyukájához, hogy ölébe bújva sírhassa ki magából az ijedtséget. A magnóból egyik kedvenc karácsonyi zenéje szólt; A tél dala.

Végül az apukája nem ment el, hanem mamájával együtt ment be a szobába, hogy odaadhassák az ajándékokat. Egy fehér, lila csillámos sörényű unikornist kapott, amit már régóta szeretett volna. 

– Ezt neked szántam. Boldog karácsonyt!

Jószívű mamája gyengéd mosollyal nyújtotta át a piros ajándékzacskót a férfinak, puszit is adott neki. Két antik, kemény fedeles könyv volt benne, kedvenc sorozatának még hiányzó részei és egy meleg, fekete téli sapka. A szeretet törődő érintése volt ez, amit azon az estén megérzett. A kislány akkor látta először sírni az édesapját.

*

– Talán jobb lenne, ha nem is létezne.

Nevelőapja kezét fogva egymáshoz igazított léptekkel folytatták útjukat kemény hallgatásba, sűrű gondolatokba mélyedve, némán. A bátortalanul kimondott szavak súlya tovább nehezítette a már amúgy is párásan fülledt, nyáresti levegőt. Az anyuka már otthon várta őket.

*

Utálta ezt a helyet, habár most járt itt először. Viszolygó félelem futott végig hátán, ahogy keresztülvágott a város szélén lévő orvosi telephely udvarán, a megfelelő épületet keresve. Nem volt benne biztos, hogy jó fele megy, de nem merte az utcán megkérdezni az irányt, inkább bement a legközelebbi épületbe, ahol segítőkész és kevésbé ijesztő orvosokat remélt. Iszonyatos környezet volt, megsárgult, egykoron fehér csempe borította falak és padló, neonzöld ruhát viselő dolgozók, rángatózó, zavarodott tekintetű, fehér kényszerzubbonyos betegek, leláncolt kapuk, felborult székek, szétszóródott újságok; a pszichiátrián volt. Bizonytalan ábrázatát látva egy kedves ápoló segítette ki az eltévedt, fiatal lányt, aki egyre nehezebben tudta visszafogni a késztetését, hogy sírva hazáig rohanjon.

– Ha kimegy a kapun, ahol bejött, akkor forduljon balra és egyenesen menjen, majd látni fog egy szürke épületet a parkoló mellett. Ott találja az addiktológiát, ahol az édesapját is kezelik.

Fa árnyékolta padon ültek az intézethez tartozó, betegek részére fenntartott parkban. A nap kellemesen sütött, lágy szellő fújdogált; mintha a természet így próbálta volna kompenzálni a zord körülményeket.

– Hogy vagy? Mi történt? – Őszintén érdeklődött az apja felől, tudni akarta, hogy mi juttatta ide. Az elmúlt három évben egy szót sem hallott felőle, aggodalommal vegyes kétségek, enyhe megkönnyebbülés és bűntudat hatalmasodott el felette, amikor csak az előtte lévő emberre gondolt. Ezelőtt a legrosszabbat sejtette felkészülve arra, hogy soha többé nem fogja látni. Most kettősség okozta vihar dúlt lelkében, amiért egyszerre érzett csalódottságot és örömöt, amiért még életben van.

– Sokkal jobban vagyok, mint korábban. Tudod, nagyon sok szar dolog volt, ami miatt egyre csak lejjebb csúsztam és nem tudtam felállni, ezért csak tovább ittam és teljesen az alkoholba menekültem. Ma már látom, hogy semmi értelme sem volt, csak mindent elveszítettem, és szétesett körülöttem a világ. Az ápolóm mesélte, hogy amikor behoztak, volt még egy ember, akit ugyanakkor szállítottak be, hasonlóan kritikus állapotban, mint engem. Nem lehetett tudni, túléljük-e az éjszakát, vagy örökre vége. Aznap éjjel az a másik férfi meghalt. Nem voltam jól, de csak arra tudtam gondolni, hogy nem adhatom fel, megéri még küzdenem. Isten akkor megsegített. Csak miattad és érted vagyok még most is itt, mert te vagy a mindenem.

_____________________________________________

Nem volt könnyű megírni ezt a novellát, a dal eleinte nem volt nagyon segítségemre, ötletem se volt. Aztán tovább gondolkodtam és eszembe jutott, hogy már régebben le szerettem volna írni valamit, ami most ebben a formában sikerült is, nagyjából teljesen. 

Nem tökéletes, ahogy semmi nem lehet az, írhattam volna mást is, de mégis e mellett döntöttem. Kicsit más, mint az eddigiek, nem rugaszkodtam el a földtől, nem kreatív, nincs benne csavar. Csak az igazság és a való élet.

Remélem ezek fényében is kivált valamit, tetszést vagy mást, az már az egyéntől függ. 

Köszönöm, hogy elolvastad!

Vivienne