Üzenet a csillagokban - MarkHyuck

Ajánlott zene: Queen - Bohemian Rhapsody

Az életem olyan volt, akár egy fekete lyuk a végtelen világegyetem egy elhagyatott csücskében, távol mindentől és mindenkitől. Mélységes sötétségbe és hideg ürességbe zárt, ahol minden van, és semmi sincs. Nem volt reményem a szabadulásra, beletörődtem, hogy ez az én sorsom, Isten nem tervezett számomra mást, csak örökké tartó magányt, keserűséget, fájdalmat és halált.

Tizennyolc éven át tűrtem, viseltem a fájó, lila foltokat a testemen, és az annál is mélyebb, mindig frissen vérző sebeket a lelkemen. Sosem fogadtak el, szembeköptek, megvetettek, bántottak és megvertek az emberek pusztán az identitásom miatt. Olyan mélységeket tapasztaltam, amelyekről fogalmam sem volt, hogy létezhet. Sötétségben éltem, körbevett a semmitmondó, undorítóan szürke köd, a nemtörődömség nyikorgó mókuskerekébe voltam ragadva, léteztem, de nem éreztem. Semmi sem számított már igazán.

Az ember társas lény. A boldog, teljes élethez szüksége van egy másik személyre, akivel meg tudja osztani minden gondolatát, érzelmét, feltétel nélküli szeretetét, s aki viszont szereti. Mellette őszintén és igazán önmaga lehet. Tízéves koromig az édesanyám volt nekem ez a személy, de az ő elvesztésével a remény apró szikrája is kihunyt a szememből. Reméltem egy boldogabb jövőt, hogy ha majd felnőtt leszek, anyával messze költözünk a házból, távol az apámtól, az iskolától, mindentől, ami eddig csak fájdalmat okozott nekünk. Anya halálával ez az álom, és vele együtt a szabadulás idilli képe is szertefoszlott, már nem volt mi tartsa bennem a lelket. Összeomlottam, de senki sem vette észre, hogy mételyként emészt belülről a magány. Egészen addig, míg Vele nem találkoztam.

Tornádóként forgatta fel addigi silány életemet az a fiú, aki nagyon rövid idő alatt vissza tudta igézni a fényt a tekintetembe, reményt hozott a mindennapokba, meleg ölelésével a legmélyebb, szívemet égető sebeket is képes volt meggyógyítani, majd szeretettel megtölteni. Ő a világosság a sötétségben, vakító villám a mennydörgésben, színpompás, boldogan táncoló őszi levél a hűvös szellőben. Erősebben vonzz Magához, mint a gravitáció a földhöz, a csillagok ragyogásához hasonlóan kápráztat el mindig, amikor megszólal, mosolya langyosan simogat, akár a koranyáron felkelő napsugarak, amikor először érik a hidegtől pirospozsgás arcomat. Ő jelenti számomra a mindenséget, kiragadott a lyukból, ahol letaszítottként, egymagam szenvedtem reményvesztetten. Nélküle már rég elsüllyedtem volna a fenyegető éteri mindenségben.

Holnap lesz húsz éve, hogy erre a világra jöttem. A születésnapom egyszerre volt lehetőség és megpecsételt átok az életem felett. Legtöbbször azt kívántam, bár sose születtem volna meg. Egészen más okból különleges augusztus másodika; akkor ismertem meg, és szerettem bele abba az emberbe, kinek a csillagokat is lehoznám az égről. Neki köszönhetem azt, hogy most itt vagyok, segített visszatalálnom önmagamhoz, megmutatta, hogy sose tart örökké a ködös, szürke fergeteg, mert a vihar után mindig kisüt a nap. Az ég sötétkék vásznán én vagyok a gomolygó bárányfelhő, Ő pedig az éltető meleget adó, ragyogó Nap.

***

Gyönyörű, ezüst fényben szikrázó éjszaka a mai, eddig minden tökéletesen alakult. Elkészítettem a szendvicseket, palacsintát sütöttem, a forrón gőzölgő teát és a forrócsokit termoszba öntöttem, a kedvenc süteményét is megsütöttem, szerencsére még nem hűlt ki. Mindezt egy kosárba pakoltam, pokrócokat és a legféltettebb kincsemet a teleszkópomat elraktam a hátizsákomba; indulásra készen voltam. Azt beszéltem meg Vele, hogy éjfélkor, a város melletti kis dombnál találkozunk. Ott viszonylag alacsony a fényszennyezés, ennek hála zavartalanul gyönyörködhetünk majd az apró, gyémántként tündöklő pontocskákban a koromfekete ég alatt. Hála az esti üres utcáknak, a busszal hamar, még az érkezése előtt odaértem, így volt időm kipakolni. A domb tetejét betakaró, puha fűre kiterítettem a kissé bolyhos, de meleg pokrócot, néhány méterrel arrébb pedig felállítottam a teleszkópot.

Ez volt az egyetlen olyan tárgy, amihez ragaszkodtam. Édesanyámtól kaptam, ezért óvatosan bánok vele, kincsként vigyázok rá. Mintha a gondolataimból olvasta volna ki, mire vágyom a legjobban. Csak ő ismert igazán, tudta, mennyire szeretem a csillagokat, hogyan vonzz a világűr végtelensége. Nem nevetett ki, csak kedves félmosolyra húzta száját, akárhányszor említettem neki, hogy űrhajós leszek és felfedezem a messzi ismeretlent, majd elnevezek róla egy bolygót. A következő karácsonyra ajándékozott meg a legszebb teleszkóppal, amit valaha láttam. Igazi antik darab, még nagyon régen készítette egy híres csillagász. Akkor még bele se gondoltam, mennyibe kerülhetett anyukámnak, miből tudta megvenni ezt az értékes darabot. Amikor rákérdeztem, honnan van, csak annyit válaszolt, hogy egyik este a város szélén sétált, s hirtelen látott egy fénycsóvát, ami egy domb tetejére vezette, ott talált rá a teleszkópra. Gyermeki csodálkozásomban minden szavát elhittem, de a titokra mai napig nem derült fény, s talán jobb is így.

Ezért is ezt a dombot választottam a randevúnk helyszínének.

– Megérkeztem! Hé, Mark, figyelsz rám? – emlékeim sűrűjéből Donghyuck izgatott hangja szakított ki. Hátrafordultam és mosolyogva néztem, amint az utolsó pár méter távolságot futva teszi meg, hogy aztán előttem megállva kifújja magát.

– Csak elgondolkodtam, de végre, hogy ideértél. Gyere, már megcsináltam a helyünket!

– Rajtam járt az eszed, mi? – kérdezte szemtelenül, mire szemforgatva mosolyra húztam a számat és meleg kezét megragadva odavezettem a pokróchoz.

– Ezt mind Neked csináltam, hoztam a kedvenc süteményedből is – mutattam neki a finomságokat, amik a pléd nagy részét elfoglalták.

– Azta, nagyon finom az illata, farkaséhes vagyok! – szemei tágra nyíltak az ennivaló láttán, olyan aranyos volt, mint egy kisgyerek.

Néztem, ahogy sorra tömi magába az édes szeleteket, mintha sosem lenne elég belőle. Valahogy így éreztem én is Vele kapcsolatban. Már azzal, hogy figyelhetem minden mozdulatát, gesztusát, arcának rezdüléseit, váltakozó érzelmeinek kivetülését, örömmel tölt el. Legszívesebben egész nap Őt bámulnám, mint a legcsodálatosabb műalkotást, amit csak Isten teremthetett.

– Képzeld, hoztam valamit! – A táskám legalján találtam meg a lapos dobozkát, benne a vékony szálakkal.

– Csillagszórók! – Amint felismerte, mit tartok a kezemben, ki is vett néhány szálat belőle, és az enyémekkel együtt meggyújtotta őket.

A szikrára kapott pálcikák mindenfelé szórták a fényt, olyan volt, mintha a saját kis tűzijátékainkat varázsoltuk volna elő a semmiből. Levegőbe rajzoltunk velük, a neveinket, szívet, csillagot, ami éppen az eszünkbe jutott. Szaladtunk, nevetve egymást kergettük, közben absztrakt formákkal fényesre festettük a körülöttünk lévő valóságot. A csillagszórók lassan kialudtak, mi pedig elfáradva telepedtünk le a teleszkóp mögé.

– Ez a másik meglepetésem. Édesanyámtól kaptam még régen. Eddig nem mutattam meg senkinek, Te vagy az első. Hogy tetszik? – Izgatottan vártam a válaszát, kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni.

Nagyon alaposan megvizsgálta, ámulattal nézte a faragott medalionnal díszített, állványra erősített, színpompás csövet, ujját óvatosan húzta végig a kézzel munkált fatesten és a gravírozott domborulatokon, vigyázva, nehogy kárt tegyen benne.

„Ha láthatnád a földet megvilágítva egy olyan helyen, ahol sötétség van, sokkal pompásabban nézne ki, mint a Hold.“ (Galileo Galilei, 1609)

Donghyuck leesett állal, csodálkozással vegyes ámulattal nézett rám. Kellett néhány pillanat, mire meg tudott szólalni.

– Nagyon szép ez a teleszkóp. Mondd csak, miért érdekel ennyire Galilei?

– Régen, még kiskoromban sokat voltam egyedül a szobámban. Nem voltak barátaim, ellenben rengeteg könyvem volt, azok közül is főleg csillagászati albumokat és atlaszokat szerettem. Mivel mást nem tudtam csinálni, csak olvasni, az első, amit elkezdtem, pont Galileiről szólt. Ekkor kezdett el jobban érdekelni, hogyan működik a világegyetem. Nagyon sok érdekességet megtudtam belőle, mennyi mindent fedezett fel, például azt, hogy a Tejút, ugyan folytonosnak látszik, valójában csillagok sokaságából áll. Mégis, elítélték, amiért teljesen más világnézete volt, mint a többi embernek, és ez annyira igazságtalan!

– Ha mi is ott lettünk volna, kiállhattunk volna az elveiért azokkal szemben, akik elítélték őt. Sokkal előrébb lenne az emberiség, ha akkor nem hazudtolják meg Galilei állításait.

Heves válaszán elmosolyodtam, tudtam, hogy az igazságérzete az egyik legerősebb tulajdonsága. Megfogtam a karját, és magam mellé húztam a fűbe. Háton fekve kémleltük a felettünk fátyolként elterülő, végtelen mélységű eget, a csillámló ezüstszínnel megvillanó fényfoltokat.

– Nézd, az ott a Nagy Medve csillagkép, annak a hét legfényesebb csillagja alkotja a Göncölszekeret. Az pedig ott a Sarkcsillag, a Kis Medve legfényesebbje, mondhatni a mindenség közepe, mert sosem mozdul el, a többi pedig ezt járja körbe.

– Jaj, ne okoskodj már annyit! Amúgy tudtad, hogy Galilei fedezte fel, hogy a Föld a Nap körül kering?

Komolynak álcázott kérdésére csak nevetéssel tudtam reagálni. Donghyuck azonnal csatlakozott hozzám, így fetrengtünk egymás mellett, ki tudja meddig. Úgy éreztem, hogy a világ összes terhe elhagyott, a szél szárnyán messze repült, mint a minket elhagyó nevetés. Bármilyen akadály vagy nehézség érjen bennünket a jövőben, a szél úgyis fújni fog. Lassan alábbhagyott a testünket rázó, hirtelen jött öröm, s meghitt csend ereszkedett ránk, ujjainkat összekulcsolva feküdtünk. Fejemet oldalra fordítottam, hogy mélyen emlékezetembe véshessem Donghyuck látványát, ahogyan a gyönyörű eget pásztázza; csokoládészín szemeiben boldogság és a csillagok fényes tükröződése ragyogott. Visszafordítottam tekintetemet a sötétben is sugárzó, végtelen égboltra, s kezét megszorítva, együtt indultunk el a káprázatos, csillagok közötti utazásra.